2010. augusztus 8., vasárnap

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
amelyben végigeszünk négy fogást, megiszunk egy kancsó bort, és a történet véget ér

- Elkészültél hát a könyvvel, Gregorius barát?

A nagy ebédlőben álltunk. Szürkén hajnalodott odakint.

- Befejeztem! – válaszoltam, és letettem az asztalra a könyvet.

- Sok évbe telt. A munkád tehát véget ért.

- Amikor elkezdtem, magnólia virágzott az ablak előtt – válaszoltam -, és észak felől Marissos szőlőskertjei virultak. Most már mindent eltűnt és elvirágzott.

- Minden benne van?

- Ó, igen – bólintottam. - Benne van minden, amit lényegesnek ítéltem. Mindenkit kikérdeztem, aki még emlékezett a régi történetekre, elolvastam minden régi könyvet, és mindent szóról szóra leírtam, amit Ön mondott, Ágoston Mester. És azt is, amit te – néztem Teuto Kabarra.

Ágoston Mester halványan elmosolyodott, és megsimogatta a könyvet.

- Hát itt van!

Felsóhajtott.

- Nos, barátaim, ünnepeljünk. Mi az első fogás?

- Az első fogás füstölt pisztráng tormával! – mondta Teuto Kabar, fordult, s már hozta is a tálakat.

- Hol találtál tormát? – kérdezte csodálkozva Ágoston Mester.

- Épp volt még egy utolsó szál a homokban. Kicsit már fonnyadt, de…

- Pompás! – emelte az orra elé a reszelt tormát az apát. Szemét elfutotta a könny.

Szeltem egy darab pisztrángot, tettem rá a tormából.

- Az utolsó pisztrángra! – mondta Ágoston Mester, s erre mindannyian a szánkba vettük a falatot. Csöndben ízlelgettük. Aztán Teuto Kabar bort töltött.

- Az utolsó palack borunkra! – szólt az apát. Koccintottunk, és kiittuk a poharaink.

- No, és mi az, ami nem került bele a könyvbe? Mi az, amit nem tartottál lényegesnek, Gregorius barát?

- Többnyire azt – válaszoltam – ami csak bizonytalan szóbeszéd. Például, hogy mi történt Atriával.

- Erről én is hallottam! – szólt teli szájjal Teuto Kabar. – Timoteus, a görög orvos állítólag egészen tisztességesen meggyógyította, hogy végül szinte ember formája lett, feleségül vette, és elköltöztek Egyiptomba. Szegényen, de becsületben éldegéltek késő öregségükig. Gyerekük nem született. Atria a haláláig viselte azt a medált, amelybe bogár méretűre zsugorodott apját őrizte. A medált eltemették vele együtt, de a sírt a temetés harmadnapján kirabolták, s a medál eltűnt.

- Szóval ezt nem írtad bele! – nézett rám Ágoston Mester.

- Ezt nem. És azt sem, hogy a trák varázslóval mi történt.

- Mért, mi történt vele?

- Nos, egy régi versben azt olvastam, hogy miután Fortunatus szívéből kivágta, és aranyporral keverve elfogyasztotta azt a bizonyos darabot, amellyel a Szellemfejedelem Magimarusba beleszerethetett volna, a varázsló teljesen kigyógyult abból a szenvedélyéből, hogy asszonyokat gyötörjön. Otthagyott csapot-papot, álruhában egészen Pontusig menekült, ahol kocsmát nyitott. Egy viharos éjszakán három asszony kopogtatott be, és…

- Várj! – szólt közbe bocsánatkérő kézmozdulatot téve Ágoston Mester – kóstoljuk meg előbb a második fogást? Mi lesz az, drága barátom?

- A második fogás nyúlpástétom aszalt szilvával és sáfrányos mazsolával! – jelentette ünnepélyesen Teuto Kabar, és már hozta is a tálakat.

- Csodás! – csettintett a nyelvével Ágoston Mester. – Ürítsük hát ez alkalommal a poharainkat az utolsó nyuszira!

Koccintottunk, kiittuk poharainkat, és nekiláttunk a nyúlpástétomnak. Én a mazsolával végeztem először, hiszen az a kedvencem.

- Ha folytathatom tehát– vettem fel újból az elbeszélés fonalát -, egy viharos éjszakán három asszony kopogtatott be a kocsma ajtaján. Bort rendeltek, és szótlanul ittak. A trák rosszat sejtett, és átküldte a szolgálót a szomszédba, hogy hívjon segítséget. Mire azok összekászálódtak és átverekedték magukat a zuhogó esőn, már csak egy félig üres kondért találtak a trák néhány félig főtt testrészével. A többit minden jel szerint elfogyasztották az asszonyok, s az éjszaka sötétjében, dacára a zuhogó esőnek, sietősen tovább álltak.

- Azt a mindenit! – csóválta a fejét Ágoston Mester. – Ez aztán a fordulat! Ám valóban nehéz elhinni, hogy csakugyan így történt!

- Magam is így gondolom.

- Hát Derkidar, Escalor, s a száz évig dúló háborúság?

- Azt azért hagytam ki, mert akkor vége-hossza nem lett volna a történetnek… el kellett volna mondani, hogy zajlott a háború Escalor csapatai és Derkidar között, hogy fejezetek le minden lázadót, aztán hogy mérgezte meg Derkidart saját legkisebb fia, s aztán néhány év múlva őt meg hogyan gyilkolta meg álmában az anyja, hogy aztán hozzá menjen saját testvéréhez, s az aztán hogy irtotta ki, válogatott kegyetlenségekben tobzódva, az egész maradék családot… Egy kicsit mégis sajnálom, hogy kimaradt, egyetlen dolog miatt.

- Mi lenne az? Az, hogy te is harcoltál a háborúban? – kérdezte Teuto Kabar?

- Dehogy! – válaszoltam – A saját szerepem ebben a történetben lényegtelen. Azt valahogy jó lett volna viszont belevenni, hogy Derkidar életét a szaglása mentette meg. Azon az éjszakán, amikor Escalor, aki legfőbb bizalmasává vált, az ágyához lopózott, hogy ledöfje, Derkidar megérezte a kés szagát, és felneszelt. Még épp időben ahhoz, hogy elkapja a fegyvert tartó kezet, s a gyilkos ellen fordítsa.

- Ez valóban sajátságos részlet! Az egész azonban mégiscsak gyalázatos egy história… jó, hogy kihagytad. Tudunk még valamit?

- Nem sokat.

- Nos, mindjárt megkérlek, hogy meséld el, ami még hátra van, de előbb… előbb lássuk, kedves Teuto, mi lesz a mai harmadik fogásunk?

- A harmadik fogás sült őzcomb mogyoróval és gombával – jelentette be az ifjú a korábbiaknál is ünnepélyesebben.

- Mogyoró…! Gomba…! De régen ízleltem utoljára! – csettintett a nyelvével Ágoston Mester.

- Volt még egy kis mogyoró a kamra mélyén, a gombát pedig a kőfal északi sarkában találtam. Alighanem az utolsó.

Az apát felszeletelte az illatosan gőzölgő combot.

- És az őz?

- Egy vadász hozta tegnap előtt. Mire ideért vele, a farkasok szétmarcangolták a többit… a vadászban is alig volt élet.

- Lehet, hogy ez az utolsó őz volt?

- Szinte bizonyos! – sóhajtott Teuto Kabar.

- Hát akkor, barátaim – szólt Ágoston mester, és ismét teletöltötte a poharakat – ürítsük kelyheink az utolsó őzre, az utolsó gombára, és az utolsó néhány szem mogyoróra!

Ekkor egy szélroham feltépte az ablakot, s a termet kavargó pernye és por töltötte be. Nem győztem dörzsölni a szemem. Mire újra visszatért a látásom, Teuto Kabar már becsukta az ablakot, és a kámzsáját porolta. Késsel kapargattuk le a hússzeletekről a pernyét.

- Rettenetes, hogy mi lehet odakint…! - nézett a zárt ablakon túl tomboló szélviharra Ágoston Mester.

Kiittuk a poharakat. A borba hullott homok megroppant a fogam alatt.

- Nézzük, mi van még! – mondta Ágoston Mester, miközben az utolsó húsdarabot tűzte a villájára, s óvatosan ráhelyezve az utolsó gombaszeletet, áhítattal elfogyasztotta a falatot.

- Nem sok! – válaszoltam. – A Helytartó ugye Rómában halt meg, ezt is kihagytam, és kihagytam, hogy Fortunatus és Silvanus ugyanazon a napon vett búcsút a világtól, s hogy csendben elszenderedtek a torony romjai alatt... Aztán ott vannak még a színészek, akik megmentették Fulviót… ők, ezt talán nem tudjátok, még sokáig járták a romba dőlt városokat, és szerény képességeikhez mérten szórakoztatni igyekeztek a rosszkedvű és nem különösebben adakozni vágyó nézőket… aztán szétszéledtek, és lassan kikoptak a világból.

- Hát, ez sajnos várható volt! És valóban, ez sem tartozik a lényeghez.

Hallgattunk egy darabig. Kinéztem az ablakon. Épp elült a szél, s a szürke hajnalban felderengtek a kopár, csupasz, dermedt hegyoldalak. Csönd volt: sehol egy emberi hang, se madárdal.

- Ez hát az, amit tudunk… - nézett rám Ágoston Mester. – De nem tudjuk, hová tűnt Magimarus és Fulvio, s nem tudjuk hová lett Serapia és Nesztór.

Lehajtottam a fejem.

- Sajnos ezt nem sikerült kiderítenem.

- Nem a te hibád! – fogta meg a vállam Ágoston Mester. – Én vesztettem őket szem elől…

- He nem tette volna tönkre a jeleit, Mester, és ha nem átkozta volna meg a tudományát, rögtön a nyomukra akadhatnánk! – ugrott fel Teuto Kabar.

- Nyugodj meg, barátom. Ennek így kellett lennie. Én legalábbis nyugodt vagyok: bizonyára egy derűsebb és boldogabb világot találtak.

- Szóval… így ér véget a történet? – kérdezte Teuto Kabar.

- Véget ért a történet? Dehogy ért véget. Nem úgy van az! – nézett fel mosolyogva Ágoston Mester. - Minden után jön még valami. Meg még. Meg még. Meg még az után is. A történetek nem érnek véget. Vagy ahogy véget érnének, másképp, de újra elkezdődnek. Hiszen minden körbe-körbe jár. Most például alighanem a desszert következik, vagy rosszul gondolom?

Teuto Kabar megköszörülve a torkát, ünnepélyesen jelentette ki:

- Az utolsó fogás: mézes borban főtt gesztenye édes tejszínnel!

- Sejtettem! Én sejtettem! Nem érhet véget máshogy az utolsó lakománk! – tapsolt Ágoston Mester.

Teuto Kabar halványan elpirult a dicséretre, majd eltűnt a konyhában, s hamarosan egy nagy tállal tért vissza, melyen egy halom gesztenye illatozott. A tejszínt külön csészécskékben kaptuk.

Miután poharainkat tele töltöttük, a kancsóban egyetlen csepp bor sem maradt. Ágoston Mester felállt az asztaltól. A keze remegett egy kicsit.

- Barátaim. Ezzel a pohár borral, s ezzel a tál gesztenyével véget ér a világ, amiben eddig éltünk. Vegyünk tőle búcsút derűsen!

Megittuk a bort és megettük a gesztenyét. Az utolsó falatot a meghatottságtól elejtettem, s szégyen szemre a földről kellett felszednem. Úgy is ettem meg, tele pernyével és homokkal.

Amikor végeztünk az evéssel, Teuto Kabar kitárta az ajtót. Hideg és csönd volt odakint. Derrrida soványan, reszketve álldogált a kocsi előtt.

- Pokolian kietlen a világ odakint. Se ember, se növény, se állat. Mégis útra kel kelnünk, barátaim, mert… mert biztosan érzem, hogy hamarosan újra szükség lesz ránk. Ismét érkeznie kell egy Csodálatos Leánynak, akitől a világ visszanyeri a szépséget és a reményt.

- És a könyv? Itt hagyjuk? – nézett ránk meglepetten Teuto Kabar. Aztán megvakarta a fejét. – Bár persze… úgy sincs ember, aki elolvasná. Mi pedig tudjuk, mi van benne… De hát akkor egyáltalán mért…?

- Nem azért írunk, hogy elolvassák, Teuto – mosolyogtam az ifjúra.

- Nem bizony! – mondta Ágoston Mester, miközben mindannyian felszálltunk a szekérre, s az ostor csattanására a csacsi szuszogva nekiindult. – Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia.

2010. július 31., szombat

HARMINCNEGYEDIK FEJEZET
amelyben esik az eső, Fulvio gyerekeket gyógyít, és az istenek elhagyják a Földet

Eltelt ötven év.

Ennyi idő alatt Pannonia új lakóinak két generációja is felnőtt – házasodott, megöregedett, szülő, nagyszülő, dédszülő lett, majd sírba szállt – hamar értek, és korán haltak, mint a macskák. Egyre kevesebben voltak már az olyanok, akikkel a régi tisztelettel bánt az idő, s az emberek is pimaszul és durván bántak az idővel. A barbárok az új, rideg és komor Pannoniában rövid életűek voltak, dühösen éltek, és keveset, s haláluk óráján elátkozták az anyjuk, akik erre a keserves világra szülte őket.

Nesztórból délceg ifjú lett – nem, ő sem öregedett meg ennyi idő alatt, még benne is tartotta magát a régi emberek ereje. Miután Serapia visszatért atyja házába, minden idejét az ő nevelésére fordította. Hosszú sétáik alatt órákon át mesélt neki az Örök Völgyről, s így az ifjú a szürke és kietlen világban mégiscsak megismert valamit a szépségből, a derűből és a rendből. Meg volt más is: az öregasszonyból annyi kedvesség és jókedv áradt, hogy az megvédte Nesztórt attól, hogy a vad, kegyetlen és kusza hétköznapokban alámerüljön. Az emberek megvetették és kinevették őket: Nesztórt a fél szeméért, amiről mindenki tudta, hogy a nővére gonoszságának köszönheti, Serapiát pedig azért, hogy ilyen szégyenletes történetbe keveredett. Szégyenük és megvetettségük csak még elzárkózóbbá, még nemesebbé tette őket, elzárva öcsöt és nővért a barbár világ ricsajától.

Az apjuk, Tarvos Trigaranos, aki csak lassacskán és nagy nehezen volt hajlandó elfogadni, hogy az öregasszony mégiscsak a lánya, már nem vonhatta ki magát az új világ erői alól: harcolt és alkudozott, üzletelt és tivornyázott a barbárokkal, az ő ruháikat öltötte magára, s lassan beszéde is megtelt barbár szavakkal, amelyek durván csörrentek a régi házban, melynek falát még a régi freskók díszítették. Gyanakodva és ellenségesen figyelte a lányát, aki mindenben a régi időkhöz ragaszkodott, és igyekezett a hatalma alól kivonni Nesztórt, s a maga szájíze szerint harcra, gyilkolásra, röhögésre és gyűlöletre nevelni - nem járhatott azonban sikerrel. A fiú képzeletét annyira betöltötte az Örök Völgy és a régi, római világ szépségének csodálata, hogy irtózva fordult el a jelen minden durvaságától.

Lassan elkoptak és elvesztek a régi tárgyak, s nem érkeztek újak helyettük: a régi ezüsttányérokat cserép és fa váltotta fel, a színes és lenge ruhákat büdös bőr és durva vászon; a tágas, napfényes házak helyett sárból és nádból készült kis lukakban éltek. Égett a tűz télen-nyáron, mert hideg volt, köd, és esett az eső. A füsttől vörös volt a szemük és kormos az arcuk. Nem énekelt senki. Nem mondott verset senki. Az egyetlen hangszer a dob volt, azt verték reggeltől estig.

Magimarus lelke, attól fogva, hogy Fulvio szemébe nézett, nem talált többé nyugalmat. Másodszor történt meg vele, hogy olyas valakibe szeretett bele, akit ellenszenvesnek talált, s ha ez a különös érzelmi állapot nem hajtotta volna az uralma alá, minden elvével ellenkezett volna, hogy akár csak szóba álljon vele. Minél többet hallott róla, annál idegenebbnek, annál taszítóbbnak találta, s annál kevésbé értette, hogyan gyújthatta mégis lángra a szívét. Sokat megtudott róla és Árnyékról Ágoston Mestertől, aki nagy türelemmel, alaposan rakosgatta össze a történet mozaikköveit, és minél részletesebben tárult föl előtte mindaz, ami a rendkívüli sorsú fiúval történt, annál inkább elborzadva tekintett a szép Fulvio tetteire; ez a borzadás azonban különös módon mégsem csökkentette a szerelmet, amit iránta érzett. Az egyetlen gyógyír az volt a fájdalmára, ha hármasban járták az erdőt, Magimarus, Ágoston Mester és Teuto Kabar, és újra és újra elmesélték a történetet, hogy minden apró részletét megértsék, és mindig ugyanott kezdték: a havazás napján, amelyen Fortunatus először álmodott Serapiával, és a hajósok – akiknek ekkor már írmagjuk sem maradt ezen a vidéken - olyan vidáman énekeltek. Ágoston Mester alaposan ismerte Serapia történetét, Magimarus Fortunatusról tudott sokat, s amit még másoktól sikerült megtudniuk, abból lassan összerakták Strigonius és Atria, a Helytartó és Derkidar szerepének részleteit, s lassanként kirajzolódott minden, ami képzeletüket foglalkoztatta. Újra és újra átélték Pannonia szépségének széthullását, a szellem bukását, Fortunatus keserves dunai átkelését és szemétdombra-hajíttatását, Fulvio kettéválását a szép és rút énre, s azt, ahogy végül mindannyian összetalálkoztak Ágoston Mester szekerénél. Mikor kifogytak a beszédből, Teuto Kabar tízedszerre is elmesélte a gyerekkorát, hogyan akarta eladni az anyja a bőrkereskedőknek, s hogyan mentette meg őt Ágoston Mester: s bár a történetének nem sok köze volt sem Magimarushoz, sem Fortunatushoz, sem Pannonia bukásához, mégis mindannyiszor udvariasan, ásításukat magukba fojtva végighallgatták.

Komor, esős, hideg nap volt, az erdőn vastag pára ült, amikor Magimarus végre összeszedte a bátorságát, és megkérte Ágoston Mestert, hogy meséljen az Örök Völgyről – arról a helyről, amely Magimarus számára a legsűrűbb és legfájdalmasabb titok volt. Ágoston mester már régóta várta ezt a kérdést, és félt is tőle, mert tudta, hogy fájdalmat fog vele okozni a lánynak; hazudni azonban nem akart. Így hát részletesen elmondott mindent, amit tudott, attól fogva, hogy varázsjeleivel megteremtette az első dombhajlatot, az első fűzfát, a nimfákat és egyenként a réten cirpelő tücsköket, a házat, a patakot, s a különös égboltot, amelyen új, egészen rajzolatszerű csillagképek mozogtak; azonban a legfontosabbat, azt, hogy Fortunatus és Serapia hogyan is éltek ott, s szívüket miféle boldogság töltötte be, s napjaik hogyan teltek a nimfákkal és faunokkal, rémálmaikból hogyan riadtak fel, s egymást miképpen vigasztalták, Ágoston Mester sem ismerte, hisz az már nem az ő műve volt.

Magimarus zokogva ölelte meg az öregembert, aki maga is elérzékenyült.

- Bármit is teremt az ember, Magimarus, az nem marad többet az övé, hanem a saját életét kezdi élni. Nem tudom, hogyan csúsztak egymásba az álmok, nem tudom, hogyan talált rá álmában Fortunatus arra az álomvilágra, amelyet én teremtettem Serapiának. Nem tudhatunk meg mindent, leányom, akármennyire törekszünk is rá! Éppen elég megszokni, hogy megtörtént velünk, és elmesélni, hátha lesz majd a jövőben valaki, aki megérti és megmagyarázza az egészet.

Magimarus sokáig, napokon át sírt, s úgy érezte, vigasztalhatatlan; Ágoston Mester és Teuto Kabar azonban nem hagyták, hogy elmerüljön a bánatában, és újra meg újra sétára hívták, s a történet újabb és újabb részeivel itatták tudásvágyát; ám akármennyit igyekezett is a két férfi, hogy a történet részleteit innen-onnan összeszedje, még így is számtalan megmagyarázatlan esemény és kitöltetlen hely maradt, amit csak mások tudtak volna elmesélni: de ők hallgattak.

Hallgatott Serapia, aki jóllehet megértette, hogy Ágoston Mester szándékai nemesek voltak, mégsem bocsáthatta meg, hogy a szelence varázserejével elvette tőle a fiatalságát – akkor sem bocsáthatta ezt meg, ha e fiatalságért cserébe viszont az Örök Völgy emlékét kapta, és szíve rendkívüli tisztaságát, mely az új, sötét időkben csak még fénylőbben ragyogott. Fortunatusszal együtt töltött, álombeli világáról egyedül az öccsének mesélt. Fulvio sem beszélt viselt dolgairól soha többet senkivel. Minden nap kijárt Árnyék sírjához, s hálaimát mondott másik énjéhez azért, hogy a testével védte meg őt Escalor gyilkos nyilától; a rút teremtmény sírját lassan benőtte a vadrózsa és a liliom, és minden más virágzó növény, amely a barbárok érkezésével eltűnt Pannoniából: Árnyék sírja maradt messze s távol az egyetlen hely, ahol virágok nyíltak: ezeket a virágokat azonban hiába próbálták bárhol máshol elültetni, soha, sehol nem vertek gyökeret.

Fulvio Árnyék sírjától nem messze, egy barlangban töltötte a napjait, egyedül imádkozva, böjtölve, keserves bűnbánatban. Ó, volt mind gondolkodnia! Végig vette a sorsát attól fogva, hogy először eszmélt öntudatára a városfalhoz bújó házacskában, Aquincum szélén, gonosz mostohája szidalmai elől az asztal alatt kuporogva! Annyi irányból ömlött felé és belé a gonoszság, hogy alig lehetett mértékét venni: a csúf lényére áradó gyűlöletet a rút, árnyékos fele elfelejtette vagy megbocsátotta, de a szép énje bezzeg gyűjtötte és gyűjtötte, szította és hevítette, s kínja tüzével lángba lobbantotta, szüntelen dédelgetve magában a tervet, hogy a rengeteg bosszúvágyat egyszer végre a világra szabadíthatja. Mérhetetlenül nehéz volt megszabadulni ettől a temérdek haragtól! A barlang sötétjében kuporogva naponta hosszú órákon át beszélgetett az öreg kertész szellemével, bocsánatáért könyörögve, s ha eljött az alkony, egy másik szellem látogatta: Árnyék szemrehányó, megtört kísértete. Lassan, ólmos kínnal gördültek előre a napok és az éjek.

A barlang mélyén volt egy mohos szikla, amelynek tenyérnyi öblében napról napra összegyűlt néhány csepp tiszta víz, amely a hegy mélyéből szivárgott: ez volt az itala; s a moha, amely a különös sziklán tenyészett, minden nap hozott néhány körömnyi, apró termést: ezzel táplálkozott. Ám akárhogy sanyargatta is a testét, a szépségét a böjt mégsem kezdte ki. Ahogy teltek az évek, a barbárok különös szentként kezdték tisztelni, s egy nap Fulvio arra ébredt, hogy a barlang előtt, a füvön két beteg gyerek hever. Az egyiket valami furcsa görcs kínozta, a másiknak vastag genny borította a szemeit. Szüleik hátrébb húzódva, a fák között térdeltek, lehajtott fejjel. Már hajnal óta vártak. Fulvio nem tudta, mit tegyen: nem értette a helyzetet. Minden esetre szánakozva megsimogatta a két gyereket, és visszament a barlangba. És lássatok csodát, akárhogy is, de otthonában a két gyermek másnapra egészségesen ébredt. A gyógyulások híre gyorsan terjedt, és Fulvio barlangjánál napról napra egyre többen tolongtak: háborús sebesültek, leprások, nyomorékok, meddők, bolondok, vakok, süketek és némák: s ha nem is valamennyi, de a többségük Fulvio érintésére valóban meg is gyógyult. Néhány év alatt a csodatévő szent híre messze földre is eljutott, s jöttek a betegek a világ legeldugottabb pontjairól: az északi tengerek mellől, a keleti pusztaságokról, s Afrika forró mélyéről. És Fulvio lassan megérezte csodatévő erejének értelmét: minden egyes meggyógyított beteggel egy szemernyivel megkopott bűneinek sziklája: épp csak annyival, amennyit egy szél képes elfújni a kőről, de mégis napról napra kisebb és kisebb, és egyre könnyebb lett, és ahogy könnyebbedett, úgy tudta saját lelkét egyre közelebb engedni a nyiladozó, csodálatos érzéshez: a Magimarus iránt érzett szerelemhez.

Mert nem telt el perc, hogy Fulvio ne a lányra gondolt volna.

Így teltek az évek.

Magimarus, amikor már úgy érezte, hogy mindent elmeséltek egymásnak Ágoston Mesterrel és Teuto Kabarral, búcsút vett barátaitól, és nehéz szívvel, fájdalommal és kétségekkel telve elindult az erdő mélye felé, a Bölcsesség Templomához.

A régi ösvényeket benőtte a gaz és elsodorták az esők: hosszú napokig bolyongott a lány, mire újra a jól ismert kapu előtt állt. Az oszlopcsarnok romos volt, benőtte az iszalag; kopogtatására hosszú csend volt a válasz, s csak nagy sokára hangzottak fel léptek odalent.

- Ki vagy?

Magimarus megmondta a nevét. A kapu lassan, csikorogva kitárult. Maga Staroras volt az, aki az ajtóban állt. Nem hitt a szemének.

- Magimarus? Azt hittem… azt hittem, már rég nem élsz.

- Bemehetek, Nagymester?

- Lelepleződtek titkaid? Pőrén és remény nélkül érkeztél? Mindent megtudtál a világról és önmagadról? Egyformává váltak telek és nyarak? A fekete orsóról némán pereg az idő?

Magimarus bólintott.

- Akkor hát vándorutad véget ért, Magimarus, Fortunatus ötvenhetedik írnoka. Emlékszem, amikor először jöttél el hozzánk, tanulatlanul és remegve, sorsod titkával terhesen... neked jutott a legkeservesebb vándorút, de Isis neked adta a legmélyebb tudást. Én bocsátalak be téged, s majd te engedsz el engem.

Így szólt Isis öreg papja, s a lány - fejét meghajtva - belépett.

Attól fogva Magimarus a Bölcsesség Templomában élt. Minden nap áldozott Isis oltáránál, s szólt az istennővel: de a hang, mely a Végtelenből érkezett, egyre halkult, s egyre nehezebben kibogozható versekben válaszolt. A meleg forrás, mely örök tavaszt adott, évről évre gyengült, bár még mindig virágoztak a citromfák és zöldellt a babér, már fogyatkoztak a bimbók és sápadtak a levelek. A testvérek közül már csak nyolcan maradtak, s minden évben meghalt egyikük: a nagy kriptában sűrűsödtek a koporsók.

Magimarus minden tavasszal meglátogatta Fortunatust. Az öreg Szellemfejedelem egykori tornya romjai között lakott. A kövek, amelyek valamikor szobája falát alkották, összevissza hevertek szanaszét. A könyvek rég szétmállottak az állandó esőben, s a bútorok, amelyek egykor szobájának díszei voltak, s amelyek mellett Ágoston mesterrel beszélgettek a hosszú alkonyokon, s ahol Magimarus görnyedt a fénylő pergamen felett, s ahol a bölcsesség oly sok mondata pergett végig, réges-rég tűzifává változtak és elégtek a tűzhelyen. Egyedül az elefántcsont szék maradt meg, melyet egy épen maradt boltív megóvott a víztől: Fortunatus ezen kuporgott, ha már nagyon fájtak a lábai.

A madarai nem hagyták cserben. A madarak soha nem hagynak cserben senkit. Az évtizedek alatt már a sokadik generáció szolgálta őt, s magvakat, fenyőtobozt, ételmaradékot hordtak neki, s feje körül verdesve hangosan csicseregtek, s elkapdosták a vérszomjas böglyöket és szúnyogokat.

A Szellemfejedelem, amióta megszűnt Ágoston Mester varázsa, egyetlen percre sem tudott elaludni. Éberen, tágra nyílt, vérágas szemmel virrasztott a sötétben vacogva. Az út az Örök Völgy felé örökre bezárult. Magimarust sem ismerte meg soha többet. Kifejezéstelen tekintettel, idegesen rángó arccal nézte, amint leszáll fekete lováról, és az aranyló citromokat, s parázsszínű narancsokat a kőre helyezi. Amikor a lány zokogni kezdett, makogott valamit, aztán néhány tánclépést téve elrikkantotta magát.

- Isis lakomája, Hermész barátja, Akhilleusz nyila, de viszket a tarkóm!

Aztán ugrott egyet-kettőt, és nyekkenve elterült a földön. Amikor az erdő mélye felől, mint a közelgő vihar, felhangzott a dobogás, fülét hegyezve, csillogó szemmel ugrott talpra.

Magimarus sápadtan a fa mögé húzódott.

Nagyon félt Silvanustól.

Az öreg erdőisten, akinek a szőre már fehér volt, mint a hó, s egyik szemét hályog csúfította, gyanakodva szimatolt körül, aztán észrevette a lányt, s az arcához egészen közel hajolva, fogatlan szájából fakéreg illatát lehelve, dübörgő hangon, mint a vízmosásban gördülő sziklák, szólt.

- Ő most már az enyém! Hordd el magad!

S miközben a lány reszketve szállt fel a lóra, az öreg isten hatalmas tenyerébe emelte a tüsszögő, fintorgó, izgő-mozgó Fortunatust, a boltív alatt a fekhelyre helyezte, s puha lomb takaróját húzva rá, megmelegítette.

Így éltek ők ketten megvénülve, a Szellemfejedelem és az Erdőisten.

Aztán elérkezett a nap, amikor a Bölcsesség Templomában megállt a forrás. Nem buggyant fel többé az éltető víz. Magimarus remegő kézzel gyújtotta meg az áldozatot az istennő oltárán. Távolról, szakadozva jött a hang, mint a haldoklók utolsó, hosszú lehelete.

- Az istenek elhagyják a Földet. Isis többet nem szól senkihez.

Ellobbant a láng, és a templomban sötét lett. Magimarus egyedül volt: teljesen egyedül.

Ó, hideg, nagyon hideg lett ekkor. Hatalmas havazás borította be a Duna völgyét. Jéghideg fuvallat hátán érkeztek a szürke felhők, és éjszaka szinte észrevétlenül buktak át a hegyek gerincén. Mire hajnalodni kezdett, már sűrűn kavarogtak a hópelyhek a folyó fölött. Mikor Magimarust utoljára látták, dél felé tartott. Ugyanezen a napon a csodatévő Fulvio is eltűnt a barlangjából: egyiküket sem látta soha többé senki.

2010. július 25., vasárnap

HARMINCHARMADIK FEJEZET
amelyben hamar jön az öregség, Fortunatus hahotázik, s Magimarus elpirul

Árnyék feltápászkodott a földről. Megdörzsölte a szemét. A kristályszelence ott állt kinyitva a kövön, ahová tette: csak éppen már üresen. Csakugyan ijesztő volt az imént az a mennydörgésszerű robaj, és a villanás - mintha mennykő csapott volna le hirtelen az égből! Lehet, hogy már megint valami szörnyű ostobaságot művelt, és sosem lett volna szabad kinyitnia a szelencét?! Bizonyára ez is valami újabb vészterhes varázslat! Egyáltalán, mi történt? Lehet, hogy órákon át eszméletlenül hevert a dörrenés után… igen, mintha beverte volna a fejét…

Megtapogatta a tarkóját, és rögtön fel is szisszent, ahogy egy fájdalmas dudorhoz ért. Most már emlékezett: abban a pillanatban, ahogy a szelencét kinyitotta, hirtelen fény villant, és egy láthatatlan erő egy jókora dörrenés kíséretében a levegőbe emelte, majd egy öreg szilfa tövébe vetette, s éppen háttal csapódott az egyik ökölnyi csomónak, amilyenek az ilyen öreg fák kérgén burjánozni szoktak, mint az vénember orrán a bibircsók. Még jó, hogy az esésben egy csontja sem tört el! De az az anyóka, aki most a szikla tövében kuporog, akkor még egészen biztos nem volt itt! Bár, amilyen vénségesen vén és ráncos, könnyű összetéveszteni egy fatörzzsel, vagy egy korhadt ággal! Nagy izgalmában nyilván nem vette észre, amint a szelence kinyitására készült… a szegény öregasszony biztos gyanútlanul rőzsét gyűjtögetett, s aztán kis híján halálra rémült a dörejtől és a villanástól!

- Hé, öreganyám! Öreganyám! – kiáltott Árnyék, és közelebb bicegett a sziklához. – Hé, maga! Jól van? Nem látott erre egy… egy lányt? Egy kislányt! No mi van, talán süket? Talán a dörrenést sem hallotta?

Azonban hiába szólongatta, az öregasszony nem válaszolt. Behunyt szemmel ült a szikla tövében, s ültében előrehajlongva motyogott magában valamit. Most, hogy Árnyék közelebb ért hozzá, már halhatta is, hogy mit.

- Fel akarok ébredni! Fel akarok ébredni!

Árnyék csodálkozva állt meg a különös öregasszony előtt. Talán bizony megbolondult vénségére? És milyen különös! Az imént, még a szelence foglyaként az a kislány is valami álmot emlegetett! Hé, nénike! Ébredjen! Nézzen rám…!

Az öregasszony lassan kinyitotta a szemét, és Árnyék riadtan hőkölt hátra. Hiszen ismerte ő már ezt a szempárt jól: épp eleget idézte föl képzeletben.

- Serapia!? – kérdezte rémülten.

Az öregasszony sikkantva ugrott talpra, és kétségbeesetten bámulta ráncos karjait. Aztán az arcához kapott, és végigtapogatta. Mintha csak le akarná tépni, rémülten belekarmolt.

Árnyék döbbenten rogyott a földre.

Elképedve néztek egymásra. Serapiából feltört a zokogás.

- Jaj, ne sírj, ne sírj, Serapia – próbálta vigasztalni Árnyék. – Ez biztos megint gonosz elrablód műve! Ne félj tőlem, akármennyire visszataszítónak tűnök is… én… én, tudod, láttalak téged egy téli éjszakán Aquincumban, amikor abban a különös képben tűntél föl… te akkor a nevemen szólítottál, arra kértél, hogy szabadítsalak meg… „Ments meg, Fulvio!” – ezt kiáltoztad, és én azóta kereslek téged… emlékszel rám, ugye? Vagyis… hogy is emlékezhetnél rám, úgy értem, erre a most látható arcomra… akkor bizonyára nem így látszottam a szemedben, hanem megnyerő, derűs ifjúként… De ez is én vagyok, meg ő vagyok, vagyis nem egészen én, hiszen már csak az egyik felem van itt, a másik, a szép, a megnyerő, leszakadt rólam, és egészen más utakon jár… igen, egészen biztos, hogy te abban az alakomban láttál azon az estén, hiszen ha így látsz, ahogyan most, hát biztos nem jut eszedbe éppen tőlem segítséget kérni… jaj, Serapia! Annyi mindent kellene neked elmesélnem… hiszen én… én csak azért vagyok itt, hogy téged megmentselek… Majd egyszer máskor elmesélem, ami velem történt. De most, Isisre esküszöm, a nyomára járok ennek az ügynek, s kibogozom neked ezt az egész gonosz szövevényt! Kérlek, tárj magadhoz! Serapia!

Árnyék rémülten ugrott az erőtlenül földre roskadó testhez, és még éppen sikerült elkapnia, mielőtt összetörte volna magát a sziklán. A vállára vette az alélt, vénség ernyesztette testet, és megindult vele vaktában a sűrűsödő, fekete alkonyatban, szemben a hideg széllel észak felé, és így vitte őt a vállán két napon keresztül, bozótoson, csaliton, mocsáron és sűrű erdőkön át, csörtetve, konokul és elszántan – hiszen most már igazán és végképp meg akarta tudni az igazságot.

Serapia eközben üres, szürke kábulatban, élet és halál közt lebegett: az álom földje és az Örök Völgy már nem nyílt meg előtte: az ájultság kietlen, rideg sivatagában hevert, mint a holdfény. Néha már-már visszanyerte az eszméletét, s halványan érzékelte, ahogy az erdei ösvényeken fújtatva kapaszkodik a megmentője, de teljesen egyetlen egyszer sem tért magához. Emlékeiben halványan felderengett Fortunatus, aztán a patak csobogása az Örök Völgyben, aztán a szülei háza, és a kert, ahol kislányként szaladgált, és lassan, gonoszul kúszott elő benne a rémület, ahogy felrémlett szabadulása a szelencéből…. nem, az lehetetlen, hogy máris megöregedett volna… ó, de borzalmas volt látni azt a ráncos, aszott kezet, s megtapogatni a petyhüdt, gyűrött arcot… ez nem lehetek én…! Hová tűnhetett az idő, amely reményeiben olyan tágasan, olyan derűsen terült el előtte, amíg kislányként az édesanyja ölébe bújva a jövőről ábrándozott, arról, hogy egyszer majd nagylány lesz, s az udvarlóira mosolyog… hányszor, de hányszor képzelte el magát ifjú feleségnek, amikor majd a saját házában él… s aztán ezek a remények egyszerre szárba szökkentek és virágba borultak az Örök Völgyben, de valahogy az is olyan hirtelen történt… s azok a szörnyű rémálmok az elrablásáról és a kristályszelencéről… és most meg…. most meg már el is telt volna az élet? Ennyi volt? Ilyen észrevehetetlenül kevés?

De hát hová tűnhetett az a rengeteg idő? És hol vannak az emlékek, amelyeknek maradniuk kellett volna? Hol vannak a gyerekei, hol az unokái, ha valóban öreg? De hát lehetetlen… ez biztos csak egy újabb rémálom, biztos vége lesz, csak elégszer kell hajtogatni, hogy fel akarok ébredni, fel akarok ébredni… Ó, de zűrzavaros, de bonyolult, de kibogozhatatlan minden… álom és valóság olyan sűrűn összekeveredett…. bárcsak vehetne egy nagy, tiszta levegőt, s felülhetne kipihenten az ágyban, azzal a biztos tudattal, hogy vége az álom bizonytalanságának, s minden megint tiszta, egyértelmű és rendezett, és minden visszanyerte megszokott helyét… Így töprengett zsibbadt elmével Árnyék hátán Serapia, de mielőtt végképp magához térhetett volna, mindig visszazuhant a kábulatba, s magával rántotta az eszméletlenség a mély, hideg kútba, a süket semmibe…

S eközben Árnyékot két napon át hajtotta vak, eszeveszett hit abban, hogy a történet nem érhet véget ilyen megmagyarázhatatlanul, s talán ez a vakhit, talán valami más erő – lássatok csodát - végül valóban Ágoston mester szekerének nyomára vezette. Oda, ahol elhagytuk őket Tarvos Trigaranosszal és Derkidarral, s a többiekkel, akikről a történet mesél.

Egy sziklás magaslatról pillantotta meg a völgyben döcögő szekeret, és látta, hogyan veszik körbe Derkidar katonái. Vizet merített a tenyerébe a közeli forrásból, s Serapia mellé térdelt. Ó, bizony másképp, nagyon másképp képzelte el ezt a pillanatot, ameddig a lányról csak álmodozhatott! És most, hogy megérinthette végre, nem a fiatal bőr hamvasságát érezte, hanem a ráncok ernyedt erőtlenségét, s az arc, amely a varázslatos képben oly ellenállhatatlanul vonzó volt, most romjaiban tárult elé… de hátha mindez csak varázslat – nyugtatta magát a fiú… hátha most ugyanazzal szembesül, amivel egész eddigi életében! Hiszen a rútság és a szépség olyan szeszélyes kiszámíthatatlanságban váltogatta egymást a sorsában, hogy bizony nem lenne meglepő, ha ugyanúgy, ahogy eddig ő tűnt föl hol ilyen, hol olyan alakban, most Serapián venne erőt ez a különös kórság…

A völgyből fegyverek csörgése és kiáltozás hallatszott. Árnyék költögetni kezdte az öregasszonyt, ameddig az magához nem tért. Serapia lenézett a völgybe, és rémülten ismerte fel a szekér utasaiban elrablóit, és az érkező csapatban édesapját és öccsét. Hogy mi történt eközben Ágoston Mesterrel, és hogyan érkezett meg Serapia apja, a kíséretével és a kis Nesztórral a karján, akit most Derkidar épp meg akar fosztani a maradék szeme világától, azt már elmeséltem.

Abban a pillanatban tehát, ahogy felhangzott a kiáltás, minden szempár a szétnyíló barbár hadsor felé fordult, ahol egy ugyancsak furcsa páros tűnt föl a ködös réten: összekapaszkodva egy rút torzszülött és egy roskatag öregasszony botladozott az ördögszekerek között. A barbárokból azonnal kitört a nevetés. Derkidar annyira nevetett, hogy le is esett a lóról, de még a földön heverve is tovább kacagott. Királyuk derültségét látva a barbárok erre még harsányabban hahotáztak, hogy csak zengett bele a környék.

Ám a többiek, akik a szekér körül álltak, már nem találták ilyen nevetségesnek a látványt. Atria döbbenten ismerte fel Árnyékban szépsége tönkretevőjét, s a kalitkában Strigonius is menten nagy lármát csapott, a rácsokat rázta, és a hörögve-acsarkodva a fogait csattogtatta. Escalor Fulviót figyelte, s elégedetten látta, hogy éppen az történik, amire számított: Fulvio a köpenye alatt erősen megmarkolta a kardját, s tekintete összeszűkült, amint megpillantotta gyűlölt másik énjét. A legmélyebb döbbenet azonban Ágoston Mestert ütötte meg: szinte beleszédült a felismerésbe. Ó, tehát mégiscsak az történt, amitől a leginkább tartott: a kristályszelence kiszámíthatatlan, szeszélyes örvényekké kavarta az időt, amelyből a lány – ó, könyörülj, Isis anyám! – végtére öregasszonyként zuhant ki a világba. S miközben harsogó hullámokkal fortyogott körülötte a nevetés, Ágoston mester felállt, és Serapia felé indult, ekkor azonban a kis Nesztór, aki eddig apja karján üldögélt, kiugrott a védő szorításból, s gyermeki örömmel szaladt Serapia felé: a ragyogó szempárról azonnal felismerte.

- Nővérkém! Serapia! – kiáltotta boldogan, s olyan örömmel vetette magát az öregasszony nyakába, hogy kis híján feldöntötte őt és Árnyékot is. Tarvos Trigaranos gyanakodva és értetlenül figyelte az eseményeket: bár az öregasszony arcvonásai és szeme neki is ismerősnek tetszett, mégsem hitte azonban, hogy személyében elveszett lányát látja viszont. Hát ki látott már olyat, hogy valaki egyetlen esztendő alatt megöregedjen?

Derkidar lassan feltápászkodott, leporolta az öltözetét, végighordozta a tekintetét a társaságon, s végül Ágoston Mesterhez fordult.

- Na te vén csibész! Itt az ideje, hogy elmagyarázd végre, mi történik itt! Ahogy elnézem, nem én vagyok az egyetlen, aki egy csöppet értetlenül áll az események előtt, vagy nem jól gondolom?

Ágoston Mester lehajtott fejjel állt, Teuto Kabar rémülten figyelte: még soha nem látta ennyire erőtlennek, ennyire összetörtnek gazdáját.

- Nincs magyarázat, Derkidar. Eljött a ti időtök. Örüljetek neki. Mit akarsz tudni? Neked nem tudás kell, hanem a pusztítás hatalma. Ez a lány itt, aki most öregasszonyként áll előttetek, szépséget és derűt adott a világnak, ameddig tehette. Ő volt a kiválasztott, akit az istenek erre a feladatra kiszemeltek. Sorsa titkát teljes egészében nem ismerhette, mint ahogyan egyikünk sem ismeri: én is csak annyit tudok, amennyit az istenek tudni hagynak nekem. Te el akarsz minket pusztítani, Derkidar, hogy megkaparintsd Pannoniát, de látod, nem volt szükség a fegyvereidre. Összeomlott itt magától minden. Nekünk nincs többé erőnk, hogy jóvá tegyük a világot magunk körül. Foglaljátok hát el, ami már úgyis a tiétek: jól fogjátok érezni magatokat e rút világban.

- Nyugodj meg, öreg, el fogunk foglalni mindent, sőt, még annál többet is – meresztette előre dölyfösen a pocakját a barbár.

Most Serapia fordult Ágoston Mester felé.

- És én velem mi lesz? Mért raboltál el a szüleimtől? Mér loptad el az életem?

- Nem tehettem másként, Serapia. A szívedbe gyökerező gyűlöletet, amit az öcséd iránt éreztél, ki kellett belőled gyomlálnom. De hiszen emlékszel, Serapia, emlékezned kell, mi történt és hogyan!

És Serapia, ahogy a kisöccsét a karjai közt tartotta, Ágoston Mester szavait hallva emlékezni kezdett: tompa fájdalom volt már csak az egykor égő gyűlöletnek az emléke a szívében. És ekkor az is eszébe jutott, hogyan vakította meg a Nesztórt. Zokogva ölelte magához a kisfiút, aki eközben össze-vissza csókolgatta.

- Ó jaj! Hát nem álom volt! Valóban megtettem veled, Nesztór! Ó, Isis anyám, de szörnyű a bűnöm! Amit álomnak hittem, az volt a valóság, és az álom tehát… ó, jaj, az Örök Völgy… az volt hát az álom! És Fortunatus…? Ő is csak álom volt? Nem, az lehetetlen…! Mindent, mindent elvettetek tőlem! Hát semmi sem volt igaz? Se a szerelem, se az élet…. semmi sem? Ó, engedjetek vissza az Örök Völgybe, kérlek! Engedjetek oda, ahol boldog voltam… hol vagy, Fortunatus?!

- Fortunatus? – kérdezte döbbenten Ágoston Mester. – Az Örök Völgyben ott volt Fortunatus?

- Hermész órája, fél négy! Adjatok egy tükröt, mert rettentő szomjasak az elefántok! – hangzott a vidám rikoltozás a domb mögül, és hamarosan feltűnt Magimarus és Fortunatus, a fáradtan vánszorgó Timoteus, és néhány szedett-vetett öltözetű római katona. A barbárok előrántották a fegyvereiket. Derkidar csodálkozva húzta fel a szemöldökét.

- Nocsak, nocsak, a dicsőséges Szellemfejedelem! Hát téged meg csak kikotortak a szemétdombból?

De Fortunatus nem figyelt Derkidarra: a tekintete találkozott Serapiáéval. És ahogy ott álltak ők ketten, a Szellemfejedelem, aki elvesztette józan eszét, és a lány, aki megöregedett, hirtelen mindketten megértettek valamit: valamit, ami mélyebb, mint a fájdalom és a bánat. És ekkor – lássatok csodát - egyszerre és szándéktalanul tört föl belőlük a nevetés. Csak nézték egymást, és kacagtak, kacagtak és kacagtak. Benne volt ebben a kacagásban minden, amit egymásnak mondani tudtak: benne volt az Örök Völgy emléke, és benne annak a tudata, hogy mindennek visszavonhatatlanul vége van. A körülöttük állók értetlenül figyelték a két furcsa szerzetet, és bizony csak Ágoston mester értette meg, hogy mit jelent ez a nevetés. Könnyezve nézte régi barátját.

De ugyanebben a pillanatban egy másik csoda is történt. Két másik ember tekintete is összefonódott, és végzetes, hatalmas erővel kapcsolódott egymásba: Magimarus és Fulvio pillantása.

Nem tudtak egymásról semmit, de a szívük egyszerre forrósodott át. Magimarus érezte, hogy a lábai reszketni kezdenek, és mélységesen, a feje búbjától egészen a sarkáig elpirult.

Escalor végignézett a sokaságon. A pillantása arcról arcra járt, és végül megállapodott Fulvion. A kém gonosz, finom esze rögtön felmérte, hogy merre tart a jövő. És azt is megértette, hogy egyetlen egy valaki állhat az útjában, és az nem más, mint a tündöklő szépségű férfi: egyből felismerte benne a jövő erős emberét, s tudta, hogy azonnal kell cselekednie.

Miközben a többiek Fortunatus és Serapia kacagását figyelték, a kém lassan felemelte az íját, és célba vette Fulviót.

2010. július 18., vasárnap

HARMINCKETTEDIK FEJEZET
amelyben Ágoston Mester mindent bevall, Fulvio Derrrida fara mögé bújik, és az idő egyszerre dermesztő hideg lesz

Hideg szél támadt, és fanyar füstszagot hozott kelet felől. A határ menti városok romjai füstölögtek: a barbárok, miután mindent széthordtak, ami a rómaiak után maradt, felgyújtották a házakat és a templomokat. A szobrokat összetörték és a freskókat leverték a falakról. A kutakba dögöt hajítottak és még a rózsatöveket és a tulipánfákat is kivágták. Ne legyen semmi szép. Legyen minden olyan ronda, mint ők.

Tavasznak kellett volna lennie, sőt, kora nyárnak: de hideg és komor felhők takarták a napot, s a virágzás megállt. A növények riadtan lapultak a szürke ég alatt, a madarak éneke elhallgatott, s a vadak megzavarodott csapatokban szelték keresztül-kasul a vidéket.

A szekér a fáradtan poroszkáló Derrridával felért a kaptató tetejére, és a hegyvidéket háta mögött hagyva, megindult az egyhangú, fakó síkság felé. Ágoston Mester egykedvűen meredt maga elé a bakról. Már nem érdekelte semmi. Kudarcot vallott, legyőzték. A lelkében tompa fájdalmat érzett és tehetetlen, fásult bánatot.

- Mért történt mindez, Mester? Mért nem sikerült? – kérdezte meg végre Teuto Kabar. Már két napja nem szólalt meg egyikőjük sem. A szolga szeme vöröslött a rengeteg sírástól.

- Nem a te hibád, Teuto. Te nem tehetsz semmiről.

- Dehogynem! Ha megálltam volna fecsegés nélkül, az a rút torzszülött sose tudta volna meg a titkunk…

- Önmagunk ellen nem védekezhetünk, Teuto. Tényleg jobb lett volna, ha nem fecsegsz, de az egész: akkor sem a te hibád. Vagy így, vagy úgy, de azt hiszem, mindenképpen ugyanez történt volna.

- De hát legalább… legalább üldözte volna gyors hiúz képében a tolvajt…. vagy sassá változva, az ég magasából!

- Itt már a varázslatok mit sem érnek, Teuto. Itt már csak önmagunkért állhatunk jót!

- Akkor hát mégis az én hibám! – tört föl Teuto Kabarból ismét a zokogás.

Ágoston Mester szelíden átkarolta a fiú vállát.

- Nem a te hibád, barátom. Tényleg nem. Én akartam túl sokat. Mindent meg akartam tartani, mindent meg akartam őrizni, semmit sem akartam, hogy elvesszen így az idők végén… túlságosan hatalmas erőkkel szálltam szembe, Teuto: az elmúlással és a változással. A világ nem maradhat olyan, amilyennek szeretjük: pont olyanná fog válni, amilyennek nem akartuk. Ez a dolgok rendje, de én nem akartam engedni, hogy ez a rend érvényesüljön. Már akkor tudnom kellett volna, hogy merre felé haladnak a dolgok, amikor Serapia szívébe gyűlölet ébredt az öccse iránt: már akkor kellett volna tudnom, hogy a Csodálatos Leányok sora megszakad, és sötét, reménytelen és rideg kor köszönt ránk… de azt hittem, még megakadályozhatom. Azt hittem, hogy a veszély elmúlik, s a világ régi rendje újra visszaáll, Pannonia tovább virágzik, s a jövő messzi évszázadaiba nyúlik a leendő római császárok sora, az elkerülhetetlen változások még messze vannak, túl a jövő szemhatárán. Nem így lett. S nemcsak velünk, nem csak a mi oldalunkon esett hiba, Teuto. Nézd meg, az emberekkel mi történt: mindenkit elhagyott a józan esze, s elfelejtettek minden magasabb rendű tudást, művészetet és játékot. Már csak enni tudnak és gyűlölködni, mert elhagyta őket a szellem. A Szellemfejedelem ugyanúgy elvesztette a harcot, ahogyan mi. Régi barátomat valami szörnyű, valami rettenetes baj érhette, attól tartok! És sajnos még valamit tudnod kell: a bajok sora nem zárult le ennyivel. Az örvény, ha elkezdett lehúzni, nem nyugszik, amíg meg nem fojt egészen.

A mondatot még alig fejezte be, amikor körben megmozdult az erdők félkaréja, s mintha életre keltek volna a bokrok és a fatörzsek, hirtelen megindultak a szekér felé. Amikor már csak harminc lépés távolságra voltak, vezényszó harsant, s az ágak egyszerre a földre hulltak. A barbár csapat, amely levágott faágakat és bokrokat használt álcának, óvatosan kémlelt a szekér felé. Látszott a szemükön, hogy nagyon félnek. De mivel hosszú percekig nem történt semmi, lassan felbátorodtak. Itt-ott nevetés harsant. Valaki gúnyos megjegyzést tett a szamárra. Teuto Kabar rémülten fogta meg Ágoston Mester kezét.

- Mester! Tegyen valamit! Változzunk át tüzes sárkányfogattá, mint tavalyelőtt napfordulókor, amikor a haramiák akartak kirabolni! Vagy varázsoljon Derrridából óriásdarazsat, ahogy akkor tette, amikor a bölénycsorda tört ránk! Vagy csak váljunk egyszerűen láthatatlanná, és oldjunk csendben kereket, könyörgöm!

- Semmi értelme, Teuto. Most már semminek semmi értelme! – válaszolta csüggedten Ágoston Mester.

A domb mögül lódobogás hallatszott. Fűrangúak kíséretében Derkidar vágtatott elő.

- Na, nincs semmi varázslat? Semmi hókuszpókusz? Hát akkor előre, fiúk!

Erre aztán mindenki megindult, körbefogták a szekeret, Teuto Kabart és Ágoston Mestert lerángatták és megkötözték. Mindent, amit a szekéren találtak, Derkidar elé hordtak, aki kevélyen, szakállát és pocakját előremeresztve állt meg a foglyok előtt. A dombhajlatban feltűnt Escalor és Fulvio is, s mögöttük lassan vánszorogva a gyolcsokba csavart Atria, egy ketrecet lóbálva a kezében, amelyben Strigonius acsarkodott. Az egykori színész már csak akkora volt, mint egy patkány, s a fűszálakról igyekezett levadászni a bogarakat, de azok szemfülesek voltak, és időben elszeleltek. Derkidar összevonta a szemöldökét. Apró disznószeme gonoszat villant.

- Na és hol a lány?

- Miféle lány? – kérdezett vissza buzgón Teuto Kabar, hogy korábbi vélt hibáját valahogy helyrehozza. Válaszként egy lándzsanyél koppant a tarkóján. A fiú kábán esett hasra.

- Ki vagy te? – kérdezte Ágoston Mester a királyt, aki a merész kérdéstől annyira meglepődött, hogy mindjárt válaszolt is.

- Derkidar vagyok, Pannonia királya. Hát te ki vagy? Eddig úgy tudtam, hogy valami híres mágust keresek, aki, ha nem vigyázok, egy szempillantás alatt siklóvá varázsol, vagy esetleg köddé válik, és elszivárog a kezeim közül. Most azonban csak egy szánalmas öregembert látok, aki épp a gatyájába készül csinálni a nagy ijedelemtől.

Ágoston mester csendesen elmosolyodott.

- Igazad van, király. Én csak egy szánalmas öregember vagyok.

- Szóval, hol a lány?

- Már nincs itt. Elrabolták tőlünk.

És Ágoston mester szépen, lassan és nyugodtan töviről hegyire elmesélte, hogyan találtak rá a torzszülöttre, s az hogyan oldott végül kereket. Azt ugyan nem mondta el, hogy elrablása idején Serapia éppen egy kristályszelencében tartózkodott, hanem úgy tüntette fel a dolgot, mintha Árnyék a lányt teljes életnagyságában szöktette volna meg, de mindent olyan szépen, körültekintően és megnyugtatóan mondott el, hogy Derkidar csak bólogatni tudott.

Az az igazság, hogy még soha sem hallott senkit ilyen szépen beszélni. A felét nem is értette annak, amit Ágoston Mester mondott, hiszen az általa használt szavak nagy része tökéletesen ismeretlen volt a számára, de Ágoston Mesternek már csak pusztán a beszéde zsongásában volt valami olyan meggyőző és megnyugtató, hogy a király úgy érezte: ennél világosabban még sosem látott és sosem értett meg semmit. Az emberei, akik távolabb álltak, és semmit sem hallottak az egészből, csodálkozva bámulták uralkodójuk, hogy vajon mit tud neki olyat mondani az az öregember, amellyel a példaképük ilyen hevesen egyet ért?

Egyedül Fulvio volt az, aki valóban majdnem mindent megértett abból, amit a mester elmondott, s a történetben szereplő rút torzszülöttben izgatottan ismert rá Árnyékra. Ó! Tehát itt van, valahol ezen a tájon kószál a rút, megvetett és gyűlölt másik énje, s immár nincs is egyedül! Hát csak megszerezte magának azt a lányt! De vajon a lánynak kell-e visszataszító és ocsmány megmentője? Vajon így képzelte-e a szabadulást? Merre keresse őket, hogyan akadjon a nyomukra? Hiszen nem hagyhatja, hogy a testvére Serapia révén szert tegyen valami varázserőre! Az a nyomorult göcsört nyilván még mindig halálosan szerelmes a rejtélyes tüneménybe, az élőre megszólalásig hasonlatos, varázserejű képbe, s lépteit persze nem más, mint éppen a kétségbeesett szerelem vezérli – de ha így van, az neki, a szebbik s nemesebbik énnek csak jó lehet, hisz akit a szerelem vezet, az csak balul léphet, s akárhogy latolgat, végezetül csak téves ösvényt választ, amely a vesztébe vezeti. Jobb is lesz tehát, ha nem szól semmit, és meghúzza magát! Nehogy még a végén az öregember felismerje, s furfangos beszédével lépre csalva az ostoba barbárt, valahogy belezavarjon a terveibe!

Így pörgött és izzott Fulvióban a gondolat, miközben lehajtotta a fejét, s hátrébb húzódott egy lépéssel, félig a szekér s Derrrida fara s szorgalmasan verdeső farkacskája mögé - de nyugtalanságát mégsem tarthatta titokban: Escalor, a kém, aki úgy ismerte az emberi természetet, mint a kiskutya az etetőtálkája helyét az ól előtt, egyből rájött, hogy a gonoszságban társául szegődött férfi valami életbevágóan fontosat tudott meg az imént; s majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy megtudhassa végre, az elbeszélés melyik részlete volt az, ami ennyire felkavarta.

De nem csak Fulvio és Escalor számára voltak becsesek Ágoston Mester szavai: hiszen Atria szívében azóta parázslott a gyűlölet, amióta szépségét a színház égésekor gyógyíthatatlan károk érték, s azóta forralta szívében a bosszút, amelyet törpe szörnyeteggé vált apjától immár nem remélhetett. De ki tudja! Talán lesz olyan kegyes hozzá a sors, hogy gyűlölt tönkretevőjét, sorsa szétroncsolóját elébe vezérli valami titkos, valami rejtek ösvényen, s így a bosszúnak mégsem lesz akadálya… hiszen erős már ő, a sebei beforrtak, ért a tőrforgatáshoz, tud hurkot vetni, mert hát nem egyszer akasztották fel már a díszletbitóra a színpadon, amikor álnok és gonosz női szerepben tiporta a férfiszíveket! Ó, bosszú istennője, Hekaté, add, hogy Fulvio az utamba kerüljön, add, hogy csak még egyszer megpillanthassam, s esküszöm, a vérét a te áldozatodul csorgatom a fekete földre!

Így fohászkodott a lány, miközben sejtelme sem volt arról, hogy az, aki ellen ilyen szörnyű gyűlöletet táplál, csak két lépésnyire áll tőle, s épp saját kétségeibe merülve, tógája alatt ujjait tördeli. S akármennyi különös szerepben is merítkezett már meg a lány, jóban és rosszban felváltva, bizonyára sehogy sem fért volna bele a fejecskéjébe a történet különös csavarja: hogy az az ember, akit épp gyűlöl, itt most csak egyik felében van jelen, miközben a másik… de hogy e közben a másik, az Árnyék Fulvio merre volt és mit csinált, majd hamarosan elmesélem.

Tehát miközben ők hárman így éreztek s így gondolkodtak magukban, már Derkidar is éppen csodálkozni kezdett volna, hogy mitől fájdult meg ennyire a nyaka, s fejében lassan lecsillapult a zsongás, amikor észak felől kiáltozás hallatszott, lovak nyihogása, fegyverek csörgése, s porfelhő kerekedett, majd rövidesen egy lovascsapat vette körül a barbárokat. A két sereg létszáma nagyjából egyforma volt, s így most harciasan, de tétlenül szemlélték egymást. Az újonnan érkezők közül egy gazdagon díszített páncélt viselő férfi ugrott le a lováról, s Derkidar felé lépett. A karján egy kisfiút tartott, akinek fél szemét fekete kötés fedte, míg a másikkal élénken és kíváncsian nézte a torzonborz, hájas barbárokat. Félve ölelte át a férfi nyakát.

A kisfiú Nesztór volt, Serapia öccse.

A király hátrébb parancsolta a kíséretét, és ő is tett előre néhány lépést.

Az idegen köszönt, mire Derkidar egy kézlegyintéssel jelezte, hogy nincs kedve udvariaskodni. Az idegen erre elmondta, hogy Tarvos Trigaranosnak hívják, s ő e csapat vezetője. Hónapok óta üldözi lánya elrablóit, lépésről lépésre, hírről hírre jutva hozzájuk közelebb, egészen a tegnapi napig, amikor már egészen pontosan tudta, kiket kell keresnie: egy éppen ilyen szekeret egy éppen ilyen szamárral, épp e dombhajlat közelében, s két éppen ilyen utassal, akik most itt térdelnek gúzsba kötve… A lánya tíz éves, szőke, cserfes kis teremtés, a szeme barna, s egészen leheletnyit kancsít. A bal füle mögött három anyajegy van, háromszög alakzatban, s a neve…

- Serapia. Tudom. Én is őt keresem. – mondta Derkidar. – Már nincs itt. Elrabolták. A rablóktól! Hahahaha!

Nagy lett a kétségbeesés erre a másik csapatban. A remény tartotta bennük a lelket eddig, összetartotta őket, fegyelmet, hitet és kitartást adott nekik, de most, hogy a karnyújtásnyira remélt cél ismét kiszámíthatatlan messzeségbe illant, hirtelen minden erejük elszállt. Kétségbeesetten rogytak a földre, jajveszékeltek és dühöngtek. Tarvos Trigaranos, az apa zokogva roskadt magába. A kisfiú remegő szájjal, szipogva fúrta fejét a férfi hóna alá.

A barbárok percek alatt lefegyverezték őket. Derkidar a kezeit dörzsölgette.

- Fiaim! – szólt a katonáihoz vigyorogva – Nyakazzunk! Hozzátok csak ide azt a vaksi kölyköt, had tolom ki a másik szemét is!

- Ne, neee! Állj! Engem öljetek meg! – harsant ekkor egy kétségbe esett, éles kiáltás.

A barbárok hadsora szétnyílt, s délről, a sziklák felől egyszercsak megjelent…

Na de hogy ki jelent meg ott és hogyan, annak elmesélését messzebbről kell kezdenem.

Ott, amikor Árnyék, a tógája alá rejtett kristályszelencével lélekszakadva menekült, s végül lerogyott a hegytetőn, meggyőződve róla, hogy senki sem üldözi. Csodálkozott, hogy ilyen könnyen egérutat nyert. Reszketve húzta elő a szelencét, és óvatosan belekémlelt. De mekkora volt az ámulata, amikor odabent egy aprócska ágyon egy szendergő kislányt pillantott meg! Az apróság épp átfordult a másik oldalára, s fejecskéje alá gyűrte az ibolyaszínű párnát, és álmában valamit még bizonyára dünnyögött is, mert cseresznyepiros, pici ajkai mozogtak.

Árnyék döbbenten tette le a szelencét. Erre nem számított. Hát miféle varázslat ez már megint? Hogy lehetséges, hogy egyszer felnőtt nőnek látja, most meg… most meg gyereknek? Egyáltalán Serapia ez a csöppség itt a kristály fogságában? Mihez fogjon most? Ó, talán megint valami hibát vétett, megint elrontott valamit! Miféle újabb szerencsétlenség vár rá? Már megint csúfot űz belőle a sors? Mikor már majdnem sikerül valami jót és nemeset cselekdnie, az istennő ismét az orrára koppint, s neki szégyenszemre megint csak arrébb kell kullognia? Hát sosem törhet már ki sorsa szigorú képletéből? Indent mindig ugyanúgy, s ugyanott fog elrontani?

Így tépelődött magában a fiú, amikor hirtelen, de tényleg egyik percről a másikra, mint amikor egy pince ajtaja tárul fel, s a vidám vendégsereg megilletődötten némul el megérezve a penészes dohszagot – igen, ugyan ilyen hirtelen roppant hideg lett, mintha a világon borzongás futott volna végig. A kora nyári napfény, amely eddig a tölgyek lombján áttűzve imbolygó arany foltocskákkal pettyezte a liget pázsitját, most ijesztő szürkés lilára változott. A fák egyszerre mintha megdermedtek volna, moccanatlanul, ijedten hallgatóztak. A madarak csivitelése elnémult. Árnyék rémülten nézett körül. Még soha nem félt ennyire.

Nem tudta, nem tudhatta, hogy mindez azért történik, a világ azért szürkül el, mert a világra áradó varázs Serapiában egyre gyengül, hiszen a kristályszelence már nem áll Ágoston mester felügyelete alatt. És azt sem tudhatta, hogy az álom káprázata, az Örök Völgy, amelyben Ágoston mester mágiája merítette Serapiát, lassan szertefoszlik, és a lány ismét gyerekként ébred, nem pedig igéző szépségű nőként, amilyenné a varázslatos kép tette, és ahogy a szerelme, a Szellemfejedelem oldalán mutatkozott. Ó, igen: kétszeres álomból ébredt ekkor Serapia: az egyik a varázslatos kép káprázata, amellyel a szépség erejét árasztotta a világra, a másik az Örök Völgy, ahonnan a boldogságát és szépséget, derűjét és báját merítette. És azt sem tudhatta Árnyék Fulvio, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor Serapia végképp felébred, az Örök Völgyben, a hálószobában, amelynek kitárt ablakán még behallatszik a tücskök cirpelése és a patak csobogása, Fortunatus, a Szellemfejedelem kétségbeesetten és zokogva rázza-költögeti szerelme élettelen és ernyedt testét.

S már csak percek telnek el, és neki is ébrednie kell majd: véglegesen és örökre.

2010. július 11., vasárnap

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
amelyben Fortunatus fatörzsnek ütközik, a légiósok botladoznak, s a Császár üzenetet küld

- Kérlek, kérve kérlek, Szellemfejedelem, próbálj egyenesen menni! És lassabban!

- Egyenesen!? – kérdezett vissza csodálkozva Fortunatus. – Mért menjek egyenesen? Úgy megyek, ahogy az út vezet! Itt megkerülöm ezt a zsombékot, itt meg átugrom ezt az árkot, ezt a követ balról kerülöm, ezt a fatörzset meg … au!

- Jaj! – ugrott le rémülten a lováról Magimarus, és a Szellemfejedelem mellé térdelt. Ölébe vette a fejét. Fortunatus csodálkozva, kába szemekkel nézett fel. A madarak, amelyek a hangos csattanástól, amellyel a fának ütközött, rémülten rebbentek szét róla, most lassacskán visszaereszkedtek rá. Egy széncinke a füle mögé telepedett, és Magimarus ujjába csípett, miközben egy harkály harciasan keringett a lány feje körül, előre meresztett csőrrel.

Magimarus sóhajtva állt föl a Szellemfejedelem mellől. Amióta csak rátalált, így ment ez: a madarak féltékenyen óvták a férfit, és senkit sem engedtek a közelébe.

Fortunatus három hónapig hevert a szemétdombon. Az állatok, akik testükkel védték és tejükkel táplálták, naponta váltották egymást körülötte; egyszer még egy medve is mellé telepedett, hatalmas mancsával melegítve a kékre fagyott férfi mellkasát. Aztán ahogy lassan kitavaszodott az idő, egerek és cickányok hada bújt elő a földből, és megérkeztek a madarak is, és lassan átvették a nagyobb állatok szerepét: a rágcsálók magokat hordtak Fortunatus szájába, a madarak pedig friss forrásvizet, s a kibomló virágokból édes nektárcseppeket. A férfi, amikor nagy ritkán felébredt, lassan összerágta a szájában összegyűlt tápláló masszát, vetett egy csodálkozó pillantást a madarak röptétől szabdalt égboltra, aztán megint visszazuhant az álom kábulatába, ahol újra és újra megtalálta az ösvényt az Örök Völgy, s szerelme, Serapia felé.

Amikor Magimarus rátalált, már egyetlen barbár sem maradt a környéken. Az erődöt kiürítették és minden mozdíthatót elvittek magukkal. Az épületeket felgyújtották, s az üszkös romok még így, hónapok után is füstölögtek. Fortunatus testét a szemétdombon hagyták, döglött kutyák és lerágcsált marhacsontok között, s a láncra vert Timoteust meg egyszerűen ottfelejtették a pincében, hiába ordítozott és könyörgött. Amikor a római katonák kiszabadították, már inkább volt holt, mint eleven: neki nem akadtak olyan segítői, mint Fortunatusnak. A börtön falán tenyésző penészt nyalogatta, így sikerült túlélnie.

A madarak csak nagy nehezen engedték Magimarust a Szellemfejedelem közelébe. Akárhogy csitította őket, ellenséget láttak benne, és nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy pártfogoltjukat rajtuk kívül más is a gondjaiba vegye. A lány csupa vér volt a karmolásoktól és a csípésektől, mire sikerült magához ölelnie a szeretett férfi testét – ó, de milyen volt az a test! Mohák és gombák nőtté be, s olyan könnyű volt, mintha rongybábu volna. S a halántéka fölött az a hatalmas, lüktető, eleven seb! Ó, bizony ez a test már csak alig-alig emlékeztetett arra az emberre, aki annak idején a szolgálatába emelte Magimarust.

A lány hiába költögette a férfit: az álom olyan erősen, olyan makacsul zárta magába, hogy nem volt az az erő, amellyel ki lehetett volna onnan szakítani. Magimarus pokrócra fektette, lemosta a testét, tiszta ruhát adott rá: mintha csak a gyermekét abajgatta volna. Három napig ült mellette, és csak nézte, nézte az arcát. Az ajka körül, a homlokán, a nyakán a szemével simogatta a szeretett és olyannyira jól ismert ráncokat, a konokul összeszorított pengeszájat, s a rezzenetlen szemhéjakat, melyek mögött, az agy titokzatos magányában a Szellemfejedelem messze, messze járt, egy Magimarus számára megközelíthetetlen és idegen világban. Majd meghasadt a lány szíve, hogy Fortunatust így kell látni! Zokogva nézte három napon át – s a negyedik nap hajnalán a férfi kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett a fölé hajoló arcra. Magimarus azonnal tudta, hogy a Szellemfejedelem nem ismerte meg.

- Hermész órája, fél négy! – rikkantott Fortunatus, felpattant a pokrócról, és katonás léptekkel megindult a réten, amíg egy tölgyfa törzse meg nem állította. Nyekkenve terült el a földön, de az ütközés nem szegte kedvét. Lendületesen felpattant, és ismét elkurjantotta magát.

- Esernyőt nyiss! Itt a vihar! Kutyfáját, emberek! Mondjátok meg a császárnak, hogy Pannoniában a pajzsot nem téglaporral tisztítják!

Azzal futásnak eredt, amíg hasra nem esett egy árokban.

Magimarus lélekszakadva rohant utána, hogy megakadályozza a további esztelenségekben, de Fortunatust nem volt olyan egyszerű lecsillapítani. Összevissza kiabálta a leghajmeresztőbb sületlenségeket, s mindennek nekiment, ami csak az útjába akadt. Még a madarak is alig bírták követni. Legutoljára egy sziklába ütötte a homlokát, és ettől megszédült, s végre ülve maradt a fűben. Timoteus nagy nehezen odavonszolta magát, és a madarakat hessegetve ellátta a sebet. Fortunatus közben szórakozottan dudorászott.

- A könnyek itt nem segítenek – mondta a görög a kétségbeesetten zokogó Magimarusnak – sem a könnyek, sem semmi egyéb. Az az otromba barbár úgy beletúrt az agyába, hogy tönkretette a józan eszét. A szelleme rég elhamvadt: tudom, magam nyitottam fel a fejét. Nincs már ebben a fejében semmi hasznos és értelmes, csak kósza emlékek és időtörmelék. Jobb lenne neki a halál. Ha gondolod, van nálam egy méreg…

- Nem, nem! – sikoltotta Magimarus, és átölelte a Szellemfejedelmet. Timoteus szomorúan nézte őket.

- Kicsodád tulajdonképpen ő neked? – kérdezte a lányt.

- A szerelmem – nézett dacosan a görög szemébe Magimarus. – És tudom, hogy a szíve szögletében van egy aprócska darab, ami nekem van fönntartva… minden szívben van egy ilyen rész, ahol még egy valaki megkapaszkodhat… és én megvárom, amíg az a szöglet az enyém lesz… megvárom, ha belevénülök, ha belepusztulok, akkor is.

Timoteus lehajtotta a fejét. Mondja? Ne mondja? Vajon mivel tesz jobbat? Aztán csak megszólalt.

- Én láttam a Szellemfejedelem szívét. Valaki… valaki kimetszette onnan azt a darabot, Magimarus. Orvos vagyok, tudom, mit beszélek. Értékes szerv az, s nagy gyógyító ereje van… valaki, egy gonosz lélek hatalmas árat szabott egy általunk nem ismert szívességért. A Szellemfejedelem valami szörnyű üzletbe bonyolódott, ahol szerelmes szívének legértékesebb részével kellett fizetnie. Ezer kínhalált is érdemel az olyan, aki ilyen fizetséget elfogad, hát még, ha maga kérte. Talán már sosem tudjuk meg, mi történt, és miért; egy azonban biztos: azt a darabot valaki nagy szakértelemmel, jeges kézzel kimetszette a helyéről.

- Hazudsz!

- Mért hazudnék…?

S szomorúan nézett a lány szemébe.

Egyikőjük sem tudta persze a teljes igazságot: azt csak Fortunatus ismerte, és a trák varázsló, aki azzal a darabka szívvel, melyet azon a bizonyos téli éjszakán a hajó gyomrában kivágott a Szellemfejedelemből, megváltotta gonosz lelkének átkát, s hátrahagyva a bolond asszonyokat és a roskadozó bárkát, új életet kezdett egy távoli tartományban. Fortunatus fejében még megvolt a történet törmeléke: a magát kalitkába záró varázsló rémült tekintete, egy villanás a hajót vontató vizákról, és a rothadó harcsabőr szaga; de mindez már csak értelmetlenül egymásra dobált kupac volt, innen is, onnan is egy darabka - s már nem volt meg a fejében a kellő rend ahhoz, hogy mindezt értelmesen elbeszélje.

A szegény lány, aki mindvégig, a hosszú úton, át a barbár föld zord hegyein arról álmodozott, hogy végre lénye teljes valójában tárulkozik ki a szeretett férfi előtt, s sorsát felteszi az egyetlen, megmaradt esélyre, Fortunatus szívének ama nevezetes darabkájára, mely minden emberi szívnek része, s mely új utakra, új szerelmek felé vezérel - most ott állt kisemmizve, tehetetlenül.

Igen: Magimarus ekkor úgy érezte, hogy megbolondul.

Olyasmit vettek el tőle, ami sosem volt az övé, de amit gondolatban mégiscsak százszor, ezerszer birtokba vett; férfi álruhában, érzéseit titkolva élt az imádott ember mellett szolgaszerepben – a testét jelmez fedte, s érzéseit a szerep szavai, de legbelül, gondolatban mindvégig lányként, szerelmesként érzett és beszélt. Miféle sors az övé? Mit vétett, hogy ilyen rettenetes büntetés az osztályrésze? Hát lehet ép ésszel elviselni a tudatot, hogy az imádott férfi, aki oly sok éven át nem vette észre a valóságot, most, amikor már nem kell előtte színlelnie, elveszíti a képességét, amellyel megláthatná az igazat? Ó, Isis anyám, vedd el az én józan eszem is, hogy ne kelljen ezzel a tudattal élnem! Tégy öntudatlan, kába bolonddá, űzd ki a gondolataimat, vedd el az emlékeimet, égesd ki belőlem a percek, órák és napok történetét! Ó, bárcsak ne emlékeznék semmire, bárcsak ne látnám magam előtt a toronyszobát, ahol a napjainkat eltöltöttük, amíg a reggeli fénycsík lassan megnyúlva végigvándorolt a padlón, a könyvszekrényre siklott, átvándorolt a Szellemfejedelem kezén, s Isis oltárán megnyugodva rőtre vált, s végül az összes részletet eltakarták az alkonyat arany hullámai! Jaj, istennő, mért küldtél rám szerelmet? Mért kényszerítesz, hogy minden apró emléket felnagyítson bennem ez az izzás? Mért hagyod, hogy érezzem az illatokat, a szerelmem homlokán díszlő babért, az oltáron füstölgő széndarabokat, s a pergamen horzskőszagát és a párás rózsakertet, mely az ablak alatt illatozott?

- Teszek a sebre egy ezüstlemezt, hogy ne meredjen ilyen csupaszon – mondta Timoteus, s felsegítette Fortunatust a földről. A madarak hangos csiripeléssel verdestek körülöttük, s csak akkor nyugodtak meg, amikor a Szellemfejedelmet a nyitott szekérre fektették, s megindultak vissza dél felé.

Bizony gyászos látványt nyújtott ez a vonulás. A légiósok, akik egykor szinte az anyatejjel szívták magukba a katonás viselkedést, a fegyelmet, az egyszerre lépés és együtt fordulás tudományát, amikor az ív belsején tartózkodók aprókat lépve szinte csak helyben járnak, míg az ív külsején lévők öles léptekkel igyekeznek helyüket megtartani a legyező alakúra nyílt sorban, most összevissza kóvályogtak és botladoztak a hegyi ösvényeken. Sisakjuk csálén félrecsapva billegett a fejükön, pajzsukat, mely csupa horpadás és karcolás volt már, beleütötték a fákba és a kövekbe, és olyan is akadt, aki csodálkozva nézegette a fegyverzetét, hogy vajon miféle célt szolgál, s a kard vasát nyalogatta, amíg el nem vágta a nyelvét. Bizony, elfelejtettek minden katonai tudományt, s talán egy pókot sem tudtak volna agyoncsapni. Volt olyan, aki a nevére sem emlékezett már, bambán bámult maga elé, és csodálkozott a saruja csomóin. Egy tizedest majdnem agyoncsaptak a többiek, mert fél órán belül harmadjára mesélte el ugyanazt a viccet. A tiszteknek halványan rémlett még, hogy nem egészen helyes és rómaihoz méltó, ahogyan viselkednek, s megpróbáltak visszaemlékezni a vezényszavakra, amelyekkel egykor rendet lehetett vinni a zűrzavarba, de csak összevissza kiabálás lett a dologból. Ezer szerencse, hogy a környéken történetesen egyetlen barbár sem tartózkodott, mert alighanem néhány perc leforgása alatt felkoncolhatták volna az egész díszes kompániát.

De hát a barbárok ekkor már messze jártak: Pannonia belsejében.

Május hava volt már, amikor megérkeztek a hídhoz, amely a zöldártól megduzzadt Dunán ívelt át. A hídfőnél álló őrtorony, amelyből máskor már rég előtrappolt volna az őrség, hogy üdvözölje a hazatérő csapatot, néma volt és néptelen, csak egy sovány öszvér rágcsálta a gyomot az udvaron. A fal szögletében egy rozsdás pajzs hevert. Magimarust balsejtelem fogta el. A hídon a februári jégzajlás nyomai még mindig látszottak: a pillér két helyen is leomlott, s a pallók is hiányoztak néhol. A víz feketén örvénylett a foghíjak alatt. Az elöl haladó lovasok közül kettő alatt is beszakadt a korhadt, repedezett deszka, s csak nagy nehezen tudtak partra kecmeregni. Egy lovat el is sodort az ár.

Fortunatust ágakból rótt hordágyra fektették, s a lovakat és szekereket hátrahagyva, gyalogosan keltek át római földre: a meggyengült híd nem bírt volna ki a nagyobb súlyt. Mire beértek Aquincumba, már alkonyodott.

Ijesztő volt a csend.

A Helytartó palotája előtt társzekerek álltak: a szolgák éppen az utolsó bútorokat hordták ki a termekből. Magimarus könnyezve állt meg egy szekrény előtt, amely félredobva hevert a porban: a szeg, amely annak idején leszaggatta a ruháját, s leleplezte féltve őrzött titkát, még most is kimeredt a deszkából. Sculpeus és Colpo félresikerült, utolsó műve már nem kellett senkinek.

Hóna alatt az aranyakat rejtő vasalt ládával a Helytartó lépett ki a palota kapuján. Riadtan pillantott Magimarusra. Elvörösödött.

- Nahát… hehehe… nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar… akarom mondani, hogy ilyen sokára… nahát, és a Szellemfejedelem is itt van… milyen jó színben van! … csak vicceltem… nos, hát… hogy is kezdjem… baj van. Nagyon nagy baj van.

Megköszörülte a torkát.

- A szenátor levelet hozott a Császártól, és…

A Helytartó lehajtotta a fejét. A szája széle remegett.

Magimarusnak nem kellett magyarázni. Egy pillanat alatt megértette, mi történt.

Ó, jaj! Hát tényleg igaz! Kiürítik a tartományt, s Róma magára hagyja egykori alattvalóit!