2010. augusztus 8., vasárnap

HARMINCÖTÖDIK FEJEZET
amelyben végigeszünk négy fogást, megiszunk egy kancsó bort, és a történet véget ér

- Elkészültél hát a könyvvel, Gregorius barát?

A nagy ebédlőben álltunk. Szürkén hajnalodott odakint.

- Befejeztem! – válaszoltam, és letettem az asztalra a könyvet.

- Sok évbe telt. A munkád tehát véget ért.

- Amikor elkezdtem, magnólia virágzott az ablak előtt – válaszoltam -, és észak felől Marissos szőlőskertjei virultak. Most már mindent eltűnt és elvirágzott.

- Minden benne van?

- Ó, igen – bólintottam. - Benne van minden, amit lényegesnek ítéltem. Mindenkit kikérdeztem, aki még emlékezett a régi történetekre, elolvastam minden régi könyvet, és mindent szóról szóra leírtam, amit Ön mondott, Ágoston Mester. És azt is, amit te – néztem Teuto Kabarra.

Ágoston Mester halványan elmosolyodott, és megsimogatta a könyvet.

- Hát itt van!

Felsóhajtott.

- Nos, barátaim, ünnepeljünk. Mi az első fogás?

- Az első fogás füstölt pisztráng tormával! – mondta Teuto Kabar, fordult, s már hozta is a tálakat.

- Hol találtál tormát? – kérdezte csodálkozva Ágoston Mester.

- Épp volt még egy utolsó szál a homokban. Kicsit már fonnyadt, de…

- Pompás! – emelte az orra elé a reszelt tormát az apát. Szemét elfutotta a könny.

Szeltem egy darab pisztrángot, tettem rá a tormából.

- Az utolsó pisztrángra! – mondta Ágoston Mester, s erre mindannyian a szánkba vettük a falatot. Csöndben ízlelgettük. Aztán Teuto Kabar bort töltött.

- Az utolsó palack borunkra! – szólt az apát. Koccintottunk, és kiittuk a poharaink.

- No, és mi az, ami nem került bele a könyvbe? Mi az, amit nem tartottál lényegesnek, Gregorius barát?

- Többnyire azt – válaszoltam – ami csak bizonytalan szóbeszéd. Például, hogy mi történt Atriával.

- Erről én is hallottam! – szólt teli szájjal Teuto Kabar. – Timoteus, a görög orvos állítólag egészen tisztességesen meggyógyította, hogy végül szinte ember formája lett, feleségül vette, és elköltöztek Egyiptomba. Szegényen, de becsületben éldegéltek késő öregségükig. Gyerekük nem született. Atria a haláláig viselte azt a medált, amelybe bogár méretűre zsugorodott apját őrizte. A medált eltemették vele együtt, de a sírt a temetés harmadnapján kirabolták, s a medál eltűnt.

- Szóval ezt nem írtad bele! – nézett rám Ágoston Mester.

- Ezt nem. És azt sem, hogy a trák varázslóval mi történt.

- Mért, mi történt vele?

- Nos, egy régi versben azt olvastam, hogy miután Fortunatus szívéből kivágta, és aranyporral keverve elfogyasztotta azt a bizonyos darabot, amellyel a Szellemfejedelem Magimarusba beleszerethetett volna, a varázsló teljesen kigyógyult abból a szenvedélyéből, hogy asszonyokat gyötörjön. Otthagyott csapot-papot, álruhában egészen Pontusig menekült, ahol kocsmát nyitott. Egy viharos éjszakán három asszony kopogtatott be, és…

- Várj! – szólt közbe bocsánatkérő kézmozdulatot téve Ágoston Mester – kóstoljuk meg előbb a második fogást? Mi lesz az, drága barátom?

- A második fogás nyúlpástétom aszalt szilvával és sáfrányos mazsolával! – jelentette ünnepélyesen Teuto Kabar, és már hozta is a tálakat.

- Csodás! – csettintett a nyelvével Ágoston Mester. – Ürítsük hát ez alkalommal a poharainkat az utolsó nyuszira!

Koccintottunk, kiittuk poharainkat, és nekiláttunk a nyúlpástétomnak. Én a mazsolával végeztem először, hiszen az a kedvencem.

- Ha folytathatom tehát– vettem fel újból az elbeszélés fonalát -, egy viharos éjszakán három asszony kopogtatott be a kocsma ajtaján. Bort rendeltek, és szótlanul ittak. A trák rosszat sejtett, és átküldte a szolgálót a szomszédba, hogy hívjon segítséget. Mire azok összekászálódtak és átverekedték magukat a zuhogó esőn, már csak egy félig üres kondért találtak a trák néhány félig főtt testrészével. A többit minden jel szerint elfogyasztották az asszonyok, s az éjszaka sötétjében, dacára a zuhogó esőnek, sietősen tovább álltak.

- Azt a mindenit! – csóválta a fejét Ágoston Mester. – Ez aztán a fordulat! Ám valóban nehéz elhinni, hogy csakugyan így történt!

- Magam is így gondolom.

- Hát Derkidar, Escalor, s a száz évig dúló háborúság?

- Azt azért hagytam ki, mert akkor vége-hossza nem lett volna a történetnek… el kellett volna mondani, hogy zajlott a háború Escalor csapatai és Derkidar között, hogy fejezetek le minden lázadót, aztán hogy mérgezte meg Derkidart saját legkisebb fia, s aztán néhány év múlva őt meg hogyan gyilkolta meg álmában az anyja, hogy aztán hozzá menjen saját testvéréhez, s az aztán hogy irtotta ki, válogatott kegyetlenségekben tobzódva, az egész maradék családot… Egy kicsit mégis sajnálom, hogy kimaradt, egyetlen dolog miatt.

- Mi lenne az? Az, hogy te is harcoltál a háborúban? – kérdezte Teuto Kabar?

- Dehogy! – válaszoltam – A saját szerepem ebben a történetben lényegtelen. Azt valahogy jó lett volna viszont belevenni, hogy Derkidar életét a szaglása mentette meg. Azon az éjszakán, amikor Escalor, aki legfőbb bizalmasává vált, az ágyához lopózott, hogy ledöfje, Derkidar megérezte a kés szagát, és felneszelt. Még épp időben ahhoz, hogy elkapja a fegyvert tartó kezet, s a gyilkos ellen fordítsa.

- Ez valóban sajátságos részlet! Az egész azonban mégiscsak gyalázatos egy história… jó, hogy kihagytad. Tudunk még valamit?

- Nem sokat.

- Nos, mindjárt megkérlek, hogy meséld el, ami még hátra van, de előbb… előbb lássuk, kedves Teuto, mi lesz a mai harmadik fogásunk?

- A harmadik fogás sült őzcomb mogyoróval és gombával – jelentette be az ifjú a korábbiaknál is ünnepélyesebben.

- Mogyoró…! Gomba…! De régen ízleltem utoljára! – csettintett a nyelvével Ágoston Mester.

- Volt még egy kis mogyoró a kamra mélyén, a gombát pedig a kőfal északi sarkában találtam. Alighanem az utolsó.

Az apát felszeletelte az illatosan gőzölgő combot.

- És az őz?

- Egy vadász hozta tegnap előtt. Mire ideért vele, a farkasok szétmarcangolták a többit… a vadászban is alig volt élet.

- Lehet, hogy ez az utolsó őz volt?

- Szinte bizonyos! – sóhajtott Teuto Kabar.

- Hát akkor, barátaim – szólt Ágoston mester, és ismét teletöltötte a poharakat – ürítsük kelyheink az utolsó őzre, az utolsó gombára, és az utolsó néhány szem mogyoróra!

Ekkor egy szélroham feltépte az ablakot, s a termet kavargó pernye és por töltötte be. Nem győztem dörzsölni a szemem. Mire újra visszatért a látásom, Teuto Kabar már becsukta az ablakot, és a kámzsáját porolta. Késsel kapargattuk le a hússzeletekről a pernyét.

- Rettenetes, hogy mi lehet odakint…! - nézett a zárt ablakon túl tomboló szélviharra Ágoston Mester.

Kiittuk a poharakat. A borba hullott homok megroppant a fogam alatt.

- Nézzük, mi van még! – mondta Ágoston Mester, miközben az utolsó húsdarabot tűzte a villájára, s óvatosan ráhelyezve az utolsó gombaszeletet, áhítattal elfogyasztotta a falatot.

- Nem sok! – válaszoltam. – A Helytartó ugye Rómában halt meg, ezt is kihagytam, és kihagytam, hogy Fortunatus és Silvanus ugyanazon a napon vett búcsút a világtól, s hogy csendben elszenderedtek a torony romjai alatt... Aztán ott vannak még a színészek, akik megmentették Fulviót… ők, ezt talán nem tudjátok, még sokáig járták a romba dőlt városokat, és szerény képességeikhez mérten szórakoztatni igyekeztek a rosszkedvű és nem különösebben adakozni vágyó nézőket… aztán szétszéledtek, és lassan kikoptak a világból.

- Hát, ez sajnos várható volt! És valóban, ez sem tartozik a lényeghez.

Hallgattunk egy darabig. Kinéztem az ablakon. Épp elült a szél, s a szürke hajnalban felderengtek a kopár, csupasz, dermedt hegyoldalak. Csönd volt: sehol egy emberi hang, se madárdal.

- Ez hát az, amit tudunk… - nézett rám Ágoston Mester. – De nem tudjuk, hová tűnt Magimarus és Fulvio, s nem tudjuk hová lett Serapia és Nesztór.

Lehajtottam a fejem.

- Sajnos ezt nem sikerült kiderítenem.

- Nem a te hibád! – fogta meg a vállam Ágoston Mester. – Én vesztettem őket szem elől…

- He nem tette volna tönkre a jeleit, Mester, és ha nem átkozta volna meg a tudományát, rögtön a nyomukra akadhatnánk! – ugrott fel Teuto Kabar.

- Nyugodj meg, barátom. Ennek így kellett lennie. Én legalábbis nyugodt vagyok: bizonyára egy derűsebb és boldogabb világot találtak.

- Szóval… így ér véget a történet? – kérdezte Teuto Kabar.

- Véget ért a történet? Dehogy ért véget. Nem úgy van az! – nézett fel mosolyogva Ágoston Mester. - Minden után jön még valami. Meg még. Meg még. Meg még az után is. A történetek nem érnek véget. Vagy ahogy véget érnének, másképp, de újra elkezdődnek. Hiszen minden körbe-körbe jár. Most például alighanem a desszert következik, vagy rosszul gondolom?

Teuto Kabar megköszörülve a torkát, ünnepélyesen jelentette ki:

- Az utolsó fogás: mézes borban főtt gesztenye édes tejszínnel!

- Sejtettem! Én sejtettem! Nem érhet véget máshogy az utolsó lakománk! – tapsolt Ágoston Mester.

Teuto Kabar halványan elpirult a dicséretre, majd eltűnt a konyhában, s hamarosan egy nagy tállal tért vissza, melyen egy halom gesztenye illatozott. A tejszínt külön csészécskékben kaptuk.

Miután poharainkat tele töltöttük, a kancsóban egyetlen csepp bor sem maradt. Ágoston Mester felállt az asztaltól. A keze remegett egy kicsit.

- Barátaim. Ezzel a pohár borral, s ezzel a tál gesztenyével véget ér a világ, amiben eddig éltünk. Vegyünk tőle búcsút derűsen!

Megittuk a bort és megettük a gesztenyét. Az utolsó falatot a meghatottságtól elejtettem, s szégyen szemre a földről kellett felszednem. Úgy is ettem meg, tele pernyével és homokkal.

Amikor végeztünk az evéssel, Teuto Kabar kitárta az ajtót. Hideg és csönd volt odakint. Derrrida soványan, reszketve álldogált a kocsi előtt.

- Pokolian kietlen a világ odakint. Se ember, se növény, se állat. Mégis útra kel kelnünk, barátaim, mert… mert biztosan érzem, hogy hamarosan újra szükség lesz ránk. Ismét érkeznie kell egy Csodálatos Leánynak, akitől a világ visszanyeri a szépséget és a reményt.

- És a könyv? Itt hagyjuk? – nézett ránk meglepetten Teuto Kabar. Aztán megvakarta a fejét. – Bár persze… úgy sincs ember, aki elolvasná. Mi pedig tudjuk, mi van benne… De hát akkor egyáltalán mért…?

- Nem azért írunk, hogy elolvassák, Teuto – mosolyogtam az ifjúra.

- Nem bizony! – mondta Ágoston Mester, miközben mindannyian felszálltunk a szekérre, s az ostor csattanására a csacsi szuszogva nekiindult. – Azért írunk, mert minden könyvnek meg kell íródnia.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése