2010. július 18., vasárnap

HARMINCKETTEDIK FEJEZET
amelyben Ágoston Mester mindent bevall, Fulvio Derrrida fara mögé bújik, és az idő egyszerre dermesztő hideg lesz

Hideg szél támadt, és fanyar füstszagot hozott kelet felől. A határ menti városok romjai füstölögtek: a barbárok, miután mindent széthordtak, ami a rómaiak után maradt, felgyújtották a házakat és a templomokat. A szobrokat összetörték és a freskókat leverték a falakról. A kutakba dögöt hajítottak és még a rózsatöveket és a tulipánfákat is kivágták. Ne legyen semmi szép. Legyen minden olyan ronda, mint ők.

Tavasznak kellett volna lennie, sőt, kora nyárnak: de hideg és komor felhők takarták a napot, s a virágzás megállt. A növények riadtan lapultak a szürke ég alatt, a madarak éneke elhallgatott, s a vadak megzavarodott csapatokban szelték keresztül-kasul a vidéket.

A szekér a fáradtan poroszkáló Derrridával felért a kaptató tetejére, és a hegyvidéket háta mögött hagyva, megindult az egyhangú, fakó síkság felé. Ágoston Mester egykedvűen meredt maga elé a bakról. Már nem érdekelte semmi. Kudarcot vallott, legyőzték. A lelkében tompa fájdalmat érzett és tehetetlen, fásult bánatot.

- Mért történt mindez, Mester? Mért nem sikerült? – kérdezte meg végre Teuto Kabar. Már két napja nem szólalt meg egyikőjük sem. A szolga szeme vöröslött a rengeteg sírástól.

- Nem a te hibád, Teuto. Te nem tehetsz semmiről.

- Dehogynem! Ha megálltam volna fecsegés nélkül, az a rút torzszülött sose tudta volna meg a titkunk…

- Önmagunk ellen nem védekezhetünk, Teuto. Tényleg jobb lett volna, ha nem fecsegsz, de az egész: akkor sem a te hibád. Vagy így, vagy úgy, de azt hiszem, mindenképpen ugyanez történt volna.

- De hát legalább… legalább üldözte volna gyors hiúz képében a tolvajt…. vagy sassá változva, az ég magasából!

- Itt már a varázslatok mit sem érnek, Teuto. Itt már csak önmagunkért állhatunk jót!

- Akkor hát mégis az én hibám! – tört föl Teuto Kabarból ismét a zokogás.

Ágoston Mester szelíden átkarolta a fiú vállát.

- Nem a te hibád, barátom. Tényleg nem. Én akartam túl sokat. Mindent meg akartam tartani, mindent meg akartam őrizni, semmit sem akartam, hogy elvesszen így az idők végén… túlságosan hatalmas erőkkel szálltam szembe, Teuto: az elmúlással és a változással. A világ nem maradhat olyan, amilyennek szeretjük: pont olyanná fog válni, amilyennek nem akartuk. Ez a dolgok rendje, de én nem akartam engedni, hogy ez a rend érvényesüljön. Már akkor tudnom kellett volna, hogy merre felé haladnak a dolgok, amikor Serapia szívébe gyűlölet ébredt az öccse iránt: már akkor kellett volna tudnom, hogy a Csodálatos Leányok sora megszakad, és sötét, reménytelen és rideg kor köszönt ránk… de azt hittem, még megakadályozhatom. Azt hittem, hogy a veszély elmúlik, s a világ régi rendje újra visszaáll, Pannonia tovább virágzik, s a jövő messzi évszázadaiba nyúlik a leendő római császárok sora, az elkerülhetetlen változások még messze vannak, túl a jövő szemhatárán. Nem így lett. S nemcsak velünk, nem csak a mi oldalunkon esett hiba, Teuto. Nézd meg, az emberekkel mi történt: mindenkit elhagyott a józan esze, s elfelejtettek minden magasabb rendű tudást, művészetet és játékot. Már csak enni tudnak és gyűlölködni, mert elhagyta őket a szellem. A Szellemfejedelem ugyanúgy elvesztette a harcot, ahogyan mi. Régi barátomat valami szörnyű, valami rettenetes baj érhette, attól tartok! És sajnos még valamit tudnod kell: a bajok sora nem zárult le ennyivel. Az örvény, ha elkezdett lehúzni, nem nyugszik, amíg meg nem fojt egészen.

A mondatot még alig fejezte be, amikor körben megmozdult az erdők félkaréja, s mintha életre keltek volna a bokrok és a fatörzsek, hirtelen megindultak a szekér felé. Amikor már csak harminc lépés távolságra voltak, vezényszó harsant, s az ágak egyszerre a földre hulltak. A barbár csapat, amely levágott faágakat és bokrokat használt álcának, óvatosan kémlelt a szekér felé. Látszott a szemükön, hogy nagyon félnek. De mivel hosszú percekig nem történt semmi, lassan felbátorodtak. Itt-ott nevetés harsant. Valaki gúnyos megjegyzést tett a szamárra. Teuto Kabar rémülten fogta meg Ágoston Mester kezét.

- Mester! Tegyen valamit! Változzunk át tüzes sárkányfogattá, mint tavalyelőtt napfordulókor, amikor a haramiák akartak kirabolni! Vagy varázsoljon Derrridából óriásdarazsat, ahogy akkor tette, amikor a bölénycsorda tört ránk! Vagy csak váljunk egyszerűen láthatatlanná, és oldjunk csendben kereket, könyörgöm!

- Semmi értelme, Teuto. Most már semminek semmi értelme! – válaszolta csüggedten Ágoston Mester.

A domb mögül lódobogás hallatszott. Fűrangúak kíséretében Derkidar vágtatott elő.

- Na, nincs semmi varázslat? Semmi hókuszpókusz? Hát akkor előre, fiúk!

Erre aztán mindenki megindult, körbefogták a szekeret, Teuto Kabart és Ágoston Mestert lerángatták és megkötözték. Mindent, amit a szekéren találtak, Derkidar elé hordtak, aki kevélyen, szakállát és pocakját előremeresztve állt meg a foglyok előtt. A dombhajlatban feltűnt Escalor és Fulvio is, s mögöttük lassan vánszorogva a gyolcsokba csavart Atria, egy ketrecet lóbálva a kezében, amelyben Strigonius acsarkodott. Az egykori színész már csak akkora volt, mint egy patkány, s a fűszálakról igyekezett levadászni a bogarakat, de azok szemfülesek voltak, és időben elszeleltek. Derkidar összevonta a szemöldökét. Apró disznószeme gonoszat villant.

- Na és hol a lány?

- Miféle lány? – kérdezett vissza buzgón Teuto Kabar, hogy korábbi vélt hibáját valahogy helyrehozza. Válaszként egy lándzsanyél koppant a tarkóján. A fiú kábán esett hasra.

- Ki vagy te? – kérdezte Ágoston Mester a királyt, aki a merész kérdéstől annyira meglepődött, hogy mindjárt válaszolt is.

- Derkidar vagyok, Pannonia királya. Hát te ki vagy? Eddig úgy tudtam, hogy valami híres mágust keresek, aki, ha nem vigyázok, egy szempillantás alatt siklóvá varázsol, vagy esetleg köddé válik, és elszivárog a kezeim közül. Most azonban csak egy szánalmas öregembert látok, aki épp a gatyájába készül csinálni a nagy ijedelemtől.

Ágoston mester csendesen elmosolyodott.

- Igazad van, király. Én csak egy szánalmas öregember vagyok.

- Szóval, hol a lány?

- Már nincs itt. Elrabolták tőlünk.

És Ágoston mester szépen, lassan és nyugodtan töviről hegyire elmesélte, hogyan találtak rá a torzszülöttre, s az hogyan oldott végül kereket. Azt ugyan nem mondta el, hogy elrablása idején Serapia éppen egy kristályszelencében tartózkodott, hanem úgy tüntette fel a dolgot, mintha Árnyék a lányt teljes életnagyságában szöktette volna meg, de mindent olyan szépen, körültekintően és megnyugtatóan mondott el, hogy Derkidar csak bólogatni tudott.

Az az igazság, hogy még soha sem hallott senkit ilyen szépen beszélni. A felét nem is értette annak, amit Ágoston Mester mondott, hiszen az általa használt szavak nagy része tökéletesen ismeretlen volt a számára, de Ágoston Mesternek már csak pusztán a beszéde zsongásában volt valami olyan meggyőző és megnyugtató, hogy a király úgy érezte: ennél világosabban még sosem látott és sosem értett meg semmit. Az emberei, akik távolabb álltak, és semmit sem hallottak az egészből, csodálkozva bámulták uralkodójuk, hogy vajon mit tud neki olyat mondani az az öregember, amellyel a példaképük ilyen hevesen egyet ért?

Egyedül Fulvio volt az, aki valóban majdnem mindent megértett abból, amit a mester elmondott, s a történetben szereplő rút torzszülöttben izgatottan ismert rá Árnyékra. Ó! Tehát itt van, valahol ezen a tájon kószál a rút, megvetett és gyűlölt másik énje, s immár nincs is egyedül! Hát csak megszerezte magának azt a lányt! De vajon a lánynak kell-e visszataszító és ocsmány megmentője? Vajon így képzelte-e a szabadulást? Merre keresse őket, hogyan akadjon a nyomukra? Hiszen nem hagyhatja, hogy a testvére Serapia révén szert tegyen valami varázserőre! Az a nyomorult göcsört nyilván még mindig halálosan szerelmes a rejtélyes tüneménybe, az élőre megszólalásig hasonlatos, varázserejű képbe, s lépteit persze nem más, mint éppen a kétségbeesett szerelem vezérli – de ha így van, az neki, a szebbik s nemesebbik énnek csak jó lehet, hisz akit a szerelem vezet, az csak balul léphet, s akárhogy latolgat, végezetül csak téves ösvényt választ, amely a vesztébe vezeti. Jobb is lesz tehát, ha nem szól semmit, és meghúzza magát! Nehogy még a végén az öregember felismerje, s furfangos beszédével lépre csalva az ostoba barbárt, valahogy belezavarjon a terveibe!

Így pörgött és izzott Fulvióban a gondolat, miközben lehajtotta a fejét, s hátrébb húzódott egy lépéssel, félig a szekér s Derrrida fara s szorgalmasan verdeső farkacskája mögé - de nyugtalanságát mégsem tarthatta titokban: Escalor, a kém, aki úgy ismerte az emberi természetet, mint a kiskutya az etetőtálkája helyét az ól előtt, egyből rájött, hogy a gonoszságban társául szegődött férfi valami életbevágóan fontosat tudott meg az imént; s majd kifúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy megtudhassa végre, az elbeszélés melyik részlete volt az, ami ennyire felkavarta.

De nem csak Fulvio és Escalor számára voltak becsesek Ágoston Mester szavai: hiszen Atria szívében azóta parázslott a gyűlölet, amióta szépségét a színház égésekor gyógyíthatatlan károk érték, s azóta forralta szívében a bosszút, amelyet törpe szörnyeteggé vált apjától immár nem remélhetett. De ki tudja! Talán lesz olyan kegyes hozzá a sors, hogy gyűlölt tönkretevőjét, sorsa szétroncsolóját elébe vezérli valami titkos, valami rejtek ösvényen, s így a bosszúnak mégsem lesz akadálya… hiszen erős már ő, a sebei beforrtak, ért a tőrforgatáshoz, tud hurkot vetni, mert hát nem egyszer akasztották fel már a díszletbitóra a színpadon, amikor álnok és gonosz női szerepben tiporta a férfiszíveket! Ó, bosszú istennője, Hekaté, add, hogy Fulvio az utamba kerüljön, add, hogy csak még egyszer megpillanthassam, s esküszöm, a vérét a te áldozatodul csorgatom a fekete földre!

Így fohászkodott a lány, miközben sejtelme sem volt arról, hogy az, aki ellen ilyen szörnyű gyűlöletet táplál, csak két lépésnyire áll tőle, s épp saját kétségeibe merülve, tógája alatt ujjait tördeli. S akármennyi különös szerepben is merítkezett már meg a lány, jóban és rosszban felváltva, bizonyára sehogy sem fért volna bele a fejecskéjébe a történet különös csavarja: hogy az az ember, akit épp gyűlöl, itt most csak egyik felében van jelen, miközben a másik… de hogy e közben a másik, az Árnyék Fulvio merre volt és mit csinált, majd hamarosan elmesélem.

Tehát miközben ők hárman így éreztek s így gondolkodtak magukban, már Derkidar is éppen csodálkozni kezdett volna, hogy mitől fájdult meg ennyire a nyaka, s fejében lassan lecsillapult a zsongás, amikor észak felől kiáltozás hallatszott, lovak nyihogása, fegyverek csörgése, s porfelhő kerekedett, majd rövidesen egy lovascsapat vette körül a barbárokat. A két sereg létszáma nagyjából egyforma volt, s így most harciasan, de tétlenül szemlélték egymást. Az újonnan érkezők közül egy gazdagon díszített páncélt viselő férfi ugrott le a lováról, s Derkidar felé lépett. A karján egy kisfiút tartott, akinek fél szemét fekete kötés fedte, míg a másikkal élénken és kíváncsian nézte a torzonborz, hájas barbárokat. Félve ölelte át a férfi nyakát.

A kisfiú Nesztór volt, Serapia öccse.

A király hátrébb parancsolta a kíséretét, és ő is tett előre néhány lépést.

Az idegen köszönt, mire Derkidar egy kézlegyintéssel jelezte, hogy nincs kedve udvariaskodni. Az idegen erre elmondta, hogy Tarvos Trigaranosnak hívják, s ő e csapat vezetője. Hónapok óta üldözi lánya elrablóit, lépésről lépésre, hírről hírre jutva hozzájuk közelebb, egészen a tegnapi napig, amikor már egészen pontosan tudta, kiket kell keresnie: egy éppen ilyen szekeret egy éppen ilyen szamárral, épp e dombhajlat közelében, s két éppen ilyen utassal, akik most itt térdelnek gúzsba kötve… A lánya tíz éves, szőke, cserfes kis teremtés, a szeme barna, s egészen leheletnyit kancsít. A bal füle mögött három anyajegy van, háromszög alakzatban, s a neve…

- Serapia. Tudom. Én is őt keresem. – mondta Derkidar. – Már nincs itt. Elrabolták. A rablóktól! Hahahaha!

Nagy lett a kétségbeesés erre a másik csapatban. A remény tartotta bennük a lelket eddig, összetartotta őket, fegyelmet, hitet és kitartást adott nekik, de most, hogy a karnyújtásnyira remélt cél ismét kiszámíthatatlan messzeségbe illant, hirtelen minden erejük elszállt. Kétségbeesetten rogytak a földre, jajveszékeltek és dühöngtek. Tarvos Trigaranos, az apa zokogva roskadt magába. A kisfiú remegő szájjal, szipogva fúrta fejét a férfi hóna alá.

A barbárok percek alatt lefegyverezték őket. Derkidar a kezeit dörzsölgette.

- Fiaim! – szólt a katonáihoz vigyorogva – Nyakazzunk! Hozzátok csak ide azt a vaksi kölyköt, had tolom ki a másik szemét is!

- Ne, neee! Állj! Engem öljetek meg! – harsant ekkor egy kétségbe esett, éles kiáltás.

A barbárok hadsora szétnyílt, s délről, a sziklák felől egyszercsak megjelent…

Na de hogy ki jelent meg ott és hogyan, annak elmesélését messzebbről kell kezdenem.

Ott, amikor Árnyék, a tógája alá rejtett kristályszelencével lélekszakadva menekült, s végül lerogyott a hegytetőn, meggyőződve róla, hogy senki sem üldözi. Csodálkozott, hogy ilyen könnyen egérutat nyert. Reszketve húzta elő a szelencét, és óvatosan belekémlelt. De mekkora volt az ámulata, amikor odabent egy aprócska ágyon egy szendergő kislányt pillantott meg! Az apróság épp átfordult a másik oldalára, s fejecskéje alá gyűrte az ibolyaszínű párnát, és álmában valamit még bizonyára dünnyögött is, mert cseresznyepiros, pici ajkai mozogtak.

Árnyék döbbenten tette le a szelencét. Erre nem számított. Hát miféle varázslat ez már megint? Hogy lehetséges, hogy egyszer felnőtt nőnek látja, most meg… most meg gyereknek? Egyáltalán Serapia ez a csöppség itt a kristály fogságában? Mihez fogjon most? Ó, talán megint valami hibát vétett, megint elrontott valamit! Miféle újabb szerencsétlenség vár rá? Már megint csúfot űz belőle a sors? Mikor már majdnem sikerül valami jót és nemeset cselekdnie, az istennő ismét az orrára koppint, s neki szégyenszemre megint csak arrébb kell kullognia? Hát sosem törhet már ki sorsa szigorú képletéből? Indent mindig ugyanúgy, s ugyanott fog elrontani?

Így tépelődött magában a fiú, amikor hirtelen, de tényleg egyik percről a másikra, mint amikor egy pince ajtaja tárul fel, s a vidám vendégsereg megilletődötten némul el megérezve a penészes dohszagot – igen, ugyan ilyen hirtelen roppant hideg lett, mintha a világon borzongás futott volna végig. A kora nyári napfény, amely eddig a tölgyek lombján áttűzve imbolygó arany foltocskákkal pettyezte a liget pázsitját, most ijesztő szürkés lilára változott. A fák egyszerre mintha megdermedtek volna, moccanatlanul, ijedten hallgatóztak. A madarak csivitelése elnémult. Árnyék rémülten nézett körül. Még soha nem félt ennyire.

Nem tudta, nem tudhatta, hogy mindez azért történik, a világ azért szürkül el, mert a világra áradó varázs Serapiában egyre gyengül, hiszen a kristályszelence már nem áll Ágoston mester felügyelete alatt. És azt sem tudhatta, hogy az álom káprázata, az Örök Völgy, amelyben Ágoston mester mágiája merítette Serapiát, lassan szertefoszlik, és a lány ismét gyerekként ébred, nem pedig igéző szépségű nőként, amilyenné a varázslatos kép tette, és ahogy a szerelme, a Szellemfejedelem oldalán mutatkozott. Ó, igen: kétszeres álomból ébredt ekkor Serapia: az egyik a varázslatos kép káprázata, amellyel a szépség erejét árasztotta a világra, a másik az Örök Völgy, ahonnan a boldogságát és szépséget, derűjét és báját merítette. És azt sem tudhatta Árnyék Fulvio, hogy ugyanabban a pillanatban, amikor Serapia végképp felébred, az Örök Völgyben, a hálószobában, amelynek kitárt ablakán még behallatszik a tücskök cirpelése és a patak csobogása, Fortunatus, a Szellemfejedelem kétségbeesetten és zokogva rázza-költögeti szerelme élettelen és ernyedt testét.

S már csak percek telnek el, és neki is ébrednie kell majd: véglegesen és örökre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése