- Elkészültél hát a könyvvel, Gregorius barát?
A nagy ebédlőben álltunk. Szürkén hajnalodott odakint.
- Befejeztem! – válaszoltam, és letettem az asztalra a könyvet.
- Sok évbe telt. A munkád tehát véget ért.
- Amikor elkezdtem, magnólia virágzott az ablak előtt – válaszoltam -, és észak felől Marissos szőlőskertjei virultak. Most már mindent eltűnt és elvirágzott.
- Minden benne van?
- Ó, igen – bólintottam. - Benne van minden, amit lényegesnek ítéltem. Mindenkit kikérdeztem, aki még emlékezett a régi történetekre, elolvastam minden régi könyvet, és mindent szóról szóra leírtam, amit Ön mondott, Ágoston Mester. És azt is, amit te – néztem Teuto Kabarra.
Ágoston Mester halványan elmosolyodott, és megsimogatta a könyvet.
- Hát itt van!
Felsóhajtott.
- Nos, barátaim, ünnepeljünk. Mi az első fogás?
- Az első fogás füstölt pisztráng tormával! – mondta Teuto Kabar, fordult, s már hozta is a tálakat.
- Hol találtál tormát? – kérdezte csodálkozva Ágoston Mester.
- Épp volt még egy utolsó szál a homokban. Kicsit már fonnyadt, de…
- Pompás! – emelte az orra elé a reszelt tormát az apát. Szemét elfutotta a könny.
Szeltem egy darab pisztrángot, tettem rá a tormából.
- Az utolsó pisztrángra! – mondta Ágoston Mester, s erre mindannyian a szánkba vettük a falatot. Csöndben ízlelgettük. Aztán Teuto Kabar bort töltött.
- Az utolsó palack borunkra! – szólt az apát. Koccintottunk, és kiittuk a poharaink.
- No, és mi az, ami nem került bele a könyvbe? Mi az, amit nem tartottál lényegesnek, Gregorius barát?
- Többnyire azt – válaszoltam – ami csak bizonytalan szóbeszéd. Például, hogy mi történt Atriával.
- Erről én is hallottam! – szólt teli szájjal Teuto Kabar. – Timoteus, a görög orvos állítólag egészen tisztességesen meggyógyította, hogy végül szinte ember formája lett, feleségül vette, és elköltöztek Egyiptomba. Szegényen, de becsületben éldegéltek késő öregségükig. Gyerekük nem született. Atria a haláláig viselte azt a medált, amelybe bogár méretűre zsugorodott apját őrizte. A medált eltemették vele együtt, de a sírt a temetés harmadnapján kirabolták, s a medál eltűnt.
- Szóval ezt nem írtad bele! – nézett rám Ágoston Mester.
- Ezt nem. És azt sem, hogy a trák varázslóval mi történt.
- Mért, mi történt vele?
- Nos, egy régi versben azt olvastam, hogy miután Fortunatus szívéből kivágta, és aranyporral keverve elfogyasztotta azt a bizonyos darabot, amellyel a Szellemfejedelem Magimarusba beleszerethetett volna, a varázsló teljesen kigyógyult abból a szenvedélyéből, hogy asszonyokat gyötörjön. Otthagyott csapot-papot, álruhában egészen Pontusig menekült, ahol kocsmát nyitott. Egy viharos éjszakán három asszony kopogtatott be, és…
- Várj! – szólt közbe bocsánatkérő kézmozdulatot téve Ágoston Mester – kóstoljuk meg előbb a második fogást? Mi lesz az, drága barátom?
- A második fogás nyúlpástétom aszalt szilvával és sáfrányos mazsolával! – jelentette ünnepélyesen Teuto Kabar, és már hozta is a tálakat.
- Csodás! – csettintett a nyelvével Ágoston Mester. – Ürítsük hát ez alkalommal a poharainkat az utolsó nyuszira!
Koccintottunk, kiittuk poharainkat, és nekiláttunk a nyúlpástétomnak. Én a mazsolával végeztem először, hiszen az a kedvencem.
- Ha folytathatom tehát– vettem fel újból az elbeszélés fonalát -, egy viharos éjszakán három asszony kopogtatott be a kocsma ajtaján. Bort rendeltek, és szótlanul ittak. A trák rosszat sejtett, és átküldte a szolgálót a szomszédba, hogy hívjon segítséget. Mire azok összekászálódtak és átverekedték magukat a zuhogó esőn, már csak egy félig üres kondért találtak a trák néhány félig főtt testrészével. A többit minden jel szerint elfogyasztották az asszonyok, s az éjszaka sötétjében, dacára a zuhogó esőnek, sietősen tovább álltak.
- Azt a mindenit! – csóválta a fejét Ágoston Mester. – Ez aztán a fordulat! Ám valóban nehéz elhinni, hogy csakugyan így történt!
- Magam is így gondolom.
- Hát Derkidar, Escalor, s a száz évig dúló háborúság?
- Azt azért hagytam ki, mert akkor vége-hossza nem lett volna a történetnek… el kellett volna mondani, hogy zajlott a háború Escalor csapatai és Derkidar között, hogy fejezetek le minden lázadót, aztán hogy mérgezte meg Derkidart saját legkisebb fia, s aztán néhány év múlva őt meg hogyan gyilkolta meg álmában az anyja, hogy aztán hozzá menjen saját testvéréhez, s az aztán hogy irtotta ki, válogatott kegyetlenségekben tobzódva, az egész maradék családot… Egy kicsit mégis sajnálom, hogy kimaradt, egyetlen dolog miatt.
- Mi lenne az? Az, hogy te is harcoltál a háborúban? – kérdezte Teuto Kabar?
- Dehogy! – válaszoltam – A saját szerepem ebben a történetben lényegtelen. Azt valahogy jó lett volna viszont belevenni, hogy Derkidar életét a szaglása mentette meg. Azon az éjszakán, amikor Escalor, aki legfőbb bizalmasává vált, az ágyához lopózott, hogy ledöfje, Derkidar megérezte a kés szagát, és felneszelt. Még épp időben ahhoz, hogy elkapja a fegyvert tartó kezet, s a gyilkos ellen fordítsa.
- Ez valóban sajátságos részlet! Az egész azonban mégiscsak gyalázatos egy história… jó, hogy kihagytad. Tudunk még valamit?
- Nem sokat.
- Nos, mindjárt megkérlek, hogy meséld el, ami még hátra van, de előbb… előbb lássuk, kedves Teuto, mi lesz a mai harmadik fogásunk?
- A harmadik fogás sült őzcomb mogyoróval és gombával – jelentette be az ifjú a korábbiaknál is ünnepélyesebben.
- Mogyoró…! Gomba…! De régen ízleltem utoljára! – csettintett a nyelvével Ágoston Mester.
- Volt még egy kis mogyoró a kamra mélyén, a gombát pedig a kőfal északi sarkában találtam. Alighanem az utolsó.
Az apát felszeletelte az illatosan gőzölgő combot.
- És az őz?
- Egy vadász hozta tegnap előtt. Mire ideért vele, a farkasok szétmarcangolták a többit… a vadászban is alig volt élet.
- Lehet, hogy ez az utolsó őz volt?
- Szinte bizonyos! – sóhajtott Teuto Kabar.
- Hát akkor, barátaim – szólt Ágoston mester, és ismét teletöltötte a poharakat – ürítsük kelyheink az utolsó őzre, az utolsó gombára, és az utolsó néhány szem mogyoróra!
Ekkor egy szélroham feltépte az ablakot, s a termet kavargó pernye és por töltötte be. Nem győztem dörzsölni a szemem. Mire újra visszatért a látásom, Teuto Kabar már becsukta az ablakot, és a kámzsáját porolta. Késsel kapargattuk le a hússzeletekről a pernyét.
- Rettenetes, hogy mi lehet odakint…! - nézett a zárt ablakon túl tomboló szélviharra Ágoston Mester.
Kiittuk a poharakat. A borba hullott homok megroppant a fogam alatt.
- Nézzük, mi van még! – mondta Ágoston Mester, miközben az utolsó húsdarabot tűzte a villájára, s óvatosan ráhelyezve az utolsó gombaszeletet, áhítattal elfogyasztotta a falatot.
- Nem sok! – válaszoltam. – A Helytartó ugye Rómában halt meg, ezt is kihagytam, és kihagytam, hogy Fortunatus és Silvanus ugyanazon a napon vett búcsút a világtól, s hogy csendben elszenderedtek a torony romjai alatt... Aztán ott vannak még a színészek, akik megmentették Fulviót… ők, ezt talán nem tudjátok, még sokáig járták a romba dőlt városokat, és szerény képességeikhez mérten szórakoztatni igyekeztek a rosszkedvű és nem különösebben adakozni vágyó nézőket… aztán szétszéledtek, és lassan kikoptak a világból.
- Hát, ez sajnos várható volt! És valóban, ez sem tartozik a lényeghez.
Hallgattunk egy darabig. Kinéztem az ablakon. Épp elült a szél, s a szürke hajnalban felderengtek a kopár, csupasz, dermedt hegyoldalak. Csönd volt: sehol egy emberi hang, se madárdal.
- Ez hát az, amit tudunk… - nézett rám Ágoston Mester. – De nem tudjuk, hová tűnt Magimarus és Fulvio, s nem tudjuk hová lett Serapia és Nesztór.
Lehajtottam a fejem.
- Sajnos ezt nem sikerült kiderítenem.
- Nem a te hibád! – fogta meg a vállam Ágoston Mester. – Én vesztettem őket szem elől…
- He nem tette volna tönkre a jeleit, Mester, és ha nem átkozta volna meg a tudományát, rögtön a nyomukra akadhatnánk! – ugrott fel Teuto Kabar.
- Nyugodj meg, barátom. Ennek így kellett lennie. Én legalábbis nyugodt vagyok: bizonyára egy derűsebb és boldogabb világot találtak.
- Szóval… így ér véget a történet? – kérdezte Teuto Kabar.
- Véget ért a történet? Dehogy ért véget. Nem úgy van az! – nézett fel mosolyogva Ágoston Mester. - Minden után jön még valami. Meg még. Meg még. Meg még az után is. A történetek nem érnek véget. Vagy ahogy véget érnének, másképp, de újra elkezdődnek. Hiszen minden körbe-körbe jár. Most például alighanem a desszert következik, vagy rosszul gondolom?
Teuto Kabar megköszörülve a torkát, ünnepélyesen jelentette ki:
- Az utolsó fogás: mézes borban főtt gesztenye édes tejszínnel!
- Sejtettem! Én sejtettem! Nem érhet véget máshogy az utolsó lakománk! – tapsolt Ágoston Mester.
Teuto Kabar halványan elpirult a dicséretre, majd eltűnt a konyhában, s hamarosan egy nagy tállal tért vissza, melyen egy halom gesztenye illatozott. A tejszínt külön csészécskékben kaptuk.
Miután poharainkat tele töltöttük, a kancsóban egyetlen csepp bor sem maradt. Ágoston Mester felállt az asztaltól. A keze remegett egy kicsit.
- Barátaim. Ezzel a pohár borral, s ezzel a tál gesztenyével véget ér a világ, amiben eddig éltünk. Vegyünk tőle búcsút derűsen!
Megittuk a bort és megettük a gesztenyét. Az utolsó falatot a meghatottságtól elejtettem, s szégyen szemre a földről kellett felszednem. Úgy is ettem meg, tele pernyével és homokkal.
Amikor végeztünk az evéssel, Teuto Kabar kitárta az ajtót. Hideg és csönd volt odakint. Derrrida soványan, reszketve álldogált a kocsi előtt.
- Pokolian kietlen a világ odakint. Se ember, se növény, se állat. Mégis útra kel kelnünk, barátaim, mert… mert biztosan érzem, hogy hamarosan újra szükség lesz ránk. Ismét érkeznie kell egy Csodálatos Leánynak, akitől a világ visszanyeri a szépséget és a reményt.
- És a könyv? Itt hagyjuk? – nézett ránk meglepetten Teuto Kabar. Aztán megvakarta a fejét. – Bár persze… úgy sincs ember, aki elolvasná. Mi pedig tudjuk, mi van benne… De hát akkor egyáltalán mért…?
- Nem azért írunk, hogy elolvassák, Teuto – mosolyogtam az ifjúra.
- Nem bizony! – mondta Ágoston Mester, miközben mindannyian felszálltunk a szekérre, s az ostor csattanására a csacsi szuszogva nekiindult. – Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése