2010. július 11., vasárnap

HARMINCEGYEDIK FEJEZET
amelyben Fortunatus fatörzsnek ütközik, a légiósok botladoznak, s a Császár üzenetet küld

- Kérlek, kérve kérlek, Szellemfejedelem, próbálj egyenesen menni! És lassabban!

- Egyenesen!? – kérdezett vissza csodálkozva Fortunatus. – Mért menjek egyenesen? Úgy megyek, ahogy az út vezet! Itt megkerülöm ezt a zsombékot, itt meg átugrom ezt az árkot, ezt a követ balról kerülöm, ezt a fatörzset meg … au!

- Jaj! – ugrott le rémülten a lováról Magimarus, és a Szellemfejedelem mellé térdelt. Ölébe vette a fejét. Fortunatus csodálkozva, kába szemekkel nézett fel. A madarak, amelyek a hangos csattanástól, amellyel a fának ütközött, rémülten rebbentek szét róla, most lassacskán visszaereszkedtek rá. Egy széncinke a füle mögé telepedett, és Magimarus ujjába csípett, miközben egy harkály harciasan keringett a lány feje körül, előre meresztett csőrrel.

Magimarus sóhajtva állt föl a Szellemfejedelem mellől. Amióta csak rátalált, így ment ez: a madarak féltékenyen óvták a férfit, és senkit sem engedtek a közelébe.

Fortunatus három hónapig hevert a szemétdombon. Az állatok, akik testükkel védték és tejükkel táplálták, naponta váltották egymást körülötte; egyszer még egy medve is mellé telepedett, hatalmas mancsával melegítve a kékre fagyott férfi mellkasát. Aztán ahogy lassan kitavaszodott az idő, egerek és cickányok hada bújt elő a földből, és megérkeztek a madarak is, és lassan átvették a nagyobb állatok szerepét: a rágcsálók magokat hordtak Fortunatus szájába, a madarak pedig friss forrásvizet, s a kibomló virágokból édes nektárcseppeket. A férfi, amikor nagy ritkán felébredt, lassan összerágta a szájában összegyűlt tápláló masszát, vetett egy csodálkozó pillantást a madarak röptétől szabdalt égboltra, aztán megint visszazuhant az álom kábulatába, ahol újra és újra megtalálta az ösvényt az Örök Völgy, s szerelme, Serapia felé.

Amikor Magimarus rátalált, már egyetlen barbár sem maradt a környéken. Az erődöt kiürítették és minden mozdíthatót elvittek magukkal. Az épületeket felgyújtották, s az üszkös romok még így, hónapok után is füstölögtek. Fortunatus testét a szemétdombon hagyták, döglött kutyák és lerágcsált marhacsontok között, s a láncra vert Timoteust meg egyszerűen ottfelejtették a pincében, hiába ordítozott és könyörgött. Amikor a római katonák kiszabadították, már inkább volt holt, mint eleven: neki nem akadtak olyan segítői, mint Fortunatusnak. A börtön falán tenyésző penészt nyalogatta, így sikerült túlélnie.

A madarak csak nagy nehezen engedték Magimarust a Szellemfejedelem közelébe. Akárhogy csitította őket, ellenséget láttak benne, és nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy pártfogoltjukat rajtuk kívül más is a gondjaiba vegye. A lány csupa vér volt a karmolásoktól és a csípésektől, mire sikerült magához ölelnie a szeretett férfi testét – ó, de milyen volt az a test! Mohák és gombák nőtté be, s olyan könnyű volt, mintha rongybábu volna. S a halántéka fölött az a hatalmas, lüktető, eleven seb! Ó, bizony ez a test már csak alig-alig emlékeztetett arra az emberre, aki annak idején a szolgálatába emelte Magimarust.

A lány hiába költögette a férfit: az álom olyan erősen, olyan makacsul zárta magába, hogy nem volt az az erő, amellyel ki lehetett volna onnan szakítani. Magimarus pokrócra fektette, lemosta a testét, tiszta ruhát adott rá: mintha csak a gyermekét abajgatta volna. Három napig ült mellette, és csak nézte, nézte az arcát. Az ajka körül, a homlokán, a nyakán a szemével simogatta a szeretett és olyannyira jól ismert ráncokat, a konokul összeszorított pengeszájat, s a rezzenetlen szemhéjakat, melyek mögött, az agy titokzatos magányában a Szellemfejedelem messze, messze járt, egy Magimarus számára megközelíthetetlen és idegen világban. Majd meghasadt a lány szíve, hogy Fortunatust így kell látni! Zokogva nézte három napon át – s a negyedik nap hajnalán a férfi kinyitotta a szemét. Csodálkozva nézett a fölé hajoló arcra. Magimarus azonnal tudta, hogy a Szellemfejedelem nem ismerte meg.

- Hermész órája, fél négy! – rikkantott Fortunatus, felpattant a pokrócról, és katonás léptekkel megindult a réten, amíg egy tölgyfa törzse meg nem állította. Nyekkenve terült el a földön, de az ütközés nem szegte kedvét. Lendületesen felpattant, és ismét elkurjantotta magát.

- Esernyőt nyiss! Itt a vihar! Kutyfáját, emberek! Mondjátok meg a császárnak, hogy Pannoniában a pajzsot nem téglaporral tisztítják!

Azzal futásnak eredt, amíg hasra nem esett egy árokban.

Magimarus lélekszakadva rohant utána, hogy megakadályozza a további esztelenségekben, de Fortunatust nem volt olyan egyszerű lecsillapítani. Összevissza kiabálta a leghajmeresztőbb sületlenségeket, s mindennek nekiment, ami csak az útjába akadt. Még a madarak is alig bírták követni. Legutoljára egy sziklába ütötte a homlokát, és ettől megszédült, s végre ülve maradt a fűben. Timoteus nagy nehezen odavonszolta magát, és a madarakat hessegetve ellátta a sebet. Fortunatus közben szórakozottan dudorászott.

- A könnyek itt nem segítenek – mondta a görög a kétségbeesetten zokogó Magimarusnak – sem a könnyek, sem semmi egyéb. Az az otromba barbár úgy beletúrt az agyába, hogy tönkretette a józan eszét. A szelleme rég elhamvadt: tudom, magam nyitottam fel a fejét. Nincs már ebben a fejében semmi hasznos és értelmes, csak kósza emlékek és időtörmelék. Jobb lenne neki a halál. Ha gondolod, van nálam egy méreg…

- Nem, nem! – sikoltotta Magimarus, és átölelte a Szellemfejedelmet. Timoteus szomorúan nézte őket.

- Kicsodád tulajdonképpen ő neked? – kérdezte a lányt.

- A szerelmem – nézett dacosan a görög szemébe Magimarus. – És tudom, hogy a szíve szögletében van egy aprócska darab, ami nekem van fönntartva… minden szívben van egy ilyen rész, ahol még egy valaki megkapaszkodhat… és én megvárom, amíg az a szöglet az enyém lesz… megvárom, ha belevénülök, ha belepusztulok, akkor is.

Timoteus lehajtotta a fejét. Mondja? Ne mondja? Vajon mivel tesz jobbat? Aztán csak megszólalt.

- Én láttam a Szellemfejedelem szívét. Valaki… valaki kimetszette onnan azt a darabot, Magimarus. Orvos vagyok, tudom, mit beszélek. Értékes szerv az, s nagy gyógyító ereje van… valaki, egy gonosz lélek hatalmas árat szabott egy általunk nem ismert szívességért. A Szellemfejedelem valami szörnyű üzletbe bonyolódott, ahol szerelmes szívének legértékesebb részével kellett fizetnie. Ezer kínhalált is érdemel az olyan, aki ilyen fizetséget elfogad, hát még, ha maga kérte. Talán már sosem tudjuk meg, mi történt, és miért; egy azonban biztos: azt a darabot valaki nagy szakértelemmel, jeges kézzel kimetszette a helyéről.

- Hazudsz!

- Mért hazudnék…?

S szomorúan nézett a lány szemébe.

Egyikőjük sem tudta persze a teljes igazságot: azt csak Fortunatus ismerte, és a trák varázsló, aki azzal a darabka szívvel, melyet azon a bizonyos téli éjszakán a hajó gyomrában kivágott a Szellemfejedelemből, megváltotta gonosz lelkének átkát, s hátrahagyva a bolond asszonyokat és a roskadozó bárkát, új életet kezdett egy távoli tartományban. Fortunatus fejében még megvolt a történet törmeléke: a magát kalitkába záró varázsló rémült tekintete, egy villanás a hajót vontató vizákról, és a rothadó harcsabőr szaga; de mindez már csak értelmetlenül egymásra dobált kupac volt, innen is, onnan is egy darabka - s már nem volt meg a fejében a kellő rend ahhoz, hogy mindezt értelmesen elbeszélje.

A szegény lány, aki mindvégig, a hosszú úton, át a barbár föld zord hegyein arról álmodozott, hogy végre lénye teljes valójában tárulkozik ki a szeretett férfi előtt, s sorsát felteszi az egyetlen, megmaradt esélyre, Fortunatus szívének ama nevezetes darabkájára, mely minden emberi szívnek része, s mely új utakra, új szerelmek felé vezérel - most ott állt kisemmizve, tehetetlenül.

Igen: Magimarus ekkor úgy érezte, hogy megbolondul.

Olyasmit vettek el tőle, ami sosem volt az övé, de amit gondolatban mégiscsak százszor, ezerszer birtokba vett; férfi álruhában, érzéseit titkolva élt az imádott ember mellett szolgaszerepben – a testét jelmez fedte, s érzéseit a szerep szavai, de legbelül, gondolatban mindvégig lányként, szerelmesként érzett és beszélt. Miféle sors az övé? Mit vétett, hogy ilyen rettenetes büntetés az osztályrésze? Hát lehet ép ésszel elviselni a tudatot, hogy az imádott férfi, aki oly sok éven át nem vette észre a valóságot, most, amikor már nem kell előtte színlelnie, elveszíti a képességét, amellyel megláthatná az igazat? Ó, Isis anyám, vedd el az én józan eszem is, hogy ne kelljen ezzel a tudattal élnem! Tégy öntudatlan, kába bolonddá, űzd ki a gondolataimat, vedd el az emlékeimet, égesd ki belőlem a percek, órák és napok történetét! Ó, bárcsak ne emlékeznék semmire, bárcsak ne látnám magam előtt a toronyszobát, ahol a napjainkat eltöltöttük, amíg a reggeli fénycsík lassan megnyúlva végigvándorolt a padlón, a könyvszekrényre siklott, átvándorolt a Szellemfejedelem kezén, s Isis oltárán megnyugodva rőtre vált, s végül az összes részletet eltakarták az alkonyat arany hullámai! Jaj, istennő, mért küldtél rám szerelmet? Mért kényszerítesz, hogy minden apró emléket felnagyítson bennem ez az izzás? Mért hagyod, hogy érezzem az illatokat, a szerelmem homlokán díszlő babért, az oltáron füstölgő széndarabokat, s a pergamen horzskőszagát és a párás rózsakertet, mely az ablak alatt illatozott?

- Teszek a sebre egy ezüstlemezt, hogy ne meredjen ilyen csupaszon – mondta Timoteus, s felsegítette Fortunatust a földről. A madarak hangos csiripeléssel verdestek körülöttük, s csak akkor nyugodtak meg, amikor a Szellemfejedelmet a nyitott szekérre fektették, s megindultak vissza dél felé.

Bizony gyászos látványt nyújtott ez a vonulás. A légiósok, akik egykor szinte az anyatejjel szívták magukba a katonás viselkedést, a fegyelmet, az egyszerre lépés és együtt fordulás tudományát, amikor az ív belsején tartózkodók aprókat lépve szinte csak helyben járnak, míg az ív külsején lévők öles léptekkel igyekeznek helyüket megtartani a legyező alakúra nyílt sorban, most összevissza kóvályogtak és botladoztak a hegyi ösvényeken. Sisakjuk csálén félrecsapva billegett a fejükön, pajzsukat, mely csupa horpadás és karcolás volt már, beleütötték a fákba és a kövekbe, és olyan is akadt, aki csodálkozva nézegette a fegyverzetét, hogy vajon miféle célt szolgál, s a kard vasát nyalogatta, amíg el nem vágta a nyelvét. Bizony, elfelejtettek minden katonai tudományt, s talán egy pókot sem tudtak volna agyoncsapni. Volt olyan, aki a nevére sem emlékezett már, bambán bámult maga elé, és csodálkozott a saruja csomóin. Egy tizedest majdnem agyoncsaptak a többiek, mert fél órán belül harmadjára mesélte el ugyanazt a viccet. A tiszteknek halványan rémlett még, hogy nem egészen helyes és rómaihoz méltó, ahogyan viselkednek, s megpróbáltak visszaemlékezni a vezényszavakra, amelyekkel egykor rendet lehetett vinni a zűrzavarba, de csak összevissza kiabálás lett a dologból. Ezer szerencse, hogy a környéken történetesen egyetlen barbár sem tartózkodott, mert alighanem néhány perc leforgása alatt felkoncolhatták volna az egész díszes kompániát.

De hát a barbárok ekkor már messze jártak: Pannonia belsejében.

Május hava volt már, amikor megérkeztek a hídhoz, amely a zöldártól megduzzadt Dunán ívelt át. A hídfőnél álló őrtorony, amelyből máskor már rég előtrappolt volna az őrség, hogy üdvözölje a hazatérő csapatot, néma volt és néptelen, csak egy sovány öszvér rágcsálta a gyomot az udvaron. A fal szögletében egy rozsdás pajzs hevert. Magimarust balsejtelem fogta el. A hídon a februári jégzajlás nyomai még mindig látszottak: a pillér két helyen is leomlott, s a pallók is hiányoztak néhol. A víz feketén örvénylett a foghíjak alatt. Az elöl haladó lovasok közül kettő alatt is beszakadt a korhadt, repedezett deszka, s csak nagy nehezen tudtak partra kecmeregni. Egy lovat el is sodort az ár.

Fortunatust ágakból rótt hordágyra fektették, s a lovakat és szekereket hátrahagyva, gyalogosan keltek át római földre: a meggyengült híd nem bírt volna ki a nagyobb súlyt. Mire beértek Aquincumba, már alkonyodott.

Ijesztő volt a csend.

A Helytartó palotája előtt társzekerek álltak: a szolgák éppen az utolsó bútorokat hordták ki a termekből. Magimarus könnyezve állt meg egy szekrény előtt, amely félredobva hevert a porban: a szeg, amely annak idején leszaggatta a ruháját, s leleplezte féltve őrzött titkát, még most is kimeredt a deszkából. Sculpeus és Colpo félresikerült, utolsó műve már nem kellett senkinek.

Hóna alatt az aranyakat rejtő vasalt ládával a Helytartó lépett ki a palota kapuján. Riadtan pillantott Magimarusra. Elvörösödött.

- Nahát… hehehe… nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar… akarom mondani, hogy ilyen sokára… nahát, és a Szellemfejedelem is itt van… milyen jó színben van! … csak vicceltem… nos, hát… hogy is kezdjem… baj van. Nagyon nagy baj van.

Megköszörülte a torkát.

- A szenátor levelet hozott a Császártól, és…

A Helytartó lehajtotta a fejét. A szája széle remegett.

Magimarusnak nem kellett magyarázni. Egy pillanat alatt megértette, mi történt.

Ó, jaj! Hát tényleg igaz! Kiürítik a tartományt, s Róma magára hagyja egykori alattvalóit!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése