De hát hogyan eshetett meg, hogy az Árnyék és Ágoston mester útjai ilyen különös és sorsszerű módon keresztezték egymást? Hogy került a szegény sorsüldözött eszméletlenül az árok tavaszi sarába, és mi történt vele attól fogva, hogy Ulcisia Castrában a színészek jóvoltából megmenekült a halál torkából?
Elmondom most sorban.
A hirtelen hangulatváltozás, amit Antonisz és Dirón csodatévő vízpermete okozott, nem tartott tovább a tervezett fél óránál. Az emberek hamarosan visszanyerték a józan eszüket, és szégyenkezve, értetlenül bámultak egymásra, s fel nem foghatták, hogy mi lelhette őket az imént. Néhányan halványan emlékeztek, hogy valami nagyon ronda dolgot megmagyarázhatatlan módon szépnek találtak, de hogy mi is volt az pontosan, ember-e, avagy állat, azt már senki sem tudta volna megmondani. Egy-kettőnek még rémlett, hogy valakit el kell fogni, le kell nyakazni, valakit borzasztóan utáltak valamiért, s valaki másnak meg igazat adtak – de hogy ez pont kicsoda, meg az egész hogyan, meg miért is volt, azt már kába, ólmos homály takarta el. Az öreg kertész holttestét értetlenül bámulták, és gyorsan arrébb lökték, mert már nem emlékeztek, mit akartak vele kezdeni. Tanácstalanságuk akkora volt, hogy inkább kiáltozva, dühösen rohangáltak, benéztek minden bokor alá, minden fa mögé, hunyorogva kémlelték az ég magasát, csak hogy úgy tűnjön, ők igenis akarnak, tesznek, csinálnak valamit, hogy itt vannak, és tudják, mi a dolguk, hiszen kötelességtudó római polgárok valamennyien - de mivel eredmény nem mutatkozott, végül egymással vesztek össze. Néhol pofon csattant, máshol szitkok és átkok röpködtek, egy melák, jámbor tekintetű gepidát arcon köptek, mire a gepida vadul csapkodni kezdett maga körül, egy katona díszsisakját pedig lócitrommal dobták meg, mire az meg kardot rántott, és egyetlen suhintással levágta egy vétlen polgár fülét. Ordítozás és sikoltozás támadt, néhányan boszorkányságot, varázslatot emlegettek, óbégatva tekintettek az égre, és térdre hullva bűnbocsánatért esedeztek.
Szánalmasan és nevetségesen néztek ki az ulcisia castrai polgárok, s a szenátor, aki városba érkezésének ünneplését nem egészen így tervezte, megvetően nézett végig rajtuk, végül káromkodva visszaparancsolt mindenkit a városfalak mögé, és bezáratta a kapukat. Túl sok gyanús dolgot tapasztalt az utóbbi hetekben Pannoniában, s jobbnak látta, ha kíséretével együtt egy minél biztosabb, s jól védhető helyre vonul vissza – ahol lehetőleg saját alattvalóitól is biztonságban tudhatja magát. Küldetése, amellyel a Császár megbízta, túlságosan fontos volt a Birodalom számára, semhogy megkockáztathatta volna, hogy valami vidéki kis csetepatéban egy eltévedt nyílvessző végezzen vele: hiszen neki, a főhatalmú szenátornak súlyos és vészterhes híreket kellett közölnie a Helytartóval, és olyan döntéseket kellett hoznia, amely nemcsak Pannonia, hanem az összes tartomány sorsát befolyásolják.
Csak Escalor és a szép Fulvio maradt mindvégig józan: rájuk nem hatott az Átokkút vize, s helyzetfelismerésüket egy pillanatra sem vesztették el. Fulvio jól látta, hogy Árnyék iránt hirtelen megváltozik a közhangulat, és hogy a tömeg egyszerre ajnározni kezdi, miközben az imént még halált kiáltott rá, s látta, amint a színészekkel együtt menekül a hegyek felé, – de nem akadályozta meg a dolgok ilyen alakulását. Úgy gondolta, ráér még a bosszúval. Még egy kicsit örült is, hogy nem kell gyűlölt másik énjével ilyen hirtelenül végeznie, s hogy ízlelgetheti még magában egy ideig a bosszú kesernyésen édes gondolatát. Escalor pedig egyszerűen csak elégedett volt, és a szája szélét nyalogatta, ahogyan mindig, amikor valami értékes információhoz jutott. Hiszen ő, a kém, ebből élt: hozta-vitte, adta-vette a híreket, s bizony, semmiért sem adta volna ezt a mai kalandot! Nemcsak a szenátort látta megfutni saját alattvalói elől – ó, sokat fog érni ez a hír azoknak, akik Rómában a bátorságáról és megbízhatóságáról érdeklődnek! – hanem végre testközelből láthatta az igazolását a kósza szóbeszédnek, hogy az emberek fejében az utóbbi időben bizony valami megváltozott, s hogy nemcsak épületet tervezni és verset mondani felejtenek el, hanem már józan és felelős döntéseket sem képesek hozni, s alkalmatlanok arra, hogy szervezetten és méltósággal viselkedjenek. És azt is jól az emlékezetébe, hogyan tekintett Fulvio Árnyékra, s bár még nem volt tisztában az eset minden részletével, azt már most sejtette, hogy a sors különös ajándékban részeltette azzal, hogy e történet kellős közepére sodorta: ó, nem volt olyan történet, amelyből Escalor hasznot ne tudott volna a maga számára facsarni.
Miközben tehát a szenátor a katonai fürdő vastag falainak védelmében, lábfürdőzés közben előcsomagolta házi oltárát, s ősi isteneihez imádkozott, hogy tartsák meg józan eszét, és miközben Fulvio meg Escalor betért egy kocsmába, és egy homályos sarokba húzódva, suttogva beszélgetni kezdtek, Árnyék a színészekkel már messze járt: mélyen bent a hegyek között, a favágók és szénégetők szakadékok szabdalta, komor erdejében.
Amikor egy tisztásra értek, ahová már semmilyen emberi zaj nem érhetett el, s nem kellett attól tartaniuk, hogy valaki rajtuk üthet, végre megálltak, és kifogták a tajtékos, ziháló lovakat a fáradtan nyikorgó szekerekből. Árnyék ledobta magáról a kámzsát.
- Köszönöm, barátaim, hogy immár másodszor megmentettetek. Pedig nem érdemeltem ki semmivel, és bizony mindenkinek, de legfőképpen nekem magamnak könnyebb és jobb lenne, ha nem lennék már a világon – rútságommal nem szennyezném a földet, és nem kéne szégyenem terhét cipelnem. De még élek, még mindig élek… hála érthetetlen nagylelkűségeteknek. Az életem felett újra én rendelkezem, csak azt nem tudom, minek. Bárhova mehetek, bármit csinálhatok, mindenütt csak utálat és megvetés lesz a részem. Nem tudom, nem értem, mért jutott nekem ilyen sors. Egy biztos: nem érdemeltem meg. Ha most mégsem vetek véget önkezemmel az életemnek, annak csak egy oka van: a szívemben, amely – remélem - ugyan olyan, mint bárki másé ezen a Földön, parázslik egy érzés, amelyről nem beszéltem sem nektek, sem senki más ember fiának… Bocsássatok meg, hogy most is titokban tartom előttetek! Az életemnek egyetlen értelme maradt, és lehet, hogy éppen ezért történt minden, ezért vagyok ilyen rút és visszataszító, hogy erre a célra alkalmas legyek - ez az értelem pedig az, hogy megmentsek valakit, akit szeretek… hogy gondolni se merjek arra, hogy az életemnek más értelme is lehet azon kívül, hogy feláldozzam valaki másért… hiszen aki szép, egészséges, és céljai és tervei vannak, szerető szülei és testvérei, hiába szerelmes, hiába hozza úgy a sorsa, hogy a szeretett lényt csak élete árán menthetné meg: bizony sokszor visszariad ettől a nehéz döntéstől… és inkább egyéb céljait választva, veszni hagyja a másikat… Én azonban semmi mást nem választhatok a reménytelen és céltalan szerelmen kívül. Igen, jól hallottátok: szeretek valakit. Nem azért, hogy viszont szeressen – ó, ilyen arcátlanságra sosem vetemednék – hanem csak azért, mert a véletlen, vagy talán valami nagyobb erő, Isis isteni tetszése így akarta. Most tehát megyek, hogy megtaláljam az alkalmat, hogy megmenthessem ezt a valakit. Mi már, barátaim, többet nem találkozunk! Köszönök mindent, ég veletek!
És ahogy ezeket a szavakat kimondta, időt sem hagyva arra, hogy válaszoljanak, Árnyék gyorsan hátat fordított a színészeknek, és kacska lábain szökdécselve eltűnt az erdő sűrűjében.
- Milyen szép monológ volt ez! Igazán felhasználhatnánk valamelyik előadásunkban! - szólalt meg Dirón.
- Emlékszik még valamelyikőtök, hogy kell írni? – kérdezte a többieket Antonisz, de mindenki szomorúan lehajtva ingatta a fejét. Antonisz nagyot sóhajtott.
- Én azt mondom, örüljünk, ha még egyáltalán a sarunkat meg tudjuk kötni!
Szomorúan hordozta körbe a tekintetét a csüggedt társaságon.
Árnyék hetekig bolyongott egyedül, szívében hányva-vetve sorsát.
Ó, mérhetetlenül apró és szűk helyre szorította be őt a végzet! Nem mutatkozhat az emberek előtt, hiszen a fél hadsereg őt keresi, másrészt meg, ha történetesen olyas valakivel találkozna, aki addig nem akart neki semmi rosszat, arcának rútságával alighanem – ha még a legszelídebb, legjámborabb és leglágyszívűbb ember is - azonnal az ellenségévé tenné! Nem járhat az utakon, ahol a boldog és szabad, vagy akár a boldogtalan és rabsorsra ítélt emberek járnak; egyedül kell járjon, mint az állat, rejtőzködve és sötétben, szimatolva és örök rettegésben, hátratekintgetve, nem támad-e rá orvul valaki. De hát félig már ismeri ezt a sorsot, tudja, milyen számkivetettnek, üldözöttnek, kigúnyoltnak, megdobáltnak és leköpködöttnek lenni, hiszen Aquincumban a fél élete így telt, szitkok és gúnyolódás, megaláztatás és kipellengérezés közepette! Nem, ez a sors nem lesz tőle idegen! Ki kell bírnia, és ki is fogja bírni: kibírja majd azt, amibe mindenki más belepusztulna. A rejtőzködő, rettegő állatot csak az éhsége, s nyomorult életének pislákoló tudata hajtja, de őt a szívében izzó láng ezerszer erősebbé és kitartóbbá teszi a legvérengzőbb és legszívósabb vadállatnál is: igénytelenebb lesz, mint egy kígyó, erősebb, mint a medve, türelmesebb, mint a zsákmányát leső hiúz – ó, igen, mindent ki fog bírni!
Így töprengett magában, és egészen fellelkesedett, ahogy mindezt végiggondolta, és erő, és bátorság töltötte el, ahogy felrémlett emlékezetében Serapia képe. Aztán hirtelen egy másik gondolat suhant át rajta, s ettől ismét minden erejét elvesztette. Az jutott az eszébe ugyanis, hogy hiába bír ő ki mindent, és hiába dacol megannyi veszéllyel, de mit ér el mindezzel? Mi mást, mint hogy valóban olyanná válik, mint egy állat? Hiszen hogyan is juthat a titokzatos szekér és Serapia közelébe, hogyan tudhat meg magányosan, az emberektől távol, a rengetegben bujkálva bármit is, ami közelebb vezethetné céljához?
És ahogy végiggondolta az esélyeit, elcsüggedt, és keserves sírásra fakadt. Hosszú órákig zokogott, arccal a jeges avarban, annyit zokogott, hogy elfogytak a könnyei, s már csak valami száraz, homokszerű anyag pergett a szemeiből, s a tüdejéből rekedt hüppögés szakadt föl ütemesen, mintha a végét járná. Végül a sírás is elmúlt, s nem maradt benne más, csak a végtelen bánat és reménytelenség. A keserűség és a bánat legmélyén csücsült Árnyék, és végső kétségbeesésében így szólt magában Isis istennőhöz.
- Isis anyám! Gonosz istennő, hűtlen anya vagy! Csúnyán magamra hagytál! Becsaptál, mert elhitetted, hogy akarsz tőlem valamit, hiszen a szerelem érzése – így tanították a régiek - üzenet, amely tőled érkezik… lényem kettőssége is a te műved volt, hiszen ki másé lehetett volna? S az is értelmetlen, felesleges hiba volt csak tökéletes, s tökéletesen felesleges műveden? Ó, álnok és hazug úrnő vagy te, aki becsapod teremtményeidet! De akármennyire is magamra hagytál itt az erdő közepén, tudom ám én, hogy célod van velem! Tudom, mert ha nem lenne célod, nem hoztál volna ki erre a világra, a nemlét iszapos homályából a fényre! De tudod, mit? Nem segítek neked. Ó nem, nem ölöm meg magam, nem szerzem meg neked ezt a szívességet, de mostantól kezdve nem eszem és nem iszom, és nem teszek semmit, hogy életben tartsam magam! Célod volt velem? A terved része voltam? Hát akkor most jól figyelj! Ha nem segítesz, én bizony keresztülhúzom a te nagy tervedet, én, a kicsi, a rút, a jelentéktelen, a megvetett és leköpött Árnyék, én bizony! Háhá! Erre persze nem számítottál, igaz, te gőgös, zsarnok Isis anyám? Hát rajta! Ha akarsz valamit, akkor gyere, és segíts rajtam, ha meg nem, akkor… akkor… áh, útállak, gyűlöllek, Istennő!
Azzal Árnyék egészen megátalkodott a haragjában, és ahogy mondta, attól fogva nem evett és nem ivott, de még levegőt is csak csínjával vett. Összekuporodott, fejét a térde közé hajtotta, és behunyta a szemét. Így dacolt az istennővel, mint anyjával a gyermek.
Teltek-múltak a hetek. Lassan kitavaszodott. A hó elolvadt, az avar alól apró növénykék dugták elő a fejüket, és kíváncsian figyelgették a fekete csuklyába burkolózott, komor alakot. Aztán gondoltak egyet, és belekapaszkodtak: felfutottak a lábán, a köpenyén, az ujjai közé fonódtak, haja csigáiba akaszkodtak, megkerülték szomorú lapátfülét, és vidám, tarkabarka virágokkal borították be tetőtől talpig. Árnyékban ekkor már alig volt élet: már csak az Istennővel szemben érzett harag és a Serapia iránt érzett szerelem égett benne, de a testében szinte egyetlen szikrányi erő sem maradt. Bizony, ekkor nagyon.-nagyon közel jutott a halálhoz. Aztán…aztán eljött egy reggel, amelyen öntudata még pislákoló, legutolsó erejével megérezte, hogy itt az idő: szíve alig verdesett, annyi erő sem volt már benne, mint egy újszülött kisegérben… minden erejét összeszedte, hogy még egyszer felidézze magában Serapia képét, hogy még egyszer felemelje képzeletében, és elbúcsúzzon tőle… és ekkor furcsa dolog történt.
Olyasmi történt, amit azok, akik reménnyel és hittel, bizakodással és lehetőségek közt élnek, nem ismernek meg sohasem; olyasmi történt, ami csak a legmélyebb reménytelenség kútjában történhet meg.
Árnyék hirtelen úgy érezte, hogy nincs egyedül.
Nem látott senkit maga körül, nem érzett semmiféle hasadást magában, mint akkor, amikor énje rút és szép fele különvált, de pontosan és határozottan érezte, hogy rajta kívül van azon a helyen még valaki. Valaki, aki hatalmas és erős, valaki, akiből jóindulat és bátorítás árad, valaki, aki mérhetetlenül hatalmasabb, mint ő.
Felneszelt, kinyitotta a szemét, arcáról letörölte a mohát, ujjairól lefejtette a vidám növénykék szövedékét, és ahogy körülnézett a zöldellő erdőben, a szemközti fa törzsén egy fénylő pontocskát vett észre. A fénylő pont imbolyogni kezdett, felemelkedett, és himbálózva, szinte táncolva egyre közelebb jött hozzá, miközben egy tiszta hármashangzatba rendeződött, csengő kacaj töltötte be a levegőt. A fény egyre közelebb ért, s mikor már szinte az arcát érintette, Árnyék észrevette, hogy nem is egyszerű fény az, hanem egy lebegő aranykosárka, amelyben három fiúcska üldögél: mindhármuk fején babérkoszorú, tógájuk csillámló fehér, meztelen vállacskájukon a tavaszi napfény csillámló foltjai játszanak. S ahogy Fulvio közelebb hajolt a lebegő tüneményhez, meghallotta, hogy csengő hangjukon a fiúcskák így szólnak:
- Fulvio, ne légy bolond! Gyere utánunk! Gyere bátran! Meg kell mentened azt, akit szeretsz! Na mozdulj már, te ostoba fiú! Fordulj meg, találsz valamit a hátad mögött, aminek örülni fogsz!
Árnyék engedelmeskedett, és nagy kínnal-keservvel – hiszen a tagjai rettentően elgémberedtek – megfordult ültében, s ugyancsak elcsodálkozott, ahogy körülnézett: a tisztás a háta mögött telisde-teli volt pirosló szamócával. A fiú mohón esett neki az édes gyümölcsnek, és alaposan teliette magát, miközben a fiúcskák az arany kosárkában a feje fölött lebegtek, és mindenféle csacskaságot csacsogtak. Amint jóllakott, Árnyék felállt, kinyújtóztatta tagjait, belebámult a napfénybe, tüsszentett néhányat, aztán, erejét immár visszanyerve, elindult a fénylő jelenés nyomában az erdei ösvényen lefelé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése