A fivérek nagy jókedvben, összekapaszkodva ballagtak a városkapu felé – így pergett tovább Fortunatus emlékezetében a történet, miközben a két szolga a szemétdombhoz cipelte – s a város lassan nyugovóra tért. A csöndes utcán a három testvér éppen valami vidám nótára gyújtott, amikor egy sötét sikátorból megrohanták őket a városi urak által felbérelt orgyilkosok. A legidősebbnek, aki a legmélyebbre nézett a pohár fenekére, menten elmetszették a torkát, azonban a két fiatalabb időben észbe kapott, és felvette a harcot: kardot rántottak, és keményen küzdöttek a fenyegető túlerővel. A lármázás lehallatszott egészen a kikötőig, ahol a kíséretük tartózkodott, s a katonák hamar felismerték gazdáik hangját, és fegyverre kapva rohantak a város felé. Mire odaértek, már csak a legfiatalabb testvér volt életben, de az orgyilkosok épp őt is a sarokba szorították, és több súlyos sebet ejtettek a testén. Már-már úrrá lett rajta a végső kétségbeesés, de társai közeledtét észrevéve új erőre kapott. A harc mostantól kiegyenlítetté vált, majd hamarosan a vendégek kerültek túlerőbe. Erejüket megsokszorozta, s dühüket felszította a vendégjogon esett példátlan méltánytalanság, s miután valamennyi orgyilkost leölték, fáklyákat ragadtak hogy bosszút álljanak. Hamarosan lángokban álltak a házak, s az éjszakai álmukból felvert városlakók rémülten tódultak az utcákra, s igyekeztek a tüzeket oltani. A katonák válogatás nélkül öldöstek nőt, férfit és gyereket, s a bátyjai halála fölött érzett harag a legfiatalabb fiú szívéből is kiirtott minden könyörületet: kardját markolatig döfte minden egyes testbe, amelyet csak elé sodort a véletlen a lángok vérvörös fényében hullámzó éjszakában.
Fortunatus emlékezetében ekkor, miközben a barbár szolgák meglóbálták és a szemétdombra dobták, megjelent ősöreg nagyapja, ahogy a lócán ülve meséli a történetet, s a hangja közben áttüzesedik, mint amikor a száraz faágakat addig-addig dörzsöli a vándor, kit otthonától messze ér a téli éjszaka, hogy a korhadt ág lassan átforrósodik, füstölögni kezd, s felparázsolva tüzet fog: az öregember karjait felemelve, ültében előrehajolva mesélte tovább, - miközben a gyermek Fortunatus a térdén lovagolva, tágra nyílt szemekkel figyelt - , hogyan itatta át a vér Andokidész legfiatalabb fiának ruháját, s hogyan járt utcáról utcára vérengző oroszlán módjára osztva a halált könyörtelen; s hogy miként rúgta be egy földszinti bolthelység ajtaját.
Odabent félhomály volt: a sarokban, egy alacsony asztal mellett egy alak ült görnyedten, s a fénykör fölé hajolt, melyet a mécses cseppnyi lángja vetett. Apró vésőt tartott a kezében, s épp egy ezüsttálkán dolgozott: az ezüsttálka peremét legelésző kecskék sora díszítette, s a véső épp finom ívű szarvakat, s az állatok szőrét metszette a puha fémbe, felpöndörödött, csillámló forgácsot köpve vájatából.
A fiút gyilkos düh öntötte el. Hogyan? Miközben odakint patakmód folyik az utcákon a vér, a házak lángban állnak, s bátyái holtan fekszenek, van ember, aki ügyet sem vet minderre, s holmi hitvány ékszerre figyel? Pusztulj! – gondolta a fiú, majd kiáltotta: Pusztulj! – És a karddal lesújtott az asztal mellett görnyedő alakra – aki feljajdult, és megfordult.
A fiú ereiben meghűlt a vér.
Az apja állt vele szemben.
Vagy legalábbis valaki, aki épp olyan volt, mint az apja: s ahogy haldokolva a fiúra tekintett, a szeme döbbenettel telt meg, s kezeit gyilkosa felé nyújtva mondani akart valamit, a szája kétségbeesett igyekezettel lassan szóra nyílt volna, de jaj, hang már nem jött ki a szájon, de dőlt bőségesen a fekete vér. Nem, ez nem lehet! Képtelenség! A fiú megragadta az elernyedt testet, rázta, magához szorította, s kezével próbálta lefogni a szörnyű sebet.
- Apám! Apám! – kiáltotta – Apám, bocsáss meg!
De aztán hirtelen valami idegen érzés futott át rajta, rémülten hőkölt hátra, s ellökte magától a testet. Az villant át az agyán, hogy hiszen badarság, amire gondol, s nyilvánvaló képtelenség: az apját sok ezer tengeri mérföldre onnan, sok hónapnyi hajóút messzeségben, Milétosz városában hagyták, erőben és egészségben: hát hogyan is kerülhetett volna ide! Ők hónapokig hajóztak a kietlen tengeren, s az apja megelőzte volna őket? Ugyan bizony mivel és hogyan? Talán szárnyakat növesztett, s átrepült? És különben is, a Milétoszi hajóács mit keresne a világ másik felén, egy ékszerboltban? Bizonyára most is épp az álmát meséli valakinek egy citromfa árnyékában! Oly sok az ember a Föld színén, s oly sok közöttük az egymáshoz hasonló…! A véletlen szeszélye hányszor meg nem tréfálja az embert! Úgy bizony! Hát hogyan is gondolhatta, hogy ez az ember itt az apja? Dehogyis az! Ő is egyike e gonosz és aljas város hitszegő lakóinak, joggal sújtott hát le rá a bosszú haragja!
S a fiú ezt végiggondolva megkönnyebbülten felkacagott, felmarkolt néhány aranyékszert, majd az olajmécsest széttörve lángba borította a boltot, és kirohant az utcára.
Hajnalig folyt a harc, s a reggeli nap, amikor felbukkant a tengeri horizonton, csak kormos, füstölgő romokat és szanaszét heverő holttesteket talált. A túlélők, akik titkos pincék mélyén, vagy a városfalakon kívülre menekülve vészelték át a szörnyű éjszakát, sírva bolyongtak egykori városuk üszkös, vértől iszamos utcáin, s hozzátartozóikat szólongatták mindhiába. A fiú a katonáival, s a rengeteg rablott holmival már a déli szél szárnyán szelte hajójával az acélkék tengert.
Hónapok teltek el. Beköszöntött a tél, s komor hófelhők és jeges szelek fenyegették a milétoszi hajósokat. A fedélzetre, a vitorlákra, az evezőkre vastag jégpáncél fagyott,s rettentő súllyal nyomta lefelé a hajótestet: a hullámok átcsaptak a fedélzeten. A legénység erején felül küzdött, hogy a jégpáncélt feltörje, és megmentse a hajót, de az égből hulló jeges permet órák alatt új jeget hizlalt. Dönteni kellett: vagy az életük, vagy a kincsek. Gyásszal állták körül az arannyal teli ládákat: mindenki egyetlen darabot választott ki magának, s a többit a tengerbe szórták. A hajó megkönnyebbülten siklott tovább, a jégnek azonban ez sem volt elég: néhány nap múlva már megint ott tartottak, ahol a kincsek tengerbe-szórása előtt. Ekkor sorsot vetettek maguk közt, s akit a véletlen szeszélye kiválasztott, azt megölték és a tengerbe dobták. Minden nap eggyel kevesebben lettek, s álmatlanul, imádkozva várták a holnapot.
Fortunatus, miközben a szemétdombon lefelé csúszott a ragacsos ételmaradékok és törött edények között, elmosolyodott, amint eszébe jutott, mennyire rettegett, valahányszor a mesélésben a nagyapja ehhez a részhez ért. Érezte a jeges hideget, amely a hajósok testét átjárta, és érezte szívük félelmét, ahogy sorsot húznak saját halálukról. S emlékezetében megjelent a hajó képe úgy, ahogy azt gyermeki rémületében megformálta, a jégbe dermedt kötélzet, az ólomsúlyú vitorlák, s gondolatban most is, csakúgy, mint kisgyerekként, félelmében összegömbölyödve nagyapja ölébe bújt. S már csak a történet vége volt hátra, melyet behunyt szemmel hallgatott:
- A hajón tizennégy nap múltán már csak ketten maradtak: egy hajósinas és a legfiatalabb testvér; s ekkor az istenek különös szeszélye elmúlt, a felhők szétszaladtak és eltűntek a láthatárról, a langyos napfény pedig hamar leolvasztotta a jeget az elcsendesedett hajóról. A hajósinas néhány nap múlva megbetegedett és meghalt, a legfiatalabb fivér pedig egyedül maradt a hajóján.
Egy hónap múltán megpillantotta Milétosz kikötőjét.
A csontsovány, torzonborz férfit senki sem ismerte meg egykori városában. Senki sem jött elébe, hogy üdvözölje őt. A fiú, szívében félelemmel az apja háza felé vette az irányt. Alkonyodott már, mire odaért. A ház már nem a régi arcát mutatta: a falakat újrafestették, az ablakokat-ajtókat kicserélték. A fiú torkában dobogó szívvel lépett az udvarba, s balsejtelme beigazolódott: a házat idegenek lakták. Csak nagy sokára került valaki, aki el tudta mondani, mi történt a korábbi lakókkal: az öregember, ki egykor itt lakott, álmában halt meg, miközben legkisebb fia nevét kiáltozta. Az orvosok el nem tudták képzelni, miféle kórság vihette el. No de jobb is annak az öregnek, hogy érte jött a halál! A fiai elvesztek a tengeren, a feleségét háromnapos láz vitte sírba, mely a bánat miatt tört ki rajta bizonnyal…
Ó, igen: az álmok hona valóban létezik, s bár az istenek messzire rendelték egymástól a kettőt, mégis akadnak különös történetek, amikor találkozik egymással a két világ. S Fortunatus, ahogy ez a hosszú évszázadokon át benne pihenő történet újra felbukkant, megértette, hogy most ő is egy ilyen különös és ritka történet résztvevőjévé vált, s hogy nem tehet mást, mint hogy sorsának enged. De ahogy a történet lepergett előtte, a szívét forró melegség járta át: hiszen képzeletben megint ott ült a nagyapja térdén, érezte az öregember tiszta, különös illatát – olyan illata volt, mint a frissen fűrészelt tölgygerendának – s újra hallotta a hangját, amelyet olyan mérhetetlenül régen nem hallott már, és érezte ráncos kezének érintését és látta a mosolyt, ahogy rátekintett. S ez a szeretet most, ahogy a szemétben feküdt, újra, csakúgy, mint kisgyermekként, mikor még a nagyapja ölébe bújt, átmelegítette és biztonságérzettel töltötte el.
- Nem, nem vagyok egyedül! – gondolta Szellemfejedelem megnyugodva. – Akárcsak nagyapám történetében, az álom engem is a Föld túlsó felére vitt, sosem látott városba, idegen nép közé, de ez az álomvilág mégis immár sokkal inkább otthonom, mint szeretett Pannoniám, melyet magára hagytam, s mely szétpereg, mint a gyöngysor, ha elvásik a szál, amelyre fűzték! Az álom csak egy átjáró, amelyen keresztül az Örök Völgybe lépek, s ki tudja, talán Serapia ugyanígy érkezik oda egy másik világból, amelyről álmai mesélnek. Az én álmom az ő ébrenléte: mily különösen aránytalan, mégis tökéletes találkozás! Amikor ő álmodik s én felébredek, két külön világba lépünk, ahol szörnyűségek marcangolnak; de amint megfordulnak a dolgok, én elalszom, s ő felriad, újra együtt vagyunk.
Jöjj hát, álom!
Ó bárcsak aludnék már, hiszen e földön senki vagyok.
A szemétben fekszem.
A fejem meglékelték.
A szívemből kivágtak egy darabot.
Becsaptak és elcsaltak a hazámból.
És tél van, kegyetlen, szörnyű tél!
Aludni akarok! Aludni…! Elzsibbadni lehunyt szemmel, és átlebegni észrevétlen azon a rejtélyes hártyán, délutáni szellőben lebbenő függönyön, amelynek csak ezt az oldalát ismerjük, csak azt a mintázatát, amely földi létünk szobájába néz: de hogy odaát mi van, a túlvilági utcán, arról csak töredékes emléke lehet a halandónak… de én már tudom, hogy a függöny túloldalán az Örök Völgy nyílik meg előttem, ahol a házban Serapia vár rám, és tudom, hogy ha elaludtam, mellette ébredek. Ó igen, már érzem a haja illatát… már érzem, ahogy a félig nyitott ablakon a májusi virágillat elárasztja a szobát, és hallom a tücskök cirpelését, s ahogy a kert végén a patak csobog…
És Fortunatus már lassan közeledett a függöny felé, már zsibbadt a tudata, már nem érezte lábát-kezét, nehéz szemhéja szembogarára szorult, s a szemétbe görcsösen markoló ujjai elernyedve szétterültek. Az ég szürke felhőiből hópelyhek szállingóztak, s körös-körül feketén, titokzatosan hallgatott a tölgyerdő.
- Ó, bár sosem ébrednék fel! - gondolta még félálomban a Szellemfejedelem – bárcsak örökké tartana az álom! – fohászkodott, s ekkor különös dobogást hallott, s nem, nem a szíve dobbant, ez most másféle hang volt, a földből jött, és mintha közeledett volna, mintha valaki futna, igen, valaki vágtat az erdőn, a lába dobog, dübörög a dombokon át a letömörödött havon, és ez a hang éppen olyan… és felrémlik az idők mélyéről egy mérhetetlenül távoli emlék… ezt a lábdobogást már hallotta valahol, s akkor valami nagyon jelentős, valami rettenetesen különös történt… ez a hang egészen olyan, mint…. ó, de hiszen az képtelenség! Mégiscsak lehetetlen, hogy Ő, éppen Ő erre járjon…
És Fortunatusnak majdnem eszébe jutott, hogy mi ez a hang, már megvolt az emlék, már majdnem megragadta a szélét, mint egy vastag könyv lapjai közé szorult fecniét, melyet jaj, de jó lenne még kirángatni onnan, de a sűrű, nehéz lapok nem engedik… de talán már ez sem fontos, mert hiszen… ó, ez az illat… és a tücskök milyen vidáman ciripelnek, s patak milyen vidáman csobog… Ó, Serapia, te vagy az? Ó, végre, végre-valahára, kedvesem! Fogd meg kérlek a kezem! Igen, reszketek, vacogok, mert tele vagyok félelemmel…! Ha tudnád, milyen rettenetes álmom volt! Jaj, szinte fáj az elmesélésébe kezdeni… ó, hadd öleljelek meg! Képzeld csak el, azt álmodtam, hogy a koponyám meglékelték, és….
És a Szellemfejedelem elaludt a szállingózó hóesésben, miközben a szemétdombon feküdt.
És lássatok csodát: az erdő mélyén, a fagyott tölgyfák, a zúzmarába dermedt bokrok között sárga és zöld szemek izzottak föl, s megzördültek a jeges ágak: egy róka lopakodott elő a vízmosásból, s a szurdok felől két hiúz osont puha talpain, s egy nőstényfarkas ügetett a dombhát felől, a sziklákon pedig kőszáli kecskék ereszkedtek alá. S ezek az állatok óvatosan mind a szemétdombon fekvő Fortunatushoz közeledtek, s egymást figyelve lassan körbevették. Először a farkas lépett hozzá, s melléheverve hasának meleg szőrével melengette az oldalát: majd a hiúzok telepedtek a mellkasára, s dorombolva adták át neki testük melegét; a róka a lábaihoz hevert, s lilára fagyott talpát melegítette, s a kőszáli kecskék a fejénél foglaltak helyet: s az egyik nősténykecske, akinek az emlői édes tejtől duzzadtak, csecsét a Szellemfejedelem ajkához érintette, s az álomba merült férfi öntudatlanul is rátalált az ősi mozdulatra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése