Ágoston Mester persze sosem felejtette el a jeleket, amelyek oly sajátságos, bohókás és felelőtlen varázserővel leheltek életet az élettelenbe, s amelyek oly sok vidám órát szereztek neki, miközben előrelátó barátját annyi aggodalommal töltötték el. S bár Isis parancsának engedve senki más előtt nem tárta fel e jelek titkát, ő maga, ha csak tehette, használta őket; hiszen Ágoston Mester legkedvesebb foglalatossága az volt, hogy a szépségben, amely munkája nyomán, a Csodálatos Leányok révén elárasztotta a világot, jól érezze magát: s ha kötelességtudatból le kellett volna mondania kedvenc játékszereiről, a rosszkedv alighanem már rég elemésztette volna; merthogy bizony minden jobb ezen a világon, mint a rosszkedv: s ha csak olyan áron juthat hozzá, akkor már inkább tényleg hazudjon az ember. Ha tehát senki sem látta, legfeljebb hűséges, ám nem különösebben okos szolgája, Teuto Kabar, Ágoston Mester ontotta magából a varázslatot, s zengtek a hegyek és a rétek jókedvű kacajától.
Eközben az emberek világa, Isis jóslatát igazolva, megtelt betűkkel és könyvekkel, amelyek, bár korántsem bírtak olyan teremtő képességgel, mint Ágoston Mester jelei, s olyan harsány jókedvet sem okoztak senkinek - hiszen e betűket nem fűtötte semmiféle különleges erő, egyszerű emberi találmányok voltak csupán -, arra azért mégis elegendőek voltak, hogy az emberi elmékben csodálatos ragyogást, s a képek pompázatos vonulását keltsék életre, s a bölcsesség egyenletes, halk duruzsolását támasszák a tanult elmékben; s hogy a generációk immár az idők mélyéről is üzeneteket küldhessenek a távoli, kiszámíthatatlan jövőbe.
A mágikus kép, amely a piactereken olyan nagy feltűnést keltett, s melyet annyira elképedve és csodálattal vizsgálgattak a festők és az egyszerű polgárok is, persze ezeknek a jeleknek köszönhette a létét. Ágoston Mesternek ugyanis nagy fejtörést okozott, miként cselekedjen, hogy a kristályszelencébe zárt leány szíve megtisztuljon a gyűlölettől és gonoszságtól, ugyanakkor ez idő alatt a világ se maradjon szépség és báj nélkül; hiszen ha Serapia szépsége nem lett volna látható az emberek számára az alatt az idő alatt, amíg a szelence foglya, a világ elszürkült és elkomorult volna már néhány hét alatt, s életkedvét vesztette volna az összes teremtmény, s az eget szürke felhők bádogja fedte volna be.
Ágoston Mester varázserejű jelei azonban úgy szabadíthatták ki Serapiát a kristálybörtönből, hogy teljes testi valójában mégsem engedték ki onnan: a képmása csak félig volt eleven, a másik fele káprázat volt csupán, és a varázslat hozta létre. Valahányszor csak megérkeztek egy idegen városba, a kocsi az egyszerű deszkatákolmányból díszes, szikrákat szóró, csillogó-villogó mutatványos-batárrá változott, Teuto Kabar csörgősipkás, pergő nyelvű kikiáltóvá, Ágoston Mester pedig a jól ismert, visszataszító törpévé: s csalogató rigmusokkal, szemkápráztató bűvészmutatványokkal csábították a piaci közönséget a Varázslatos Kép elé. Ez az álca üldözőik és rosszakaróik ellen is nagyszerű volt, s közben magasabb rendű feladatát is ellátta: Serapia szépsége nem maradt rejtve a világ elől, s aki csak megpillantotta, szívében derűvel és a szépség után olthatatlan vággyal távozott. Volt azonban egy sokkal bonyolultabb és sokkal különlegesebb káprázat, amelyet szintén e varázslattal alkotott: ez volt az Örök Völgy.
Ágoston Mester hosszú hónapokon át töprengett, mit tegyen, hogy a lány élete ne szürke és fájdalmas fogolyélet legyen, mely a Teuto Kabar ügyetlen keze faragta bútorocskák között telik, s melyet a piaci szeánszok félig öntudatlan, rövid mulatságai szakítanak csak meg: ezért alkotta meg azt az álomvilágot, ahol a lány tovább élvezheti mindazt a szépséget, amit a világ adhatna neki, sőt, annál jóval többet is. S mivel már régóta tervezte, hogy varázserejű jelei segítségével egyszer egy külön tájat alkot, saját kedve és tetszése szerint, olyat, amely szépségével minden földi tájat felülmúl, végül gondolt egyet, és összekötötte a két ötletet. Nagy gonddal rajzolta meg a dombhátak ívét, a völgy peremén magasodó havas hegycsúcsokat, a ligetek és erdők fáit, a pázsit selymét, a virágok illatát, a ház szobáit és padlózatát, az égen vonuló bárányfelhők fodrait, egyenként a tücsköket, akik éjszakánként ciripeltek s egyenként minden faunt és nimfát, s egyéb, földöntúli lényeket, akiket az emberek a földi világban sohasem láthatnak szabad szemmel, s létükről csak sejtéseik lehetnek, Serapiának azonban ebben az álomvilágban személyes játszópajtásaivá váltak - kézzel fogható valósággá a kézzel foghatatlan káprázaton belül. Az Örök Völgyet úgy alkotta meg, hogy abban a lány mindig éppen tizenhat éves legyen, egy perccel sem több és egy perccel sem kevesebb, s így a völgyben örökké fiatalsága legszebb nyarában éljen. És erre márpedig jó oka volt: súlyos, nehéz, fenyegető és kiszámíthatatlan kockázat rejlett ugyanis a szív megtisztításának varázslatában, s ez a kockázat nem más volt, mint az idő.
Az Idő, bizony.
Az idő ugyanis nem ugyanúgy viselkedik a szelencében, mint a szelencén kívül. Amúgy sem lehet kiszámítani, hogyan telik: máshogy telik álomban, máshogy ébren, máshogy a gyereknek s máshogy az öregnek, máshogy napfényben és máshogy felhős ég alatt, vánszorog annak, akit fájdalmak gyötörnek, s szemvillanásnyi gyorsasággal hagyja faképnél azt, aki örömét lelte valamiben. Az a különleges kristályszelence azonban, amelyet Ágoston Mester az őseitől kapott örökbe, s amely a régi időkben véres és veszélyes mágiával gyógyított, s tisztította meg a gonoszsággal telt szíveket, belsejében olyan különös örvényekké terelte az időt, hogy megjósolhatatlan volt, vajon aki oda egyszer bekerült, hogyan kerül ki onnan... Mert lehet, hogy egy perc sem múlik el fölötte, de lehet, hogy évek: lehet, hogy ugyan annyi, mint amennyi a külvilágban eltelt aközben, és lehet, hogy annál sokkalta több: ezért döntött úgy Ágoston Mester, hogy addig is, ameddig Serapiát a különleges szelencében kell tartania, ad neki a jelek varázslata révén valamit, ami egyébként sohasem lehetett volna az osztályrésze: az Örök Völgyet.
Csakhogy azért néhány lényeges dologról mégsem tudott Ágoston Mester.
Nem tudott arról, hogy az Örök Völgybe más is odatalál, nem csak az, akinek teremtette. Tudott persze az álmok különös természetéről, és ismerte a milétoszi Andokidész történetét is, azt azonban – ahogy mondani szokás – álmában sem gondolta volna, hogy a sok százezerszer százezernyi álombéli helyből éppen az általa teremtett Völgy nyílik majd meg másvalaki előtt. S így persze sejtelme sem volt arról, hogy amíg ő derék szamarát, Derrridát szelíd ostorcsördítésekkel bíztatja fölfelé a kaptatón, azt gondolván, hogy eközben a kristályban szendergő Serapia az Örök Völgyben a nimfákkal táncikál, addig régi barátja, a Szellemfejedelem az álom különös ösvényein az általa teremtett varázsvilágba tévedt, s ott olyan gyógyíthatatlan szerelembe esett, hogy az az egész földkerekséget, melynek szépségére és derűjére mestereként kellett volna vigyáznia, a végső pusztulás szélére sodorja. És nem tudott arról sem, hogy amíg a varázslatos képből tekint szét a világba, Serapia szenved, és segítségért könyörög, s hogy van egy, és tényleg csak egyetlenegy ember Pannoniában, aki képes ezt a hangot megérteni, s az az ember egy téli napon, épp az első havazáskor meghallja a könyörgő szavakat. Nem tudta, hogy Fortunatus meglékelt koponyával egy szemétdombon fekszik Derkidar koszos és büdös palotája hátsó udvarában, és nem tudta, hogy régi barátja szívének egyetlen vágya, hogy csak aludjon, aludjon a végtelenségig, s nem tudta, hogy varázslata a Szellemfejedelem boldogságának színhelyévé vált, ahonnan nem akar az ébrenlétbe visszatérni; és fogalma sem volt arról sem, hogy Serapia álomként éli meg a Varázslatos Kép valóságát, s nem tudta, hogy az Örök Völgyben mindazt elmeséli, amit álmában tapasztalt… ó, így volt: az álom és a valóság szinte kibogozhatatlanul összekeveredett az Örök Völgyben, s bár alkotóját a legteljesebb jó szándék vezette, varázsjeleinek felelőtlen káprázata mégiscsak végzetes zűrzavart támasztott.
Ágoston Mester tehát a legteljesebb nyugalommal és derűvel éppen azzal foglalatoskodott, hogy a patak partját betelepítse néhány különleges virággal, amelyek nem csak színösszeállításukban, s szirmaik formájának szokatlanságában rendkívüliek, hanem abban is, hogy valahányszor a napfényre kinyitják bimbójukat, finoman megcsendülnek, mint megannyi apró harangocska. Már csak az volt hátra, hogy valamilyen illatot adjon hozzájuk, s már előre örült, hogy Serapiának evvel mekkora örömöt szerez majd, amikor a kocsi, melyet mindez idő alatt a szolgája hajtott, egy hirtelen döccenéssel megállt, s Teuto Kabar kiáltása törte meg a csöndet.
- Mester! Jöjjön gyorsan!
Ágoston Mester visszahelyezte a kristályszelencét bársonydobozába, s a ponyvát félrerántva kinézett a kocsiból. Teuto Kabar az út szélén guggolt egy sötét rongykupac fölött, és kétségbeesetten tekintgetett gazdája felé. Ágoston Mester leugrott a szekérről, és odasietett.
Az út széli árokban egy ember feküdt – pontosabban egy lény, akinek lába-keze, s egész formája emberre emlékeztetett, az arca azonban…
- Óh, Isis kegyelme, hát ezzel meg mi történt!? – fintorította el az orrát Ágoston Mester. – Nézd meg, lélegzik-e még!
Teuto Kabar viszolyogva hajolt a test fölé, s fülét a mellkasára szorította. Bólintott.
- Tegyük szerencsétlent a kocsira! Na gyere, segíts! – mondta Ágoston Mester, s kezét-lábát megragadva az eszméletlen idegent beemelték a kocsi hátuljába. Letörölgették hideg vízzel, s a szájába gyógyító füvek főzetét csepegtették. Az idegen tüdejéből szánalmas hörgés szakadt föl, amely lassan köhögéssé erősödött. Kinyitotta a szemét, és körülnézett.
- Hol vagyok?
- Eszméletlenül feküdtél, barátom, az út szélén, és mi felvettük. Ágoston Mester vagyok, és ez a szolgám, Teuto Kabar. Hát téged hogy hívnak?
Az idegen tátogva kereste a szavakat. A szemét könny futotta el.
- Fulvio vagyok… vagyis… talán csak voltam… kérlek, ne bántsatok… jaj, ne! Neeee!
És a karjait kétségbeesetten, védekezően kapta az arca elé, mintha bizony ki tudja, milyen veszélyes ütlegek fenyegetnék. Ágoston Mester és Teuto Kabar meglepetten nézett össze.
- Eszünkben sincs bántani, Fulvio… nyugodj meg. Itt biztonságban vagy. Úgy, vedd le nyugodtan a kezeidet, nem fog, megesküszöm, hogy nem fog egyikünk sem bántani. Úgy. Megnyugodtál? Kérsz egy kis vizet? Nos, mi történt veled, barátom? Elmesélnéd nekünk, hogy miféle sors vetett épp az utunkba?
Fulvio felváltva nézett újdonsült útitársai szemébe, és amikor megbizonyosodott arról, hogy bizony mindkettőt csak a színtiszta jóindulat és emberbarátság vezérli, felszakadt belőle a sírás; és amikor alaposan kizokogta magát, s ajkai remegése abbamaradt, nagy levegőt vett, és nekikezdett.
- Tudom, hogy nehezetekre esik rám tekinteni: tudom, hogy milyen kimondhatatlanul, milyen visszataszítóan rút vagyok. De ne gondoljátok, hogy mindig ilyen voltam! Ó, nem! Engem születésem óta valami nagyon különös varázslat, vagy átok, vagy nevezzétek, aminek akarjátok, micsoda üldöz – kezdte Fulvio az elbeszélését, s aztán lassan erőre kapva folytatta. Elmesélte kettős lénye hányattatásait, elmesélte gonosz mostohája aljasságait, elmesélte az Átokkútban látott tükörképet, elmesélt rengeteg, rengeteg mindent, miközben erejét lassan visszanyerte, s Teuto Kabar fatányérokat hozott, rajta sajtot, kenyeret és mézet – mindent elmesélt, de arra gondosan vigyázott, nehogy szót ejtsen a színház leégéséről és az Aquincumban látott varázslatos képről – az előbbiről azért hallatgatott, mivel a római hatóságok égen-földön keresték, s vendéglátóit nem akarta veszélybe sodorni azzal, hogy akaratukon kívül hallgatólagos bűntársakká teszi őket, Serapiáról pedig azért nem beszélt, amiért legmélyebb titkairól rendszerint nem beszél az ember, nehogy fecsegésével beszennyezze: szeméremből és önbecsülésből.
Teuto Kabar és gazdája csodálkozva, néha fejcsóválva, elképedve, döbbenettel és nagy együttérzéssel hallgatták a történetet, de ez alatt Ágoston Mester szívét egyre növekvő aggodalom szorította össze. Hiszen Fulvio története énje kettősségéről, amelyben a szép és a rút ilyen élesen, ilyen végzetesen vált ketté, nem csak egy szokatlan, ám egyszeri szerencsétlenséget jelentett, hanem arra utalt, hogy a szépségben, amely munkája révén a világra ragyog, valami repedés, valami váratlan zűrzavar támadt; valami olyasmi történt, ami eddig még soha nem esett meg, s ami sötét és fenyegető árnyékot vet a jövőre. Ágoston mester tudta, hogy ilyesminek soha nem szabadna megtörténnie, és tudta, hogy nem egyszerűen szegény Fulvión esett példátlan méltánytalanság, hanem Pannonia egészét fenyegeti a szép és a rút zűrzavara.
De nem csak ezért akadt félnivalója. Mert miközben Fulvio a szebbik énjéről mesélt, amely Ulcisia Castrában levált róla, s azonnal az életére tört, eszébe jutott egy néhány hónappal korábbi eset, amikor Aquincumban vertek tanyát a Varázslatos képpel, s egy feltűnő szépségű ifjú lépett a kocsiba, s jelenlétében Serapia képe hirtelen imbolyogni, örvényleni kezdett, mintha ki akarna szakadni a helyéből, s az ifjú a kezét nyújtva a kép felé, már-már szelencéstül-állványostul kiragadta onnan, s ki tudja, milyen galiba nem történik, ha ő az ostorával oda nem csördít egyet… ó, igen: Ágoston Mester biztos volt benne, hogy azon a napon ezzel a fiúval találkozott, csak az nem fért a fejébe, hogy miként történhetett, hogy csupán a szebbik énjét látta, s a rút rejtve maradt előtte…
E gondolatokba merülve szállt föl a bakra, hiszen ideje volt tovább indulniuk. Ágoston Mester megkérte Teuto Kabart, hogy maradjon Fulvio mellett, és ápolja a sebeit. S miközben a kocsi lágyan ringatózva megindult, a szolga vigasztalni kezdte utasukat.
- Ne félj, barátom… a lehető legjobb kezekbe kerültél. Nem volna szabad elmondanom, de ha tudsz titkot tartani, neked elárulom, hogy az én gazdám nem közönséges ember ám, nem bizony! Ha éppen tudni akarod, micsoda, hát tudd meg, hogy hatalmas tudású varázsló ő… azt nem mondhatom meg, mi utazásunk igazi célja, mert az rettentően nagy titok, és ha kikotyognám, jaj, Isis anyám, ki tudja, a Mester talán még a fülem is levágná… nem, nem, nem is fogom kikotyogni! De azt azért elárulhatom, hogy a gazdám mindenféle átváltozásokban jártas, de legnagyobb bánatomra csak egészen ritkán változik valami tiszteletet parancsoló, vagy méltóságot sugárzó lénnyé, legtöbbször, ha emberek között vagyunk, többnyire bizony egy gusztustalan törpévé varázsolja magát, hatalmas nagy csízmákkal, s a kezében csípősen csattogó ostort tart… jaj, valahányszor megpillantom, mindig a hideg borsózik a hátamon… na de ez a vén tákolmány, amivel döcögünk, az aztán valóságos csoda, hogy micsoda átalakuláson esik ám keresztül! Ahogy beérünk egy városba, ez a kocsi csodálatos, csillogó-villogó, szikrákat szóró utazókocsivá lényegül át, és ha látnád, hát rá sem ismernél! És képzeld csak…
És Teuto Kabar csak fecsegett és fecsegett, és ahogy Fulvio hallgatta, lassan körülnézett a kocsiban, s az elbeszélést emlékeivel összevetve lassan felismerte azt a különös jelenést, amelyben a havazás napján része volt, s ahogy egy útkátyúba zökkentek, s a deszkafalhoz erősített állványzatról a selyemabrosz félig lecsúszott, megpillantotta a kristályszelencét rejtő bársonydoboz oldalát, s ekkor hirtelen egészen biztos volt benne, hogy nem mások vették pártfogásukba , mint éppen Serapia gonosz fogva tartói, akik bizonyára csak álcázásból, színlelésből és aljas, hátsó szándékoktól vezérelve ennyire kedvesek hozzá… S ahogy ezeket végiggondolta, már döntött is: félrelökte Teuto Kabart, s a kristályszelencét rejtő dobozt egyetlen hatalmas rántással kitépve a deszkafalból, hóna alá kapta, leugrott a szekérről, és futásnak eredt az erdő felé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése