- Olyan boldog vagyok, Ágoston Mester, hogy nem kell többé hordanom azt az elzsírosodott kucsmát, s a szörnyűséges rókabőr kabátot! Olyan volt már a szaga, mintha a szegény ravaszdi igazából soha nem takarodott volna ki belőle maradéktalanul! Végre virágillat leng ismét körül! És újra lubickolhatok a patakok vizében, és lophatok lépes mézet az odvas fákból, s ehetek fanyar, zöld szilvát, végre valahára! – lelkendezett Teuto Kabar, és megigazította a fején a koszorút, amelyet tarkabarka mezei virágokból az imént font.
Ágoston Mester mosolyogva pillantott szét a bakról a virágzó réteken, amelyek közt az útjuk vezetett.
- Végre ismét tavasz van… bizony, sokáig vártunk rá, barátom! De szerencsére úgy tűnik, a világ szépsége töretlen. A gólyák már itt vannak, és ahogy elnézem, a fecskék is megérkeznek hamarosan… Csak megértük ezt a tavaszt is. Pedig de sok álmatlan éjszakát okozott a kétség, hogy netalán elvétettem valamit, s veszélybe sodortam varázslatos kis útitársunk!
- Felesleges aggódnia, Ágoston Mester! Serapia az imént még édesdeden aludt. Megigazítottam a feje alatt a párnát, s takarócskáját egy vékonyabbra cseréltem, nehogy túlságosan melege legyen. Még legyeztem is egy kicsit, mert a nap éppen betűzött, és úgy láttam, izzadtság gyöngyözik a pici homlokán… De hát mit is beszélek! Hiszen Ön nem ilyen apróságokra gondolt, hanem a nagy műre, a varázslat egészére… Lehetetlenség, hogy hibázzon, hiszen Ön mindent mindig tökéletesen csinál! A szelence, a varázslat, minden a terv szerint működik! … Tegnap is vagy százan csodálták meg a mágikus képet, és láttam az arcokon, hogy derűtől átitatott szívvel térnek haza… meg hát az Ön mutatványa is hozzájárult a sikerhez, ha nem éppen a legfőbb oka volt!
Ágoston Mester elmosolyodott, ahogy eszébe jutott előző napi különc ötlete: az történt ugyanis, hogy a jó időre való tekintettel, és szertelen jókedvében, mely tagjaiban bizsergett, nem a szokásos, visszataszító alakját vette fel, az ostorral csapkodó, nagy csízmába bújt törpéét, hanem fénylő szőrű, hatalmas sörényű oroszlánná változott, s többször méltóságteljesen átugrott a Teuto Kabar által magasba tartott lángoló karikán, a nélkül, hogy a tűz akár egyetlen szál szőrét megperzselte volna. Nem volt szokása, hogy ilyen merész varázslatokban gyakorolja magát, de hirtelen olyan szertelen öröm öntötte el, hogy képtelen volt ellenállni a késztetésnek, s végre, oly sok idő után, legalább jól megmozgatta a tagjait, melyek elgémberedtek a hosszú télben. Teuto Kabar ámulata pedig, aki sosem látta még vadállat alakjában, nőttön-nőtt mestere iránt.
- Ó, Mester, bárcsak olyan lehetnék egyszer, mint Ön, és egyszer én is képes lennék ennyi varázslatra, ennyi káprázatos átváltozásra…
Ám Teuto Kabar hirtelen elcsendesedett: észrevette, hogy Ágoston Mester tekintete elkomorul.
Velük szemben az úton egy tucatnyi emberből álló, különös csoport tűnt föl: voltak köztük férfiak, nők vegyesen. Mindannyian rongyosan, csapzottan rótták az utat, meztelen lábukat sebek borították, de sem rongyaik, sem sebeik nem látszottak érdekelni őket. Libasorban haladtak, s kezükben mindegyik ostort tartott, amellyel az előtte haladó hátát csapkodta. Nem kímélték egymást. Amikor meglátták a kocsit, panaszos, síri hangon kiáltoztak utasai felé.
- Szerencsétlen bűnösök, ti! Csatlakozzatok hozzánk! Közel a világ vége! Vessétek meg a világ szépségét, vessétek meg a szerelmet, a zenét, a huncutságot, a kacsintást, a hiú szépséget mind dobjátok el! Dobjátok el könyveiteket! Dobjátok el vagyonotokat, ékszereiteket! Dobjatok el magatoktól minden evilági hívságot, mert az evilág a végét járja, s hamarosan hamuvá lesz! Eljön ítélni a végső bíró, és jaj lesz nektek akkor, bűnösöknek! Bánjátok meg bűneiteket, amíg nem késő, mert megmondta az Úr, hogy véget vet a világnak! Csere!
S ahogy a „Csere!” vezényszó elhangzott, a csoportozat hirtelen felbomlott, majd másféle sorrendben újra összeállt: így mindenki mögé új ostorozó, s mindenki elé újabb véres hát került, s most annak is, aki eddig a sor legvégén haladt, végre jutott, aki verje. Kicsit lökdösődtek, mire megtalálták a legmegfelelőbb sorrendet, és éppen újra kezdték volna az óbégatást: még szerencse, hogy Ágoston Mester finoman odacsördített a szamárnak, s odasúgott:
- Derrrida, neteneee!
Mire a csacsi szaporábbra fogta a lépést, és a következő útkanyarulatban a szánalmas vándorokat egy facsoport eltakarta a kocsi utasai elől. Teuto Kabar felsóhajtott, nagy levegőket vett. Nem állhatta a vér látványát.
- Látta ezt Mester? Ezek megbolondultak…!
- Megbolondultak bizony… de nem önszántukból! Valami elvette a józan eszüket! Rossz előérzeteim vannak, Teuto! Valami nincs rendben a fejekben! Úgy tűnik, egy csapásra minden jó és hasznos dolgot elfelejtettek az emberek, s előtört lényük legsötétebb, legrútabb része, melyen eluralkodtak a gonosz, alvilági erők. Így bizony hiába árad szét a világban a szépség, ha az emberek többé nem azt tekintik mértéknek, s képtelenek rá, hogy örömet leljenek benne! Rettenetesen aggódom, barátom, nehogy…
De Ágoston Mester itt elharapta a mondatot. Nem akart a Szellemfejedelemről beszélni Teuto Kabarnak. Az ifjú úgysem értette volna, mi a jelentősége annak, ami valamikor kettejük között történt.
Fortunatus és Ágoston Mester valamikor ugyanis barátok voltak: mégpedig nagyon jó barátok. Mindez már nagyon régen történt, sok száz évvel korábban, amikor Róma még csak egy távoli és jelentéktelen kis város volt egy messzi tengerparton, s Pannoniában békesség és nyugalom honolt. Ifjak voltak ekkor még mind a ketten, de már akkor is roppant különbözőek: Ágoston Mester magas volt, úgyszólván hórihorgas, fekete hajú, szeme pedig sötétbarna; válla széles volt, mellkasa boltozatos, hangja pedig zengő és mély; Fortunatus haja vörös volt, szeme zöld, testalkata vékony, s egy jó fejjel alacsonyabb volt, mint barátja. Gyakran tüsszögött, s ha nagyon gyorsan akart valamit kimondani, időnként elfogta a dadogás. Ágoston Mesterből nyugalom sugárzott, Fortunatusból nyugtalanság; Ágoston Mester ha csak tehette, kacagott, nevetett és harsányan hahotázott, hogy könnyek csorogtak a szeméből, Fortunatus ellenben még a legnevetségesebb dolgok láttán is többnyire aggodalmasan ráncolta a homlokát, s szaporán szipogott. Egyvalamiben azonban tökéletesen egyformák voltak: mindketten rajongtak a tudásért.
Mindketten ezernyi, tízezernyi, százezernyi verssort tartottak a fejükben – de nem csak ők: akkoriban általános volt ez a szenvedély. Ha valaki meg akart tanulni valamit, akkor tanítóhoz fordult, aki a fejében tartotta a tudást, s ezt hosszú évek türelmes és kitartó munkájával átplántálta a tanítványa fejébe: hiszen a betűk s a könyvek nem léteztek még akkoriban. Minden ismeret a szellem embereinek fejében halmozódott, s nemzedékről nemzedékre szállt, miközben egyre terebélyesedett, hiszen minden egyes nemzedék hozzátette e tudásrengeteghez mindazt, amire maga jött rá, s amit maga alkotott: igaz, az idő akkoriban máshogyan telt, s nemcsak az olyan különleges lények, mint Ágoston Mester, vagy Fortunatus éltek évszázadokig, hanem az egyszerű emberek élete is sokkalta hosszabb volt, s szélesebben, csendesebben folydogált.
E régi kor emberei leginkább játszani, s egymással játszva vetélkedni szerettek, s legszívesebben a tudásban mérték össze az erejük. E versenyek hosszú hetekig, néha hónapokig tartottak, sok ezren vettek rajta részt, s olyan kérdésekre kellett válaszolniuk, mint hogy: „Hogy szól Hermész Negyvenkettedik Himnuszának hatszáztizennyolcadik sora?” vagy hogy: „Hányszor említi Isis nevét a Tengeri Történetek?” De volt úgy, hogy abban versengtek, ki tudja kevesebb tévesztéssel elmondani az Isis nyolcezer énekét, vagy ki tudja ugyanezt megtenni úgy, hogy nem előröl halad a vége felé, hanem fordítva, rákjárásban mondja fel.
Fortunatus és Ágoston Mester ezekben a játékokban verhetetlennek bizonyultak, s bizony többnyire fej-fej mellett végeztek az első helyen, miközben az összes többi induló messze lemaradt mögöttük. Szobáik falát az évszázadok alatt felgyűlt győzelmi koszorúk olyan sűrűn takarták már, hogy lassan külön termet kellett volna építtetni nekik. Gyakran voltak egymás vendégei: Ágoston Mester hosszú napokat töltött a Szellemfejedelem tornyában, s viszont, Fortunatus is gyakran meglátogatta barátját a Pannon Rengeteg mélyén épült házban. Az együtt töltött időt azzal múlatták, hogy megpróbáltak olyan történetet idézni a másiknak, amit az nem tud: de bizony ritka volt az az alkalom, amikor valami újat tudtak egymásnak mondani. Igaz, egyszer Fortunatus mesélt egy történetet Ágoston Mesternek egy ibériai lantjátékosról, akinek egyszer az istenek előtt kellett játszania, de elfelejtett magával húrokat vinni, s saját combjáról nyúzta le a bőrt, és azokból sodort újakat, nehogy az istenek észrevegyék hanyagságát, de aztán bizony azzal a dallal, amit az így húrozott lanton játszott, úgy megríkatta az isteneket, hogy azok a könnyek még ma is óriás folyamokat táplálnak – nos, ezt a történetet Ágoston Mester nem ismerte, és hatalmas hahotával fogadta; aztán egyszer neki is sikerült emlékezetéből előbányászni egy trák költeményt, amely a harcsák megnyúzásának módozatairól szól – százhuszonhétféleképpen lehet megnyúzni e költemény szerint a harcsát – s ezt a verset pedig Fortunatus nem ismerte eladdig;– de nagyjából ennyi volt az összes eset, amikor valamiben többet tudtak a barátjuknál.
Mindeközben egyikük sem felejtette feladatát: Ágoston Mester a Csodálatos Leányokra vigyázott, Fortunatus pedig a szellemfejedelmi teendőket látta el.
Egy őszi délutánon együtt üldögéltek a Szellemfejedelem tornyában, a diófa karosszékekben, amikor Ágoston Mester titokzatos arccal egy zacskót emelt ki a zsebéből, s tartalmát a kőpadlóra öntötte. Por volt.
- Tegnap rájöttem valamire – mondta Fortunatusnak.
A Szellemfejedelem aggodalmas arccal pillantott barátjára.
Ágoston Mester szétterítette a padlón a port, majd a zsebéből egy ezüstvesszőt vett elő, s ezzel a porba egy ábrát rajzolt: hajót formált a rajz, de volt rajta egy-két olyan vonal, amely az igazi hajók egyik tartozékára sem emlékeztetett. Amikor kész volt a rajz, a por egyszer csak – lássatok csodát – mozogni kezdett, felpúposodott, itt-ott megörvénylett egy kicsit, amott élekké formálódott, s Fortunatus csodálkozó szeme előtt egyszerre ott lebegett egy valóságosnak tetsző, bár persze nem életnagyságú hajó. Néhány pillanatig tartott a jelenés, aztán a porszemekből elinalt az erő, s Ágoston Mester harsány kacagásától kísérve a por megint egy formátlan kupacban terült el a padlón.
Fortunatus döbbenten nézett barátjára.
- Mi volt ez?
- Írás. Írásnak neveztem el. Mutassak még?
Fortunatus aggodalmasan húzta el a száját, és védekező mozdulatot tett, de Ágoston Mester már nem figyelt rá: újabb ábrát rajzolt a porba, több ábrából álló sort: a holt anyag ismét életre kelt, s most madár alakját öltötte, mely szárnyát kitárva röpült néhány kört a szobában, aztán – még a magasban – hirtelen szétesett, s a Szellemfejedelem köhécselve rázta ki vörös hajából a port, miközben a toronyszoba zengett Ágoston Mester kacagásától.
- Hát láttál már ennél izgalmasabb dolgot a világon? - kérdezte csillogó szemmel.
De most már Fortunatuson is erőt vett a kíváncsiság, letérdelt a barátja mellé, s most ő rajzolt ábrákat a porba, és addig-addig kísérletezett, míg az anyag nagy nehezen engedni kezdett a jelek erejének, s újabb és újabb alakzatokat öltött, és így játszottak egészen hajnalig, odáig tökéletesítve a jeleket, hogy a szobában végül alig lehetett moccanni a sokféle teremtménytől és tárgytól. Ágoston mester elálmosodott, lelökött a diófa karosszékből két fókát, három bolygót, s még néhány félig kész teremtményt, aztán elaludt.
Amikor reggel felébredt, a Szellemfejedelem már nem volt a szobában. Lesietett a kertbe, de barátját ott sem találta, és nem találta a tónál, sem pedig a lugasban: már épp feladta volna a keresést, amikor megpillantotta Isis oltáránál. Fortunatus sápadt volt, a szája széle remegett, kezei reszketve markolászták a gödölyecsontokkal kevert hamut, amely a legutóbbi áldozatból az oltáron maradt.
- El kell felejtened… ki kell űznöd a fejedből… soha nem szabad, hogy ezt az emberek megtudják!
- De hát mi ütött beléd? – kérdezte döbbenten Ágoston Mester. – Mért akarod az embereket megfosztani ettől a kincstől?
- Miért? Azt kérded, miért? Hát nem nyilvánvaló? Ha ez a tudás az emberek birtokába jut, soha többet nem fognak törődni a szellemükkel, soha többet nem tanulnak mestereiktől verssorokat, soha nem akarnak többet vetélkedni a tudásban, hanem már örökké csak a káprázat világát kívánják, élőnek tűnő testeket, melyek aztán úgyis porrá hullanak! El kell pusztítanod a jeleket!
Ágoston Mester válaszolni akart, ekkor azonban megzendült az ég, vakító fény támadt, s egyszerre előttük állt Isis istennő, s mosolyogva nézett rájuk.
- Ó, igen, Ágoston Mester, Fortunatusnak igaza van! A jeleket el kellett volna zárni az emberek elől… de most már nem tehetünk semmit. Kiszabadultak a világba, s hiába tartjátok ti titokban a létüket, előbb-utóbb másvalakinek is az eszébe fog jutni, hogy jeleket alkosson. Hogy a végső zűrzavart megakadályozzam, egyet tudok tenni: elveszem a ti jeleitekből azt az erőt, amellyel életet adtak a pornak, s egy titkos nyelvbe zárom be őket, amit senki nem tud majd megfejteni. De ti bizony elvesztitek kedvenc játékotokat! Nem telik bele néhány évszázad, s az emberek már nem a fejükben fogják hordani a tudást, hanem jelekbe fogják zárni azt! Féljetek és ne féljetek!
Így szólt az istennő, és eltűnt a Szellemfejedelem és Ágoston Mester tekintete elől.
Az volt az a pillanat, amikor utoljára látták egymást. Ágoston Mester hátat fordított barátjának, s ott hagyta az oltárnál. Fortunatus szomorúan nézett a távolodó alak után, majd tüsszögőroham fogta el, s krákogva, könnyezve ballagott vissza a toronyba.
Ágoston Mester töprengett néhány napig, aztán nekilátott, s szeretett jeleivel kőtáblácskákra írta kedvenc költeményeit, legelsősorban is Hermész Himnuszait, s jó mélyre elásta őket a földbe. Nem akart ő semmi rosszat, csak… csak nem tudott ellenállni a kísértésnek. Így történhetett, hogy alig kétszáz esztendő múlva egy különleges képességű kislány, miközben az árokparton játszogatott… – de hát Magimarus történetét már elmeséltem. Igen: Fortunatus, amint megpillantotta a jeleket, amelyeket a kislány a homokba rajzolt azon az ötvenévenként elkövetkező napon, megdobbant a szíve, és eszébe jutott réges-régen nem látott barátja: és akkor már tudta, hogy rövidesen ismét találkozni fognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése