2010. május 16., vasárnap

HUSZONHARMADIK FEJEZET
melyben az álomnak adamant-héja van, az utcákon vöröslő szemű emberek botorkálnak, és Fortunatus koponyáját meglékelik

- Kérlek, szabadíts ki, Fulvio! Szabadíts ki a fogságból, kérve kérlek, kedves Fulvio! Szabadítsd ki Serapiát!
Így kiáltozott álmában a lány, és a fejét ide-oda vetette a csillagképekkel hímzett, éjszínkék párnán. Nyakizmai görcsösen megfeszültek, mellkasa hevesen zihált. Fortunatus szorosan átölelte, majd rázni kezdte, arcára kétségbeesett csókokat borítva. De hiába paskolta, hiába csókolta, hiába szólongatta, hiába próbálta felébreszteni, a lányt az álom mocsara csak nem eresztette el, erős csápokkal, vastag hínárokkal húzta magába, és Serapia csak vergődött kétségbeesetten. Fortunatus már azon volt, hogy ölbe kapja a lányt, és kirohan vele segítséget keresni a titokzatos madárfüttyel átszőtt éjszakába, amikor Serapia hirtelen felült, kinyitotta a szemét, s tekintetében iszonyatos rémülettel pillantott végig a szobán.
- Hol vagyok? – kérdezte elfúló hangon.
- Itthon vagy, szerelmem! Itthon, az Örök Völgyben!
- Ó, istenek… ó, Fortunatus… mondd, hogy csak álom volt… ó, igen, csak álom volt! Ezerszer áldott éjszaka, ezerszer áldott ébrenlét, áldott, szent, józan világ, ó, idő-nem járta, drága völgyem…!
És megkönnyebbülten, bár még mindig zihálva hanyatlott vissza a párnára.
- Jaj, Fortunatus! – ragadta meg a férfi kezét – Olyan borzalmas álmom volt!
- Ne félj, Serapia, már felébredtél! Felébredtél, és itt vagy velem… de ki az a Fulvio, akit álmodban szólongattál? S miféle fogságot emlegettél? Bárcsak fejest ugorhattam volna az álmodba én is, hogy segítségedre siethettem volna! Olyan igazságtalan a sors, hogy az álmainkat áthatolhatatlan adamant-héjazatba zárja, melyen nem juthat át senki, aki segítségünkre siethetne, sem a szeretet, sem a gyűlölet zörgetésének nem nyittatik ajtó, s a lidérces álomképekkel magunkra maradunk, mint valami föld alatti börtöncellában, csúszómászók, férgek és patkányok között!
- Ne bánd, Fortunatus… ne bánd! – suttogta Serapia lassan ingatva a fejét. Hangja elszürkült, fakón, zörögve szólt. – Na bánd, hogy nem tudtál utánam jönni… álmomban rettenetes, kietlen világban jártam, egy fagyos téli délutánba dermedt, romos, düledező városka főterén. Szakadt a hó körös-körül, a kormos házfalak között szél süvöltött. Az eget láthatatlan varjúhadak károgása töltötte be, s az utcákon köhécselő, sápadt, vöröslő szemű emberek botorkáltak. Ó, igazán olyan vigasztalannak tűnt az a hely, mintha az alvilágba magába csöppentem volna, az elátkozott lelkek közé, ahová Isis istennő parancsszava sem hatol le, ahová nem hull a napfény, a Hold sem vet imbolygó árnyékokat, s a bűnösök a bűnösökkel összezárva egymást gyötörve büntetik!
Ahogy körülnéztem, hogy merre menekülhetnék e kietlen helyről, borzadva kellett észrevennem, hogy én magam kétszeresen is börtönbe vagyok zárva. Nemcsak e szörnyű alvilág sötét égboltja zárult fölém, hanem egy fullasztóan szűk cella is, melynek fogja voltam. Börtönöm fala áttetsző volt, valamiféle kristály: körbejárva végig ki tudtam tapogatni a falát és a mennyezetét. Egy durván faragott zsámoly, egy vetetlen, szalmával borított ágy, egy fatányér s egy agyagpohár, ennyi alkotta börtönöm bútorzatát. Kétségbeesetten dörömböltem, rúgtam és haraptam a jéghideg kristályfalat, de senki sem sietett segítségemre. Ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy a külvilágot egy szekér fel-fellebbenő ponyvája mögül látom, s hogy a kristálybörtön e szekér belsejében áll. S amint kétségbeesetten kerestem a kiutat, a térre vezető egyik utcán egy köpenybe burkolózott alak tűnt fel. Lassan vánszorgott át a téren, rongyokba bugyolált fagyott lábait kínnal vonszolva a hóban, mint a haldokló kutyák. Amint a szekér közelébe ért, engem valami különös erő kerített hatalmába, mely arra kényszerített, hogy lebegni kezdjek, majd a lebegés lassan kiemelt, félig-meddig a börtönöm fölé, miközben a szekér körülöttem varázslatos színeket öltött, aranyban és vörösben tündökölt, s szemet kápráztató szikraeső záporozott sisteregve a friss hóra. Hiába azonban a tünemény: a vánszorgó alak ügyet sem vetett felém, hiába kérleltem, hiába kiáltoztam: a tér túloldalán lassan elnyelte tekintetem elől a hóförgeteg. S ekkor az erő, amely az imént kiemelt a kristályból, most elengedett, és én újra visszazuhantam előbbi, szűkös börtöncellámba, miközben a fények és a szikraeső is elenyészett, s újra csak a rongyos szekérponyva csapkodott az üvöltő szélben.
Aztán megint jött valaki, és megint, néha ketten, néha hármasával botladoztak a hóban, fiatalok és öregek, családok karon ülő gyerekekkel, előbújtak romos, jégbe dermedt városuk mélyéről, és továbbvánszorogtak egy másik odú felé, megannyi szürke arcú, kifejezéstelen tekintetű ember összeszorított ajakkal, s csak néha-néha rezdült meg egy pillanatra valamelyikük, amikor a kocsi felé tekintett, amely ugyan hiába tündökölt, hiába szórta a szikrát, e megkeseredett városka lakóinak elfásult szívében a legnagyobb igyekezettel sem tudott érdeklődést kelteni.
Zokogva borultam a padlóra, és sírva kértem az Istennőt, hogy küldje rám a megváltó halált, de imám szavai élettelenül hullottak vissza a rideg kristálymennyezetről. Lassan elfogytak a könnyeim, s újra feltekintettem. Ekkor a pokolbéli terecske távoli szögletében újabb alak tűnt elő a hófüggöny mögül. Lopva tekintgetett szét maga körül, mintha attól félne, hogy követik. Lassan az arca vonásai is kibontakoztak, s ekkor a szívem hevesebben kezdett dobogni – ó, ne haragudj rám ezért, Fortunatus! Hiszen az álmom olyannyira külön világba zárt, olyan messzire száműzött éber önmagamtól, hogy arra sem emlékeztem, hogy Te vagy nekem, s hogy az Örök Völgy a hazám. Magányom kietlen és dermesztő volt, mint egy kitett gyerek, akit gonosz mostohái az erdőben hagytak, s az alkonyat farkasüvöltéssel száll le fölötte, s a halál leheli rá hidegét a fagyott kövekből, úgy nyüszítettem félelmemben az ismeretlenség közepén, boldogságomról tudatlan. S ahogy az az ifjú elém tűnt, a szívem hirtelen megtelt reménnyel és bizakodással, hiszen arcvonásai annyi becsületességet, oly nemes lelket, annyi bátorságot és erőt sugároztak! Olyannyira különböző volt a többi arctól, amely ebben az elátkozott városban elém került! Újra megragadott az iménti erő, és kiemelt cellám fölé, a szekér ismét átalakult a szikrákat szóró, aranyszínű tüneménnyé, és én hirtelen megéreztem a nyelvem hegyén a közelgő ifjú nevét. Nem értem, hogyan történhetett, hiszen azelőtt sosem láttam, de a név olyan tisztán, olyan egyértelműen hullott a számra, mintha születésem óta az emlékezetembe vésődött volna. S ekkor felkiáltottam, hogy „Fulvio, drága Fulvio, ments meg, szabadítsd ki Serapiát!”.
Az ifjú hangomra megtorpant, arcán rémület jelent meg, s szíve fölött ijedten szorított magához valamit, mintha attól tartana, hogy kirabolhatják. Újra szóltam hozzá, s ekkor tétován és bizonytalanul közeledni kezdett a szikrákat szóró tákolmány felé, s az én szívem reménység járta át, hiszen szentül hittem, hogy az ifjú személyében a szabadítóm érkezett el. A lépcsőn felhágva a szekér belsejébe lépett, s megigézett tekintettel bámult a szemembe, ekkor azonban egy töpörödött, gonosz tekintetű emberke ugrott elő az arany szobácska mélyéről. Hosszú szakálla a földet seperte, a feje búbján hegyes süveg éktelenkedett, amelyből ugyanolyan szikrák pattogtak, mint amilyeneket a kocsi körül hullottak, s haltak el sisteregve a hóban. A törpe köpenye kígyóbőrből készült és ezüst csatok díszítették, a lábán pedig furcsa, magas sarkú csizma meredezett, de akkora, hogy a gazdája szinte eltűnt benne. A kezében ostort tartott, melyet meglendített, s az ifjú kezére csördített vele, mely pedig már éppen felém emelkedett volna, hogy megérintsen. „Tolvaj!” – kiáltotta a gonosz törpe, s erre szabadítóm tekintetén újra rémület tükröződött, s ismét magához szorította köpenyét, amely alatt, immár jól láthattam, féltve rejtegetett valamit; s ahogy a törpe újabb ütésre emelte ostorát, az ifjú egyetlen ugrással a téren termett, s eltűnt a szemem elől.
Ó, hogyan mondjam el végtelen kétségbeesésemet, amelybe a gonosz törpe győzelme taszított! S miközben kétségbeesetten kiáltoztam segítségért, újra visszazsugorodtam a kristályzárkámba, melyet a törpe, amely immár óriásként magasodott fölém, a kezébe vett, s gonosz tekintetének tüzéhez emelve, alaposan megvizsgálgatott, mintha bizony valamiféle gyűjtemény számára zsákmányul ejtett különleges bogár, vagy állatka volnék, akit kalitkában kell tartani! Sírva kiáltottam válogatott átkaim szívtelen rabtartóm felé, de az csak vigyorgott, s börtönömmel együtt ismét visszahelyezett egy állványra. Jaj, Fortunatus! Nem tudom elmondani azt a rettegést, ami a szívembe hasított, amikor azt láttam, hogy a szörnyeteg arra készül, hogy kinyissa szelencém tetejét! S Isis istenanyánkra mondom, talán bizony meg is haltam volna a rettegéstől, ha ébresztő szavaid ki nem rángatnak e rémálom sötét üregéből.
S Serapia ismét zokogva vetette magát a csillagképekkel hímzett, éjszínkék párnára. De hallotta ám a sírás hangjából Fortunatus, hogy a lány szívéből már elillant a félelem sűrű füstje, s dús haját megsimogatva melléhevert az ágyra. S miközben a lány sírása lassan hüppögéssé szelídült, majd a hüppögés is egyre ritkult, a férfi eltöprengve kémlelte a szoba föléjük boruló mennyezetét. A lány álmán gondolkodott, hogy vajon miféle rejtett jelentést görgetett e rémisztő történet formájában eléjük a megfejtés után áhítozó sors. De ahogy töprengett, a szempillája lassan elnehezült, s ahogy lehunyta a szemét, megpillantotta azokat a sosem halványulóan fénylő és ezernyi színben pompázó ábrákat, amelyek minden elalvás előtt a szemhéjára vetültek, s amelyek kusza keringésében, bohókás ugrabugrálásában oly sok örömét lelte már; s miközben kedvtelve szemlélte e furcsa fénylényeket, lassan elnyomta az álom; s amint átlépett az álom küszöbén, az orrát fojtogató bűz csapta meg: az égett medvebőré.
Üvöltés harsant, s a szájból, mely az ordítást kiadta, medvehúscafatok, savanyú borpermet, és rohadó, odvas fogak szaga csapta meg Fortunatus arcát.
- Én Derkidar vagyok, a király! Nekem merészeled azt mondani, hogy nem találod?
- De esküszöm, uram, hogy nincs itt… - válaszolt reszkető hangon a másik, és kiemelte a véres fogót Fortunatus fejéből. – Egyszerűen nincs benne!
A férfi, aki annyira megrettent a barbár királytól, Timoteus volt, szamoszatai teológus és vándor orvosdoktor, aki megunta egyháza tanításait, és inkább kereket oldott a Római Birodalomból, hogy tudományát jó pénzért barbár földön árusítsa, ahol, bár teológusokra nem sok igény mutatkozott, nagy keletje volt viszont a görög földön képzett tudós orvosoknak. Most épp Fortunatus meglékelt koponyája fölött szorgoskodott: egy jókora nagyító segítségével vizslatta a kürtőket, tekervényeket, nyúlványokat, szigeteket és járatokat, csigaforma alakzatokat és levélerezetre emlékeztető erecskékkel behálózott, lüktető árkokat, amelyek a Szellemfejedelem agyát alkották. Mellette, a csiszolt gránitasztalon különböző méretű és formájú fogók, csipeszek, ollók, kések és kanálkák sorakoztak, megannyi, értő kézzel készült, finom mívű munka, díszes elefántcsont nyelekkel, melyek istenségeket s rejtett értelmű szimbólumokat formáztak.
E nemes eszközökkel már itt-ott megbontotta Fortunatus agytekervényeit, s a dühöngő Derkidarnak éppen azt magyarázta, hogy mért nem találja, amit a király olyan rettenetesen és ádáz indulattal keres. Derkidar hatalmas pocakjával, bozontos szakállával, kurta lábain odaszuszakolta magát a cingár doktor mellé. Tömpe, húsos orrával beleszagolt Timoteus nyakába.
- Nem szeretem a szagodat, te görög. Olyan szagod van, mint aki egy életen át hazudott.
- Tudhatnád, nagyuram, hogy a görögök sosem hazudnak – válaszolta Timoteus.
- Ostobák vagytok ti mind, görög, római, karthagói, hispán… az én orromat nem tudjátok becsapni! Beszélhettek nekem akármit, a szagotok elárul! Az őszinteség, meg a szeretet! Ez hiányzik belőletek!
A doktor elfintorította az orrát, és magában megállapította, hogy Derkidarból nemcsak elviselhetetlen szájszag, hanem a testhajlatok és a medvebőr ruházat legkülönfélébb bűzeinek őszinte egyvelege áradt.
- Na lássuk a tudományod! – dörmögte a király, és rövidlátó vakondszemeivel ügyetlenül hunyorogva figyelte a magyarázatot.
- Nézze, nagyuram, ez… nos, ez itt az a hely, ahol az emlékek lakoznak.
- Akkor ez kell nekünk?
- Nem egészen. Az emlékek, meg a tudás… nem egészen ugyan az.
- Hogy a rák egye ki! Akkor meg minek? Vágjuk ki!
- Nem javaslom.
- Tudod, kit érdekel, hogy te mit javasolsz? Add ide azt a kést!
Timoteus kelletlenül nyúlt a kés felé, hogy átadja a követelőző barbárnak, de ekkor a király figyelmét szerencsére megragadta Fortunatus agyának egy másik tekervénye, amelyen ebben a pillanatban – hogy, hogy nem – narancs- és bíborszín fények villantak, melyek sötétzöldre váltan szerteszaladtak a környező erecskék erezetén.
- Ez mi volt? – kérdezte Derkidar bambán csodálkozva, és közelebb szimatolt Fortunatus agyvelejéhez..
- Nos, szívesen elmondom, uram, ha egy csöppet méltóztatik rám figyelni.
A barbár húshegy megszeppenve elhallgatott.
- Tehát… - kezdte megemelkedett önbizalommal a magyarázatot Timoteus – mint azt az imént mondottam volt, ez az a hely, ahol az emlékek lakoznak. Ebben a dudorban találhatóak a gyerekkor emlékei, azért ilyen kacskaringós. Ebben az árokban meg mellette, itt laknak az ember édes szülői. Aztán erre tovább következik minden olyan dolog emléke, amelyre szívesen gondolunk vissza, a hosszú, napfényes délutánok, a vidám reggelek, a legszebb álmok, kedvenc kutyánk, a kedvenc ruhánk, egy patak, amelyen sikerült átugrani, egy röptében elkapott madár, utcán talált ezüstpénz, meg minden ilyesmi. Itt laknak az ízek: a söré, a máké, a reszelt tormáé, a nyers rókagombáé, a penészes tejfölé, és így tovább. Aztán ezek az öblök egytől egyig istenek lakhelyei: itt lakik Apollón, itt Héra, itt az alvilág sötét istene, Hádész, ez itt Isis istennő területe…
- Hagyj már engem az idióta istenekkel, Timoteus! Nem érdekelnek! Azt mutasd, hol lakik a szellem, amit megígértél!
Timoteus reszkető mutatóujja ekkor elindult, s ujjvége végül megállapodott egy terület fölött, amely szárazon, élettelenül feketéllt az elevenen lüktető, erek hálózta táj peremén.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése