Eltelt ötven év.
Ennyi idő alatt Pannonia új lakóinak két generációja is felnőtt – házasodott, megöregedett, szülő, nagyszülő, dédszülő lett, majd sírba szállt – hamar értek, és korán haltak, mint a macskák. Egyre kevesebben voltak már az olyanok, akikkel a régi tisztelettel bánt az idő, s az emberek is pimaszul és durván bántak az idővel. A barbárok az új, rideg és komor Pannoniában rövid életűek voltak, dühösen éltek, és keveset, s haláluk óráján elátkozták az anyjuk, akik erre a keserves világra szülte őket.
Nesztórból délceg ifjú lett – nem, ő sem öregedett meg ennyi idő alatt, még benne is tartotta magát a régi emberek ereje. Miután Serapia visszatért atyja házába, minden idejét az ő nevelésére fordította. Hosszú sétáik alatt órákon át mesélt neki az Örök Völgyről, s így az ifjú a szürke és kietlen világban mégiscsak megismert valamit a szépségből, a derűből és a rendből. Meg volt más is: az öregasszonyból annyi kedvesség és jókedv áradt, hogy az megvédte Nesztórt attól, hogy a vad, kegyetlen és kusza hétköznapokban alámerüljön. Az emberek megvetették és kinevették őket: Nesztórt a fél szeméért, amiről mindenki tudta, hogy a nővére gonoszságának köszönheti, Serapiát pedig azért, hogy ilyen szégyenletes történetbe keveredett. Szégyenük és megvetettségük csak még elzárkózóbbá, még nemesebbé tette őket, elzárva öcsöt és nővért a barbár világ ricsajától.
Az apjuk, Tarvos Trigaranos, aki csak lassacskán és nagy nehezen volt hajlandó elfogadni, hogy az öregasszony mégiscsak a lánya, már nem vonhatta ki magát az új világ erői alól: harcolt és alkudozott, üzletelt és tivornyázott a barbárokkal, az ő ruháikat öltötte magára, s lassan beszéde is megtelt barbár szavakkal, amelyek durván csörrentek a régi házban, melynek falát még a régi freskók díszítették. Gyanakodva és ellenségesen figyelte a lányát, aki mindenben a régi időkhöz ragaszkodott, és igyekezett a hatalma alól kivonni Nesztórt, s a maga szájíze szerint harcra, gyilkolásra, röhögésre és gyűlöletre nevelni - nem járhatott azonban sikerrel. A fiú képzeletét annyira betöltötte az Örök Völgy és a régi, római világ szépségének csodálata, hogy irtózva fordult el a jelen minden durvaságától.
Lassan elkoptak és elvesztek a régi tárgyak, s nem érkeztek újak helyettük: a régi ezüsttányérokat cserép és fa váltotta fel, a színes és lenge ruhákat büdös bőr és durva vászon; a tágas, napfényes házak helyett sárból és nádból készült kis lukakban éltek. Égett a tűz télen-nyáron, mert hideg volt, köd, és esett az eső. A füsttől vörös volt a szemük és kormos az arcuk. Nem énekelt senki. Nem mondott verset senki. Az egyetlen hangszer a dob volt, azt verték reggeltől estig.
Magimarus lelke, attól fogva, hogy Fulvio szemébe nézett, nem talált többé nyugalmat. Másodszor történt meg vele, hogy olyas valakibe szeretett bele, akit ellenszenvesnek talált, s ha ez a különös érzelmi állapot nem hajtotta volna az uralma alá, minden elvével ellenkezett volna, hogy akár csak szóba álljon vele. Minél többet hallott róla, annál idegenebbnek, annál taszítóbbnak találta, s annál kevésbé értette, hogyan gyújthatta mégis lángra a szívét. Sokat megtudott róla és Árnyékról Ágoston Mestertől, aki nagy türelemmel, alaposan rakosgatta össze a történet mozaikköveit, és minél részletesebben tárult föl előtte mindaz, ami a rendkívüli sorsú fiúval történt, annál inkább elborzadva tekintett a szép Fulvio tetteire; ez a borzadás azonban különös módon mégsem csökkentette a szerelmet, amit iránta érzett. Az egyetlen gyógyír az volt a fájdalmára, ha hármasban járták az erdőt, Magimarus, Ágoston Mester és Teuto Kabar, és újra és újra elmesélték a történetet, hogy minden apró részletét megértsék, és mindig ugyanott kezdték: a havazás napján, amelyen Fortunatus először álmodott Serapiával, és a hajósok – akiknek ekkor már írmagjuk sem maradt ezen a vidéken - olyan vidáman énekeltek. Ágoston Mester alaposan ismerte Serapia történetét, Magimarus Fortunatusról tudott sokat, s amit még másoktól sikerült megtudniuk, abból lassan összerakták Strigonius és Atria, a Helytartó és Derkidar szerepének részleteit, s lassanként kirajzolódott minden, ami képzeletüket foglalkoztatta. Újra és újra átélték Pannonia szépségének széthullását, a szellem bukását, Fortunatus keserves dunai átkelését és szemétdombra-hajíttatását, Fulvio kettéválását a szép és rút énre, s azt, ahogy végül mindannyian összetalálkoztak Ágoston Mester szekerénél. Mikor kifogytak a beszédből, Teuto Kabar tízedszerre is elmesélte a gyerekkorát, hogyan akarta eladni az anyja a bőrkereskedőknek, s hogyan mentette meg őt Ágoston Mester: s bár a történetének nem sok köze volt sem Magimarushoz, sem Fortunatushoz, sem Pannonia bukásához, mégis mindannyiszor udvariasan, ásításukat magukba fojtva végighallgatták.
Komor, esős, hideg nap volt, az erdőn vastag pára ült, amikor Magimarus végre összeszedte a bátorságát, és megkérte Ágoston Mestert, hogy meséljen az Örök Völgyről – arról a helyről, amely Magimarus számára a legsűrűbb és legfájdalmasabb titok volt. Ágoston mester már régóta várta ezt a kérdést, és félt is tőle, mert tudta, hogy fájdalmat fog vele okozni a lánynak; hazudni azonban nem akart. Így hát részletesen elmondott mindent, amit tudott, attól fogva, hogy varázsjeleivel megteremtette az első dombhajlatot, az első fűzfát, a nimfákat és egyenként a réten cirpelő tücsköket, a házat, a patakot, s a különös égboltot, amelyen új, egészen rajzolatszerű csillagképek mozogtak; azonban a legfontosabbat, azt, hogy Fortunatus és Serapia hogyan is éltek ott, s szívüket miféle boldogság töltötte be, s napjaik hogyan teltek a nimfákkal és faunokkal, rémálmaikból hogyan riadtak fel, s egymást miképpen vigasztalták, Ágoston Mester sem ismerte, hisz az már nem az ő műve volt.
Magimarus zokogva ölelte meg az öregembert, aki maga is elérzékenyült.
- Bármit is teremt az ember, Magimarus, az nem marad többet az övé, hanem a saját életét kezdi élni. Nem tudom, hogyan csúsztak egymásba az álmok, nem tudom, hogyan talált rá álmában Fortunatus arra az álomvilágra, amelyet én teremtettem Serapiának. Nem tudhatunk meg mindent, leányom, akármennyire törekszünk is rá! Éppen elég megszokni, hogy megtörtént velünk, és elmesélni, hátha lesz majd a jövőben valaki, aki megérti és megmagyarázza az egészet.
Magimarus sokáig, napokon át sírt, s úgy érezte, vigasztalhatatlan; Ágoston Mester és Teuto Kabar azonban nem hagyták, hogy elmerüljön a bánatában, és újra meg újra sétára hívták, s a történet újabb és újabb részeivel itatták tudásvágyát; ám akármennyit igyekezett is a két férfi, hogy a történet részleteit innen-onnan összeszedje, még így is számtalan megmagyarázatlan esemény és kitöltetlen hely maradt, amit csak mások tudtak volna elmesélni: de ők hallgattak.
Hallgatott Serapia, aki jóllehet megértette, hogy Ágoston Mester szándékai nemesek voltak, mégsem bocsáthatta meg, hogy a szelence varázserejével elvette tőle a fiatalságát – akkor sem bocsáthatta ezt meg, ha e fiatalságért cserébe viszont az Örök Völgy emlékét kapta, és szíve rendkívüli tisztaságát, mely az új, sötét időkben csak még fénylőbben ragyogott. Fortunatusszal együtt töltött, álombeli világáról egyedül az öccsének mesélt. Fulvio sem beszélt viselt dolgairól soha többet senkivel. Minden nap kijárt Árnyék sírjához, s hálaimát mondott másik énjéhez azért, hogy a testével védte meg őt Escalor gyilkos nyilától; a rút teremtmény sírját lassan benőtte a vadrózsa és a liliom, és minden más virágzó növény, amely a barbárok érkezésével eltűnt Pannoniából: Árnyék sírja maradt messze s távol az egyetlen hely, ahol virágok nyíltak: ezeket a virágokat azonban hiába próbálták bárhol máshol elültetni, soha, sehol nem vertek gyökeret.
Fulvio Árnyék sírjától nem messze, egy barlangban töltötte a napjait, egyedül imádkozva, böjtölve, keserves bűnbánatban. Ó, volt mind gondolkodnia! Végig vette a sorsát attól fogva, hogy először eszmélt öntudatára a városfalhoz bújó házacskában, Aquincum szélén, gonosz mostohája szidalmai elől az asztal alatt kuporogva! Annyi irányból ömlött felé és belé a gonoszság, hogy alig lehetett mértékét venni: a csúf lényére áradó gyűlöletet a rút, árnyékos fele elfelejtette vagy megbocsátotta, de a szép énje bezzeg gyűjtötte és gyűjtötte, szította és hevítette, s kínja tüzével lángba lobbantotta, szüntelen dédelgetve magában a tervet, hogy a rengeteg bosszúvágyat egyszer végre a világra szabadíthatja. Mérhetetlenül nehéz volt megszabadulni ettől a temérdek haragtól! A barlang sötétjében kuporogva naponta hosszú órákon át beszélgetett az öreg kertész szellemével, bocsánatáért könyörögve, s ha eljött az alkony, egy másik szellem látogatta: Árnyék szemrehányó, megtört kísértete. Lassan, ólmos kínnal gördültek előre a napok és az éjek.
A barlang mélyén volt egy mohos szikla, amelynek tenyérnyi öblében napról napra összegyűlt néhány csepp tiszta víz, amely a hegy mélyéből szivárgott: ez volt az itala; s a moha, amely a különös sziklán tenyészett, minden nap hozott néhány körömnyi, apró termést: ezzel táplálkozott. Ám akárhogy sanyargatta is a testét, a szépségét a böjt mégsem kezdte ki. Ahogy teltek az évek, a barbárok különös szentként kezdték tisztelni, s egy nap Fulvio arra ébredt, hogy a barlang előtt, a füvön két beteg gyerek hever. Az egyiket valami furcsa görcs kínozta, a másiknak vastag genny borította a szemeit. Szüleik hátrébb húzódva, a fák között térdeltek, lehajtott fejjel. Már hajnal óta vártak. Fulvio nem tudta, mit tegyen: nem értette a helyzetet. Minden esetre szánakozva megsimogatta a két gyereket, és visszament a barlangba. És lássatok csodát, akárhogy is, de otthonában a két gyermek másnapra egészségesen ébredt. A gyógyulások híre gyorsan terjedt, és Fulvio barlangjánál napról napra egyre többen tolongtak: háborús sebesültek, leprások, nyomorékok, meddők, bolondok, vakok, süketek és némák: s ha nem is valamennyi, de a többségük Fulvio érintésére valóban meg is gyógyult. Néhány év alatt a csodatévő szent híre messze földre is eljutott, s jöttek a betegek a világ legeldugottabb pontjairól: az északi tengerek mellől, a keleti pusztaságokról, s Afrika forró mélyéről. És Fulvio lassan megérezte csodatévő erejének értelmét: minden egyes meggyógyított beteggel egy szemernyivel megkopott bűneinek sziklája: épp csak annyival, amennyit egy szél képes elfújni a kőről, de mégis napról napra kisebb és kisebb, és egyre könnyebb lett, és ahogy könnyebbedett, úgy tudta saját lelkét egyre közelebb engedni a nyiladozó, csodálatos érzéshez: a Magimarus iránt érzett szerelemhez.
Mert nem telt el perc, hogy Fulvio ne a lányra gondolt volna.
Így teltek az évek.
Magimarus, amikor már úgy érezte, hogy mindent elmeséltek egymásnak Ágoston Mesterrel és Teuto Kabarral, búcsút vett barátaitól, és nehéz szívvel, fájdalommal és kétségekkel telve elindult az erdő mélye felé, a Bölcsesség Templomához.
A régi ösvényeket benőtte a gaz és elsodorták az esők: hosszú napokig bolyongott a lány, mire újra a jól ismert kapu előtt állt. Az oszlopcsarnok romos volt, benőtte az iszalag; kopogtatására hosszú csend volt a válasz, s csak nagy sokára hangzottak fel léptek odalent.
- Ki vagy?
Magimarus megmondta a nevét. A kapu lassan, csikorogva kitárult. Maga Staroras volt az, aki az ajtóban állt. Nem hitt a szemének.
- Magimarus? Azt hittem… azt hittem, már rég nem élsz.
- Bemehetek, Nagymester?
- Lelepleződtek titkaid? Pőrén és remény nélkül érkeztél? Mindent megtudtál a világról és önmagadról? Egyformává váltak telek és nyarak? A fekete orsóról némán pereg az idő?
Magimarus bólintott.
- Akkor hát vándorutad véget ért, Magimarus, Fortunatus ötvenhetedik írnoka. Emlékszem, amikor először jöttél el hozzánk, tanulatlanul és remegve, sorsod titkával terhesen... neked jutott a legkeservesebb vándorút, de Isis neked adta a legmélyebb tudást. Én bocsátalak be téged, s majd te engedsz el engem.
Így szólt Isis öreg papja, s a lány - fejét meghajtva - belépett.
Attól fogva Magimarus a Bölcsesség Templomában élt. Minden nap áldozott Isis oltáránál, s szólt az istennővel: de a hang, mely a Végtelenből érkezett, egyre halkult, s egyre nehezebben kibogozható versekben válaszolt. A meleg forrás, mely örök tavaszt adott, évről évre gyengült, bár még mindig virágoztak a citromfák és zöldellt a babér, már fogyatkoztak a bimbók és sápadtak a levelek. A testvérek közül már csak nyolcan maradtak, s minden évben meghalt egyikük: a nagy kriptában sűrűsödtek a koporsók.
Magimarus minden tavasszal meglátogatta Fortunatust. Az öreg Szellemfejedelem egykori tornya romjai között lakott. A kövek, amelyek valamikor szobája falát alkották, összevissza hevertek szanaszét. A könyvek rég szétmállottak az állandó esőben, s a bútorok, amelyek egykor szobájának díszei voltak, s amelyek mellett Ágoston mesterrel beszélgettek a hosszú alkonyokon, s ahol Magimarus görnyedt a fénylő pergamen felett, s ahol a bölcsesség oly sok mondata pergett végig, réges-rég tűzifává változtak és elégtek a tűzhelyen. Egyedül az elefántcsont szék maradt meg, melyet egy épen maradt boltív megóvott a víztől: Fortunatus ezen kuporgott, ha már nagyon fájtak a lábai.
A madarai nem hagyták cserben. A madarak soha nem hagynak cserben senkit. Az évtizedek alatt már a sokadik generáció szolgálta őt, s magvakat, fenyőtobozt, ételmaradékot hordtak neki, s feje körül verdesve hangosan csicseregtek, s elkapdosták a vérszomjas böglyöket és szúnyogokat.
A Szellemfejedelem, amióta megszűnt Ágoston Mester varázsa, egyetlen percre sem tudott elaludni. Éberen, tágra nyílt, vérágas szemmel virrasztott a sötétben vacogva. Az út az Örök Völgy felé örökre bezárult. Magimarust sem ismerte meg soha többet. Kifejezéstelen tekintettel, idegesen rángó arccal nézte, amint leszáll fekete lováról, és az aranyló citromokat, s parázsszínű narancsokat a kőre helyezi. Amikor a lány zokogni kezdett, makogott valamit, aztán néhány tánclépést téve elrikkantotta magát.
- Isis lakomája, Hermész barátja, Akhilleusz nyila, de viszket a tarkóm!
Aztán ugrott egyet-kettőt, és nyekkenve elterült a földön. Amikor az erdő mélye felől, mint a közelgő vihar, felhangzott a dobogás, fülét hegyezve, csillogó szemmel ugrott talpra.
Magimarus sápadtan a fa mögé húzódott.
Nagyon félt Silvanustól.
Az öreg erdőisten, akinek a szőre már fehér volt, mint a hó, s egyik szemét hályog csúfította, gyanakodva szimatolt körül, aztán észrevette a lányt, s az arcához egészen közel hajolva, fogatlan szájából fakéreg illatát lehelve, dübörgő hangon, mint a vízmosásban gördülő sziklák, szólt.
- Ő most már az enyém! Hordd el magad!
S miközben a lány reszketve szállt fel a lóra, az öreg isten hatalmas tenyerébe emelte a tüsszögő, fintorgó, izgő-mozgó Fortunatust, a boltív alatt a fekhelyre helyezte, s puha lomb takaróját húzva rá, megmelegítette.
Így éltek ők ketten megvénülve, a Szellemfejedelem és az Erdőisten.
Aztán elérkezett a nap, amikor a Bölcsesség Templomában megállt a forrás. Nem buggyant fel többé az éltető víz. Magimarus remegő kézzel gyújtotta meg az áldozatot az istennő oltárán. Távolról, szakadozva jött a hang, mint a haldoklók utolsó, hosszú lehelete.
- Az istenek elhagyják a Földet. Isis többet nem szól senkihez.
Ellobbant a láng, és a templomban sötét lett. Magimarus egyedül volt: teljesen egyedül.
Ó, hideg, nagyon hideg lett ekkor. Hatalmas havazás borította be a Duna völgyét. Jéghideg fuvallat hátán érkeztek a szürke felhők, és éjszaka szinte észrevétlenül buktak át a hegyek gerincén. Mire hajnalodni kezdett, már sűrűn kavarogtak a hópelyhek a folyó fölött. Mikor Magimarust utoljára látták, dél felé tartott. Ugyanezen a napon a csodatévő Fulvio is eltűnt a barlangjából: egyiküket sem látta soha többé senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése