2010. június 6., vasárnap

HUSZONHATODIK FEJEZET
amelyben Derkidar barlangja feltárja titkait, az alkimista műhelyére hajó zuhan, a struccok pedig táncra perdülnek

Derkidar nem bízott senkiben. Gonosz volt és ostoba, ezért azt gondolta, hogy mindenkinél okosabb, és hogy mindenki más ugyan olyan gonosz, mint ő. Másféle embert el sem tudott képzelni, mint önmaga, és ha történetesen másmilyen embert látott, arról rögtön azt gondolta, hogy csak színlelésből olyan, s azzal a céllal színlel, hogy őt, Derkidart, becsapja és megrövidítse.

A barbárok már csak ilyenek: azt hiszik, hogy csak nekik lehet igazuk.

Nem bízott senkiben, és azt hitte, hogy mindenki, aki a határ túlsó oldaláról, az irigyelt és gyűlölt Római Birodalomból érkezik, az lenézi őt, becsapja őt, és hazudik neki.

Ez persze így is volt: a rómaiak megvetették a barbárokat; akik ismertek barbárt, azért, mert úgy vélték, hogy megvetésre méltók, akik pedig nem ismertek egyet sem, azok azért, mert másoktól így tanulták. Egyedül abban voltak igazán okosabbak náluk, hogy tudták: ha nem lennének a barbárok megvetendők, ők maguk, a rómaiak sem lehetnének büszkék arra, hogy kiválóbbak náluk.

Ahol csak lehet, kihasználták és becsapták őket, de természetesen nem mindenben: ahhoz azért még a rómaiak is lusták voltak. Timoteusnak például semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy hazudjon Derkidarnak Fortunatus agyának állapotáról. A hely, ahol addig a Szellem lakozott, valóban elszenesedett. A felcsillanó, szentjánosbogár módjára fénylő tekervény pedig, amelyet Derkidar kivágott, csak néhány emlékfoszlányt és néhány olyan képességet tartalmazott, amelyek Fortunatus eddigi életében nem különösebben játszottak szerepet, ezért épek és fénylően újak voltak még, mint a frissen vásárolt rézedények, amikor a boldog gazdasszony kicsomagolja őket a konyhaasztalon. Timoteusnak teljesen mindegy volt az egész, és nem érdekelte, hogy Derkidar mit kezd vele, hiszen tudta, hogy Fortunatus agya hasznavehetetlen, de ebből Derkidar mi más következtetést is vonhatott volna le, mint hogy a görög orvos csak színleli a közönyt?

A barbárok már csak ilyenek: képtelenek elkülöníteni a lényegtelent a lényegestől.

De hát mire kellett Derkidarnak a Szellemfejedelem agyából az a bizonyos darabka?

Ó, neki is, mint minden barbárnak, hatalmas tervei voltak. A Fekete Hegyek között, egy erődített helyen, melyet leghűségesebb és legjobban fizetett katonái őriztek, egy hatalmas barlang mélyén volt egy titkos raktára, ahol különös kincseket rejtegetett. Nem aranyat, vagy drágakövet, nem is selymet, vagy ritka állatok prémjét, nem: Derkidar titkos kincseskamrájában különféle gépek és fegyverek sorakoztak.

Volt itt minden, amit csak a Római Birodalom mérnökei kiagyaltak, de olyasmik is, amik távol földrészeken, messzi királyságokban, elfeledett, vagy rég elpusztult városokban készültek. Volt ott lángot vető csodafegyver a messzi Kínából, mérgezett nyilak ezreit köpő szerkezet Indiából, két bogárforma, fekete gép, amelyek a föld alá tudták fúrni magukat, s így juttatták be az ostromlókat az ellenséges városba – ezeket még Nagy Sándor hozta magával Baktriából; aztán három furcsa szerkentyű, amelyek hosszú lábakon álltak, mint a struccok, nagyon veszélyesnek néztek ki, de nem lehetett tudni, hogy mire valók – ezek Afrika mélyén készültek egy ismeretlen királyságban -, és voltak különféle fajta ostromgépek, amelyek ólomgolyót, sziklákat, égő szurkot tudtak az ellenségre hajítani. De nem csak harci eszközöket rejtett a barlang: voltak itt hajózáshoz használatos csillagtérképek, különleges ábrák, amelyek segítségével boltíveket és magas tornyokat lehetett építeni, melyek sose dőltek le vagy rogytak össze, aztán voltak beszélő szerkezetek, amelyeken nagy tárcsákon sorakoztak mindenféle nyelv szavai, meg különös tükrök, amelyek kitalálták a beléjük tekintők titkos gondolatait. Voltak ravasz lakatok, amelyeket lehetetlen volt kinyitni, hatalmas kapuzárak, amelyek csak bizonyos szavaknak engedelmeskedtek; aztán voltak repülő szerkezetek, amelyek madármódra csapkodtak a szárnyukkal, meg hajóforma ácsolatok, amelyek képesek voltak átkelni a legvadabb mocsarakon is. Ezerféle ilyen-olyan rendeltetésű találmány sorakozott tehát a szigorúan őrzött barlangban, amelyeket Derkidar a világ négy égtájáról lopatott, vett, vagy csereberélt, de volt egyvalami, az összes többinél értékesebb: ez volt a Homunkulusz, a legkülönösebb, legfélelmetesebb, és legördögibb dolog, ami valaha római földön készült.

A Homunkulusz, a mesterséges ember, akit nem anya szül, hanem az üveggömbben keletkezik, az alkímia titkos tudományának ősrégi álma volt, és tudósok számos generációja vérzett el a probléma megoldásán, pedig tényleg minden lehetségest bevetettek. Sajt húsukat áldozták a szent célra, melyet locsolgattak, pácoltak, áztattak és kotyvasztottak ezerféle keverékkel ezerféle módon, aranyat adtak hozzá és öntözték tigrisvérrel, higanyhoz forró cseppekben adagolták pigmeusok könnyeit, szent hegyek agyagából gyúrtak emberalakot, s hozzá a legerősebb varázsigéket mormolták, s némelykor szolgáik csecsemőit, s ellenséges hadifoglyokat is feláldoztak, de akárhogyan is próbálkoztak, akárhányféle anyagot akárhányféleképpen kevertek, a Homunkulusz csak nem akart életre kelni.

A megoldáshoz, mint oly sokszor, most is egy véletlenre volt szükség.

Egy éjjel hatalmas vihar tombolt Alexandriában, Egyiptom legpompásabb városában. Haragvóan kavargott a tenger, a szél bömbölve szaggatta a tengerparti sétány pálmafáit. Apophis, az alkimista még ébren volt a műhelyében: a nagy titkot akarta megfejteni ő is, és úgy érezte, a megoldáshoz már egészen közel jutott. A műhely közepén hatalmas üveggömb állt, amelyben egy emberalak kuporgott: abból az agyagból formálta az alkimista, melyet a Paradicsomkertből hozott, arról a helyről, ahol az első ember pattant ki a földből. Az agyagot már hónapok óta áztatta ezernyi főzetben, melyeket távoli országok különleges növényeiből és állataiból párolt, s fémek sóival, drágakövek reszelékével fűszerezett, s most, az éji órán az agyaglény egyik ujja – ó, hála néked, Hermész! – mintha megmozdult volna! Igen, igen: egészen biztos megmozdult!

Az alkimista reszkető kézzel silabizálta jegyzeteit. Mi is volt a legutóbbi főzet? Ah, igen, kőszáli sas vére, smaragdreszelék, vörös higany és ólomlabdacsok… tehát ez lesz a megoldás! De vajon melyik összetevőből kell több, netán kevesebb? Mivel a mozgás a test közepén indult meg, a kézben, alighanem a vörös higanyból kell még növelni az adagot… de a kéz a test széle is, tehát lehet, hogy még kőszáli sas vére kell… - így töprengett, motyogva magában az alkimista, miközben odakint a tengeren a szél hatalmasra korbácsolta a hullámokat, torony-, majd hegymagasra, s e tornyok és hegyek csúcsain hajók billegtek, melyek épp a kikötő felé igyekeztek volna a vihar elől, de nem érhettek oda időben. És miközben Apophis új keveréket állított össze, arany tégelyekből csipetenként és cseppenként mérve ki az összetevőket, a hatalmas hullámok elérték a partot, s hatalmas robajjal törve át a gátakon, lecsaptak Alexandria tengerparti városnegyedire, gályákat, bárkákat, s hatalmas, áruval teli kereskedelmi hajókat dobva a gyanútlan házakra. Recsegve-ropogva szakadt be a műhely teteje, egy hajó moszatszakállas hasa látszott, aztán mindent elöntött a víz.

Amikor az alkimista magához tért egykori műhelye romjai közt, a padlót döglődő halak tetemei, a legkülönfélébb tengeri növények, hínárok, kagylók és tengeri csillagok, s a roncsokra szakadt hajó rakományának törmeléke borította: kiszakadt bálákból ömlöttek a fűszerek, törött amforákból a különleges olajok, párlatok és borok, s mindez összekeveredett az alkimista drága alapanyagaival, melyek a feldőlt tégelyekből kiömlöttek és kiszóródtak. Micsoda borzalmas csapás! Egy élet munkája, ezernyi álmatlan éjszaka töprengése egy szempillantás alatt kárba vész!

És a Homunkulusz?

Apophis felpattant, s kétségbeesetten kezdett kutatni a roncsok között. Az üveggömb – ó, Hermész, segíts! – darabokra tört, s az agyagember nem volt sehol. Megsemmisült volna? Szétolvadt? Elsodorta az ár? Az alkimistát már elfogta a végső kétségbeesés, amikor az egyik deszkakupac felől, amely a hajó tatja volt valamikor, furcsa zajt, nyávogáshoz hasonló nyöszörgést hallott. Szétdobálta a deszkákat, és – lássatok csodát – megpillantotta a Homunkuluszt, amint békésen üldögél, és csodálkozva nézegeti magát. Az alkimista felkiáltott az örömtől, és meg akarta ölelni a teremtményt, de az riadtan felugrott, és futásnak eredt. Az alkimista utána – Fiam! Fiam! – kiáltozta - de a Homunkulusz, amint megérezte izmai erejét, egyre gyorsabban és gyorsabban futott, versenyt futott az üvöltő orkánnal, s a pocakos Apophist hamar lehagyva, eltűnt az utcák zegzugaiban.

Végül az egyiptomiak néhány hónap múlva elfogták, és ketrecben Rómába szállították, ahol a császár átadta a tudósainak, akiket azonban nem nagyon érdekelt a tudomány, a tivornyázás viszont annál inkább, s miközben császári pénzen iszogattak, csirkecsontokkal célba dobáltak a Homunkuluszra, aki ezen annyira feldühödött, hogy láncait letépve, apró darabokra szaggatta valamennyit. A pretoriánusok fékezték meg végül néhány jól irányzott parittyalövéssel, amivel belyukasztották a koponyáját.

A Homunkulusz többet nem mozdult, nem lélegzett, a szíve nem dobbant, tagjai nem mozogtak, nem élt, de nem is halt meg egészen, bár inkább volt holt, mint eleven: a fején hatalmas lyuk éktelenkedett, s a lyukon be lehetett látni a koponyaüregébe, ahol síri csend és halotti sötétség honolt. Hiába próbálták életre kelteni, nem jártak sikerrel, de nyugodt szívvel el sem temethették, hiszen valamicske élet csak pislákolt még benne, s nem változott vissza agyaggá. A császár egy vidéki villájába szállították hát, néhány kiszolgált testőr felügyelete alá helyezték, rácsapták a szobaajtót és elfeledkeztek róla: Derkidar azonban hírét vette, hogy miféle különleges kincs rejtőzik Itália hegyei közt elfelejtve, és addig-addig szervezkedett, míg végül megvesztegetve az egyik őrt sikerült a Homunkuluszt ellopatni, s kicserélni a testét egy agyagbábura.

Hát miatta igyekezett most a barlanghoz, medvebőr bundája zsebében Fortunatus agyának arany szelencébe zárt, fénylő és lüktető darabkájával.

Mert hiába volt Derkidar tulajdonában sok-sok évezred tudós bölcseinek, bolond feltalálónak megannyi elmés szerkentyűje: használni bizony egyiket sem tudta sem ő, sem pedig az emberei. S most Derkidar abban bízott, hogy a pretoriánus parittyakőtől kilukadt koponyába, a Homunkulusz megsérült agyának üregébe helyezve Fortunatus agytekervényeit, egy olyan különleges teremtmény birtokába jut, aki nem csak, hogy okosabb lesz mindenkinél, hanem a hatalmas fegyverarzenált is kezelni tudja. Vagy ha nem, hát legalább… De hogy legalább mi, arra magának sem tudott válaszolni. Az az igazság, hogy egész egyszerűen nem bírt ellenállni a kísértésnek, s nem bírta ki, hogy ki ne próbálja, mi történik, ha Fortunatus agyát a Homunkulusz koponyájába helyezi.

Mert a barbárok, a mellett, hogy ostobák, még rettentően kíváncsiak, és hihetetlenül hebehurgyák és türelmetlenek is.

Derkidar kinyitotta a szelencét, s óvatosan két tömpe ujja közé csippentve az eleven velőt, belehelyezte a tátongó üregbe.

Odabent hirtelen fény támadt.

A Homunkuluszon remegés futott át, tüdeje sípolva zihálni kezdett, haja szálai az égnek meredtek, izmain görcsök vonaglottak végig, szeme felpattant, tekintete lassan megtelt élettel, s torkából hosszú, panaszos kiáltás tört elő, amely lassan változtatva hangszínét, panaszosból dühössé, majd dühösből diadalmassá változott.

- Ó igen, fiam, ez az, ordíts, üvölts csak, én vérengző fenevadam, én lángeszű, pusztító gyermekem! Itt a papa! No gyere, nézd csak, miféle játékok vannak itt neked! Hadd lám csak, tudod-e, mire valók? Tetszik-e valamelyik? Na de várj csak, milyen különös illatod van neked, na gyere, hadd szagoljalak meg! Hah, karbunkulus, arany, higany, ólom… meg oroszlán, kőszáli sas, mandragóra, fekete gyökér… ejnye, no, ne lökdöss! Mi ütött beléd!?

De bizony a Homunkulusznak elege lett abból, hogy Derkidar orra ott himbálózik előtte, félrelökte hát a barbárt, felegyenesedett, és körülnézett a boltozatos teremben, amelyet hatalmas cseppkőoszlopok tagoltak.

- Tetszik, ugye? Szép kis raktár, igaz? De nézd csak, mi van itt neked? No lássuk csak, tudod-e, mire való?

Ezzel Derkidar előkapta a százféle tárcsától zörgő masinát, amely a föld összes nyelvén tudott, s ha az ember a szája elé tartotta, s a saját nyelvén beszélt bele, a szerkentyű túloldalán, egy öblös réztölcséren egy másik nyelven jöttek ki a szavak.

A Homunkulusz kézbe vette, megnézegette, megtekerte a tárcsákat, amire a gépezet először szírül, majd koptul, aztán valami furcsa, gurgulázó nyelven kezdett beszélni. De a Homunkulusz az eredménnyel nem volt elégedett, beleharapott hát a gépbe, s elropogtatta az egyik tárcsát, majd fintorogva kiköpte, és a tolmácsképet hozzávágta az egyik cseppkőoszlophoz.

Derkidar aggodalmasan hátrébb lépett.

- No, sebaj, drága fiacskám! Ha nem tetszik, hát nem tetszik! Van itt más! Mit szólsz például ehhez?

Hát ehhez?

Hát ehhez?

No de ez már biztosan tetszeni fog…

De bizony, mutathatott Derkidar akármit a Homunkulusznak, az csak abban lelte örömét, hogy összetörte, ami a keze ügyébe akadt. Derkidar kezdett komolyan megijedni.

- Na jól van, fiacskám, biztos fáradt vagy már, gyere, heverj le itt, majd énekelek neked egy altatót…

A mesterséges embernek azonban nem volt kedve leheveredni, hanem nagyot mordulva fellökte a királyt, és az egyik ostromgéphez lépett, babrált rajta valamit, mire a gépezet nagy csattanással egy ólomgolyót lőtt ki, amely telibe találta a föld alá fúródó szerkentyűket, amelyek vakond-karmaikkal vadul hadarva kezdték volna magukat leásni a földbe, de persze a kemény sziklában nem boldogultak, ezért ide-oda siklottak a barlangban, és mindennek nekimentek: feldöntötték a kínai tűzokádó masinát, amely azonnal lángcsóvákat kezdett ontani magából, felgyújtva minden éghetőt.

A Homunkulusz csak állt megbabonázva, és gyönyörködve bámulta a pusztulást.

Derkidarnak még épp sikerült kimenekülnie, amikor a struccforma lények is táncra perdültek odabenn, s a mennyezetig pattogva feldöntötték a cseppkőoszlopokat, s néhány perc sem telt belé, és az egész hegyet megremegtette a beomló barlang dübörgése.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése