Mi történik velem? – töprengett Fortunatus, miközben tágra nyílt szemekkel, leszíjazva feküdt a gránitasztalon. Azt sem tudta, hol van, azt sem tudta, mi történt, s az is csak nagy nehezen jutott eszébe, hogy ki is ő valójában; többször ki kellett mondania magában a Fortunatus nevet, hogy újra otthonra leljen benne. Már tudta a nevét, de még mindig nem tudta, hol van, és hogyan került ide.
– Talán már meghaltam? – gondolta - Meghaltam, és ez itt az túlvilág? Ez a két démon, aki fölém hajol, talán az alvilági bírák, akik most emlékeimet, tetteim történetét kiteregetik, tüzetesen áttanulmányozzák, hogy majd meghozzák az ítéletük, hogy mennyit érek? Egyenként kiszedegetik fejemből a képeket, melyeket csodálkozó szemeim az emlékezetembe véstek, s egyenként végignézik valamennyit? Hogyan ítélnek majd felőlem? Vajon melyik csillagképbe száműznek? Örökké perzselő tűzbe taszítanak, vagy az Elíziumi mezőkre kerülök, az Ősök földjére, ahol atyáim, s az ő atyáik, ükapám, déd- és szépapám jár a szent ligetek örökké zöldellő lombjai alatt, szent költeményeket szavalva? Ahol anyám, s az ő anyja, és összes ősanyáim együtt énekelnek, s végtelen szőnyegekké szövik az emberi történeteket? Vajon Isis istennő hogyan fogad majd? Megpillanthatom igazi alakjában, tündöklő fenségében, szépsége teljében, vagy elfordítja tőlem az arcát, s megtagadja tőlem a végső titkokat? Ó, mennyit készültem erre a pillanatra! De hiába olvastam végig a Túlvilági Könyvek minden sorát, most mégis tudatlanul és felkészületlenül állok itt, mint a rossz diák, mikor tanítója feleletre szólítja, de ő csak áll némán, s hiába keresi a fejében a szavakat, csak ürességet talál a tudás dús kincsei helyett! Hosszú volt az élet. Igaza van a sorsnak – ennyi épp elég volt. Végre megpihenhetek a sok… no de hogyan is? Hiszen… hiszen ez még nem lehet a halál… ó, már emlékszem… óh, jaj nekem!
És ekkor Fortunatus szíve nagyot dobbant az üregében: akkorát dobbant, hogy Timoteus doktor csillogó fémszerszámai összekoccantak a gránitasztalon.
- Mi volt ez? – kérdezte fintorogva Derkidar.
A doktor gyanakodva tapogatta Fortunatus mellkasát, és fejét csóválva görögül szitkozódott magában. Felhúzta Fortunatus szemhéját, vizsgálgatta merev, élettelennek tetsző pupilláját.
- Mindent én sem tudhatok – válaszolta végül a királynak.
- Nekem elég, ha megmutatod végre a szellem lakhelyét. Lássuk csak! Szóval ezt mutattad itt?
Azzal közelebb hajolt megint a lüktető tekervényekhez, s koszos ujjaival arrafelé piszkált, amerre Timoteus imént az elfeketült árkokat mutatta. Gyanakodva húzta végig az ujjait a bekérgesedett, rücskös velőn, majd egészen közel hajolt, és tömpe orrával alaposan végigszimatolta az egészet. Aztán dühtől ellilult arccal ordítani kezdett.
- Engem akarsz becsapni, te átkozott görög! Azt hiszed, a tudományoddal olyan sokra mész? Átlátok ám rajtad, te nagyokos! Azt hitted, szépen átvered Derkidart, rásózol egy darab értéktelen, odakozmált velőt, hogy a végén majd szépen kimazsolázd magadnak a Szellemfejedelem agyának valódi kincseit? De itt van ám nekem az én vezérlő, nagyszerű orrom, ami mindig megmondja az igazat! Ezt az orrot nem lehet ám becsapni! A hazugságnak szaga van, és szaga van az igazságnak is! Ez a rész, amit mutattál nekem, barátocskám, halott anyag! Elszenesedett, mint a kondér alján az árpakása, ha az északi szél felszítja a máglya tüzét! Tudhattam volna, hogy éppen az ellenkezője igaz annak, amit mondasz!!!
Azzal fogta az egyik bronzkést, és egyetlen mozdulattal kikanyarította Fortunatus agyából azt a részt, ahol imént a csillámló fények szaladtak át. A lüktető és szentjánosbogár módjára fénylő darabkát fadobozba gyömöszölte, és medvebőr bundája mélységes zsebébe rejtette.
- Ezt a haszontalan húsdarabot dobjátok a szemétdombra! – mutatott Fortunatus testére a király, mire a szolgák, akik eddig némán álltak a fal mellett, megragadták a Szellemfejedelem testét, eloldották a szíjakat, amelyek a gránitasztalhoz erősítették, két markos legény megfogta kezét-lábát, és már vitték is kifelé.
- Ezt az álnok, hazug görögöt pedig verjétek vasra, és vigyétek a jégbarlangba. Hadd tudja meg, milyen sorsot érdemel, aki túl akar járni Derkidar fenséges orrán!
Timoteus megvetően lökte el magától a szolgákat.
- Tévedsz, Derkidar! Amit te keresel, már nincs sehol! Megölhetsz engem, szemétdombra vetheted Fortunatust, de akkor sem lesz a tiéd, amit keresel! És azért nem, mert a szellem már kiégett ebből a testből. Valami nagyobb erő, talán varázslat, talán a sors akarata, talán gyűlölet, talán szerelem, de valami kiégette Fortunatusból szellemének erejét, és hókuszpókuszolhatsz te, amennyit akarsz, akkor sem csiholsz elő a halott húsból egy szikrányi szellemet sem.
- Hazudsz! – rikkantotta Derkidar. – Látom a szemeden, hallom a hangodon, érzem a szagodon! Mindened hazudik, a hajad szála, a lábujjad körme, a köldököd mélye, minden hazugság! Majd elválik, mit ér ez itt!
Azzal dölyfösen a zsebére csapott, és intett a szolgáknak, akik most már nem teketóriáztak, hanem földre teperték Timoteust, és szoros gúzsba kötve saroglyára lökték, s már vitték is a hóban botladozva a jégbarlang felé.
De miért is dobbant olyan nagyot Fortunatus szíve?
Mert a Szellemfejedelemnek akkor egy szempillantás alatt minden eszébe jutott.
Mint ahogy az áradó folyó, mely a jégtáblák mögött lassan emelkedik, s a hatalmas, szürke víztömeg egyszerre szakítja át torlaszát, s fekete, sáros áradattal ragad magával házat, embert, állatot, s bölcsőt, koporsót egyként elsodor, úgy söpörtek végig Fortunatus lelkén az emlékei. Eszébe jutott a havazás napja, s az álom, amelyből akkor ébredt, és eszébe jutott hosszú vándorútja, eszébe jutott a jós, a trák hajója, s eszébe jutott a hóvihar, amelyben a barbár földön magához tért az ember-nem járta parton, és az is eszébe jutott, hogyan vetettek rá hálót a barbárok, s hogyan vonszolták szégyen szemre meztelenül a hóban egészen Derkidar öles tölgygerendákból rótt palánkváráig; újra hallotta a részeg ujjongást, diadalordítást és gúnykacajt, mely fogadta; és eszébe jutott az Örök Völgy, s a langyos estében illatozó hálószoba, ahol az imént szenderedett el szerelme oldalán. S ahogy mindez eszébe jutott, a szívét metsző rémület járta át: mert megértette a Szellemfejedelem, hogy a boldogság, amelyben megmerítkezett, s az Örök Völgy, ahol a házuk áll, nem része a földi, kitapogatható valóságnak, hanem az álmok különös anyagából szőtték; a földi valóság a bűzlő szájú Derkidar és a kígyómozgású doktor, aki most a pupilláját kémleli; és azt is megértette, hogy Serapia, akinek még az orrában érezte az illatát, s ujjai begyében hajának tapintását, nem valóságos személy, hanem álomkép csupán, s tünékeny álom szőttese az Örök Völgy világa, nyomtalanul foszlik szét, mint a gyenge lehelet egy téli hajnalon. Már ha nem fordítva van, se nem az történt, hogy mindaz, amit eddig a valóságos életének gondolt, hirtelenjében álomképnek bizonyul, s amit eddig álomnak hitt, hirtelen valósággá lép elő! De hát hogyan lehetséges mindez? Csakugyan: minden annyira valóságosnak tetszett! Ujjai még sajognak a lant pengetésétől, szeme előtt még örvénylik a nimfák tánca, még érzi a rét illatát… miféle különös varázslat ez? Milyen szövevényes, különös terv, amely a sorsnak most ilyen hurkos ösvényeket szab? Miféle isten miféle terve az, amely e különös sorsfordulókban testet ölt? Hogyan is lelhetne minderre magyarázatot?
Így töprengett magában Fortunatus kétségbeesetten, ugyanakkor lelke legmélyén egyfajta fásult belenyugvással, mint aki végső vereségét beismerve, megadja magát az eseményeknek, s nem dacol tovább, nem küzd az árral. És miközben így gondolkodott, a teste mozdulatlanul hevert, és sem a tudós doktor, sem pedig az éles szimatú barbár nem vette észre rajta, hogy mindent érzékel, ami körülötte történik.
S ahogy így hevert, s kétségei marcangolták, a Szellemfejedelemnek eszébe jutott egy régi történet, amit még apró gyerekként hallott a nagyapjától, aki gyakran az ölébe ültette, s mesélt neki az emberek és az istenek viselt dolgairól. Öreg volt már ekkor a nagyapja, megvolt már vagy ezer esztendős: a bőre hasonlatos volt ahhoz az öreg falócához, amelyen naphosszat üldögélt fönt, a Toronyban, s a hangja is olyan sistergő, reszelős volt már, mint amikor a száraz faágak a őszi erdőn összecsiszolódnak a rőzseszedők vállán.
Ő mesélte el neki Andokidész történetét.
Andokidész milétoszi férfi volt, városának megbecsült polgára, s igen tapasztalt és ügyes hajóács: bárkái és gályái messze földön híresek voltak arról, hogy nem fogja őket a vihar, s szinte maguktól rátalálnak a helyes útra, még ha csillagtalan is az éj, s a szemhatáron semmi sem nyújt eligazítást.
Ezt az Andokidészt roppant módon érdekelték az álmok. Hajlandó volt hosszú napokat utazni, távoli szigetekre elhajózni, ha azt hallotta, hogy valaki különös álmot látott: nem nyughatott, amíg el nem meséltette magának az álom tanújával, mert nem elégedett meg a másod- vagy harmadkézből kapott történetekkel. S miközben nem győzte gyűjteni mások álmait, maga is kifogyhatatlan volt álomtörténetekből: egészen pontosan és alaposan fel tudta idézni, amit álmodott, és olyan hosszan, olyan részletesen mesélte, hogy a fiai – merthogy három fia volt Andokidésznek –már nem győztek hova menekülni az apjuk történetei elől. Ha tehették, már kora reggel elszeleltek, s csak késő éjjel állítottak haza, de ha sehogy sem volt mód arra, hogy kereket oldjanak, sorsot húztak, hogy melyikük hallgassa végig az öreg hosszú órákon át göngyölődő elbeszéléseit. Andokidész feleségének szerencséje volt: még fiatal korában egy nyári délután, miközben virágot szedett a réten, mellette csapott le a villám, s örökre megsüketült: neki aztán beszélhetett Andokidész, amennyit akart, az asszony csak mosolygott szelíden, bágyadtan, s csak az ördög tudja, merre jártak a gondolatai.
Ahogy öregedett Andokidész, mind gyakrabban álmodta ugyanazt: az álomban egy városban járt, amit az előtt sosem látott, s amelynek még a nevét sem hallotta korábban. Idegen ajkú nép lakta ezt a várost, mely magas hegy tetején épült, magas falak mögé. A szűk és kacskaringós utcák föl-le bukdácsoltak a völgyek és vízmosások között, s a házak e mostoha terepen kapaszkodtak meg oszlopaikkal és cölöpjeikkel. Andokidész álmában ebben a városban volt ékszerész: apró műhelye zsúfolásig tele volt alapanyagokkal, ezüst-bronz- és aranylemezekkel, a legkülönbözőbb fajta ékkövekkel és gyöngyökkel, és díszes ládákba felhalmozott kész ékszerekkel, s a közepén karcsú üllő állt, amely körül apró fejű kalapácsok és tűvékony vésők sorakoztak. A műhely az utcára nézett, ahol egész nap jöttek-mentek az emberek. Sokan tértek be hozzá; fiatal lányok próbálgatták a fülbevalókat, pénztelen, szerelmes ifjak mustrálgatták sóváran az árukészletet, s nagy hatalmú, gazdag polgárok vásároltak nagy tételben hölgyismerőseik számára, de volt, aki csak úgy beszélgetni ült be Andokidészhez. S folyt a szó, ahogy szokott, a világ legkülönbözőbb dolgairól: távoli tájakról, különös sorsfordulatokról, háborúkról és csodálatos gyógyulásokról, és persze álmokról is: hisz Andokidész álmának lakói csakúgy álmodtak, mint mások. Ó, felébredvén rengeteget tudott mesélni a férfi, hiszen különös módon minden apró részletre pontosan emlékezett! Azt is el tudta mesélni, mit mesélt neki az, aki beült hozzá beszélgetni, s így újabb és újabb történetek göngyölődtek elő az álomból. Nem akadt az évben olyan hónap, amikor legalább egyszer ne álmodott volna erről a városról, de egyre gyakrabban vágyott vissza oda. Milétoszi életétől, a hajókészítő műhelytől, városának boltjaitól és utcáitól megvetően, unottan fordult el, s jószerivel már csak akkor mutatott valami életkedvet, ha a hegytetőre települt városáról mesélhetett. Nem szívesen volt már ébren sem, legfeljebb csak annyi időre, ameddig az álmát elmesélhette: már az is mindegy volt neki, hogy kinek; az utcán néha grabancon ragadott valakit, és addig nem eresztette el, ameddig az álmát el nem mesélte. Egyébként naphosszat az ágyában heverészett és bódító italokkal kábította magát, hogy minél hosszabb, minél mélyebb álomba merülhessen.
Fiai ekkor már meglett férfiak voltak, saját családja volt mindegyiknek: nem csoda, hogy mindhárman kereskedők lettek, s hónapszámra nem vetődtek haza a messzi tengeri utakról. Egyszer nagy vállalkozásba fogtak, melyhez össze kellett adniuk a pénzüket, mert erőik egyesítése nélkül nem boldogulhattak: olyan messzi országba készültek, ahol még korábban egyetlen milétoszi kereskedő sem járt: az utazás mesés haszonnal kecsegtetett, s az ifjakat hiába próbálták óvatosságra inteni tapasztaltabb, világlátott polgártársaik.
Katonákat fogadott hát a három fiú, felszerelkezett minden elképzelhető fegyverrel, ruhával és élelmiszerrel, s sorsukat a jóindulatú isteneknek ajánlva, s csókot lehelve feleségeik ajkára, nekivágtak a nagy útnak.
Hónapokig hánykolódtak a viharos tengeren, anélkül, hogy lakott földet értek volna: az útjuk kopár szigetek mentén vezetett, melyeken csak pókok és gyíkok éltek. Néha napokig nem láttak sem a napot, sem a csillagokat, nem tudtak kikeveredni az éjszakából. A kilencvenkettedik napon végül felragyogott a nap, s rezdületlen, derűsen kéklő víztükörre siklott hajójuk. Elcsigázva vánszorogtak fel a fedélzetre, és reménykedve kémlelték a horizontot, ahol hamarosan kiemelkedett egy sziget sziluettje: ahogy hajójuk egyre közelebb vitorlázott, lassan kirajzolódtak kíváncsi szemeik előtt úticéljuk körvonalai: éppen úgy, mint a térképeken, melyeket követtek, égbe nyúló hegycsúcs uralta a sziget közepét, amelynek tetején egy város állt. A házak felől zeneszót hozott feléjük a reggeli szellő.
Kikötöttek, kirakodtak, és elkezdték árulni a portékáikat: az idegen kereskedők érkezésének, s különleges áruiknak a híre hamar szétfutott a városban. Estére a készletüknek több, mint a felét eladták, mégpedig olyan hatalmas felárral, hogy útjuk valamennyi befektetése nemcsak busásan megtérült, hanem már az is nyilvánvaló volt, hogy ha hazaérnek, Milétosz leggazdagabb embereivé lépnek majd elő. ettől a tudattól szertelen jókedvük kerekedett, és nekivágtak a városnak, hogy a gyötrelmes hajóút és nélkülözés után most szerencséjüket méltóképpen megünnepelhessék. Sorra járták a csapszékeket, és a színes szalagokkal díszített házakat, ahol a szép lányok laktak. Gazdagságukat nem titkolták, két kézzel szórták a pénzt, s rövidesen úgy érezték, hogy a városban minden eladó, s ráadásul mindent meg is tudnak venni. Egyet azonban nem tudtak: hogy mi lakik e város lakóinak szívében. Mert amíg a három fiú dorbézolt, a város polgárai összedugták a fejüket egy titkos teremben, s megegyeztek, hogy a nagyhangú idegeneket elteszik láb alól, s megosztoznak a vagyonukon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése