2010. május 9., vasárnap

HUSZONKETTEDIK FEJEZET
amelyben Fortunatus őzbőr cipőt visel, drágakövekként szikráznak a szavak és a völgyben őgyeleg a régi pásztor

A májusi napfény szelíden tűzött át a diófa levelei között. A harmatos füvön árnyékfoltok kergetőztek, s méhek, darazsak, legyek, lepkék, és káprázatos színekben pompázó, fénylő páncélú bogarak szorgoskodtak a virágok körül. Bimbóit bontogatta a rózsalonc, a trombitavirág, a labdarózsa, a hárs, s a vadszőlő sötétzöld, tenyérforma leveleket borított fájdalmasan megnyúlt hajtásainak szikár inai fölé. A dombhajlat mögül áthallatszott a patak csobogóinak vidám és szertelen csacsogása, a vízből csillámló testű pisztrángok dobták fel magukat, és megpördülve ezüstös vízpermetet spricceltek maguk köré, aztán visszahullva nagy csobbanással repesztették szét maguk alatt a víztükröt, s néha, bár még bátortalanul és rekedten, az első békák is megszólaltak, készülve a nagy, nyárközépi szerelmi kardalokra. A faragott mészkőlapokkal borított déli házfalon a napóra feltartott kezű istennőt formázó mutatója a délelőtt közepére vetette árnyékát, a nap legderűsebb óráira. A legelőre ballagó nyáj boldog kolompszava hullámzott át a rétek felett. A házból kacagás hallatszott.
- Fortunatus! Eressz, te bolond! Összegyűröd a ruhám!
- Csak még egy csókot, Serapia! Csak egyetlenegyet!
Hosszú csönd következett, amely arra utalt, hogy a kérés meghallgatásra talált: aztán mindketten kiszaladtak a napfényre.
Fortunatus arca sima volt, és szinte ránctalan: csak a szája szögletében hagyott egy-egy íves bemélyedést az örök mosoly. Zöld szeme nyugodt derűvel fénylett, s egy kissé mindig fátyolos volt az örömtől. Boltozatos homloka sima volt, sem bánat, sem kétely nem redőzte, s vörös haját, mely dús, erős fürtökkel keretezte az arcát, aranyszálakkal szőtt hajpánt fogta hátra. Sötétzöld inget viselt aranygombokkal, s egy könnyű, bordó selyemsálat, mert a torka felettébb érzékeny volt a hűvösre. Lábait világosbarna, könnyű gyolcsnadrág takarta, és mindehhez zárt őzbőr cipőt viselt, melyen ezüstcsatok díszlettek. Léptei könnyedek voltak, s nem nélkülöztek bizonyos ünnepélyességet sem, mintha titokban, messziről egyvégtében valami ünnepi zenét hallana, s léptei ritmusát ahhoz igazítaná. Lényéből méltóság, nyugalom, derű és szerelem, rengeteg szerelem sugárzott, melynek minduntalan számtalan apró jelét adta: hol szerelmese haját simította meg, hol kézfejéhez ért az ujjbegyével, hol ruhája illatát szívta be mélyen, lehunyt szemmel, hol arca szépségén révedezett el kábultan, önfeledten.
Mert Serapia szép volt, tündöklően szép. Az arca enyhén hosszúkás volt, de cseppet sem szögletes: az orra pici, puha, és finoman ívelt; az álla közepén alig látható, finom bemélyedés derengett, amelyet szinte csak a súrló fénnyel utazó árnyékok vettek észre; az ajkai élénkpirosak voltak és teltek, s egy picit mindig csücsörített, talán, hogy szerelmének bármikor annál könnyebben csókot adhasson. Csinos fülecskéje a fejéhez simult, s fülcimpájában aranyfüggő csillogott, melybe aprócska smaragdot illesztett az ékszerész; a nyaka hosszú volt s fejét egy cseppet mindig előre szegte, mintha mindig mindenre nagyon odafigyelne. De a legeslegkülönösebb az egész lányon mégiscsak a szeme volt. Barnák voltak ezek a szemek, néha szinte feketék; de ha közelebbről megnézte valaki, észrevehette, hogy a barna íriszt aranyszín háromszögek intarziája díszíti, mint valami egészen különleges ékszert; s e szempár fölé komoly, határozott ívű szemöldök borult, melyek baljós gondolatoktól olykor szinte összeértek. De most kisimulva árnyékolták sűrű szempilláit, mint két szelíd boltív: hiszen miért is lett volna oka bánatra Serapiának, ha a kedvese mellett ébredt?
Kék selyemruhát viselt: derűs és tiszta kéket, mint a hegyi tavak színén tükröződő tavaszi égbolt. A különlegesen lágy anyag szelíden követte karcsú teste vonalát, mellének ívét, csípője hajlatát. A ruhát kétujjnyi széles öv fogta össze, melyet szökkenő szarvast mintázó ezüst láncszemek alkottak. Lábára könnyű saru simult, melynek bőrszíja körbefonta karcsú bokáját, s ahogy a szerelme mellett lépdelt, sűrű, sötétbarna haja, mely egész a háta közepéig ért, hullámozva meg-meglibbent.
Kézen fogta Fortunatust, s pajkosan hívta magával a tóhoz, melynek moccanatlan, tiszta tükrén a reggeli szélcsendben csak a szitakötők szárnyverdesése keltett apró hullámokat, vagy ha arany-zöld szemét kidugta a nádtorzsák közt egy-egy lomha, kíváncsi teknős. A tó egy helyen összeszűkült, s itt, egy öreg fűzfa fáradt, súlyos ágai alatt keskeny fahíd vezetett át a túlpartra: ha az ember megállt a híd közepén, s a mélybe tekintett, kileshette a lomhán vonuló méteres harcsákat, s megannyi kövér, ezüstös pontyot, fickándozó piócát, s a vízinövények kábán imbolygó, iszapos leveleit: de a rezdületlen víztükrön saját képmását is alaposan szemügyre vehette.
Ide igyekezett most Serapia és Fortunatus, s a híd közepére érve lekönyököltek a korlátra, s egymás kezét szorongatva hajoltak a víz fölé. Fortunatus Serapia képmását nézte, Serapia Fortunatusét; aztán lopva ki-ki önmagát is szemügyre vette.
- Jaj, olyan csúnya vagyok! – kiáltott fel a lány, és tenyerébe temette az arcát. – Hogy is találhatsz szépnek pont engem?
- A legszebb vagy, akit valaha láttam; a legszebb vagy, aki valaha létezett! – mondta mosolyogva a férfi, és a lány kezeit lassan lefejtette az arcáról. Előbukkant Serapia pajkos mosolya.
- Akkor hadd halljam, milyen szépnek találsz?
- Tökéletesen szépnek!
- Jaj, de még, még, még! Milyen az a tökéletes? Az csak egy üres szó! Tökéletesen sós a só, s tökéletesen édes a méz, a felhőtlen égbolt tökéletesen tiszta, s a csillagtalan éjszakák tökéletesen sötétek, de hadd halljam én magam mennyire vagyok a szemedben szép és tökéletes? – kérdezte egy szuszra Serapia édesen csacsogó szájjal.
Fortunatus elmosolyodott, s zöld szemében egy távoli, apró szikra csillant.
- Szép és tökéletes vagy, szerelmem, mint a nyári hajnal, amikor a langyos párával telt völgyekben felhangzik az oltárok mellől a szent kürtök tiszta hármashangzata, s az emberszívek megtelnek derűvel és reménnyel; szép és tökéletes vagy, mint amikor a tenger kék hullámain büszkén ringanak a frissen vízre bocsátott hajók, melyeket üde gyantaillat vesz körül, s a reggeli szélben felvonják az első vitorlát; szép és tökéletes vagy, mint a napfényben fürdő hegycsúcsok közt a sas röpte, aki széttekint a fellegbe bújó völgyek erezetén, s a könnyű légáramlatokra bízva magát, moccanatlan, kifeszített szárnnyal kering; szép és tökéletes vagy, mint az ősi költeményekben drágakövekként szikrázó szavak, melyek varázserőt sugároznak magukból, és bizakodással és reménnyel töltik meg az emberek lelkét; szép és tökéletes vagy, mint a csillagok járása, melyek gyémántba metszett pályájukon az évezredek nyugalmával siklanak, s fogadják az öröklétbe visszatérő lelkeket, s lebocsátják azokat, akik újjászületésre igyekeznek; szép és tökéletes vagy, mint Isis istennő, akinek alakjában minden isten és istennő egybeolvad, aki a menny ragyogó magasságait, a tenger gyógyító szellőit, az alvilág könnyes némaságát parancsaival igazgatja, akinek egyetlen istenségét sokféle alakban, százféle szertartással, ezernyi néven imádja a földkerekség.
- Jaj, ne hasonlíts engem az istennőhöz! – riadt fel révedt álmodozásából Serapia, s kezét ijedten kapta szája elé. – Az istennő féltékeny, s nem akarom hogy haragudjon rám!
Fortunatus szelíden magához ölelte a lányt, és riadtan lebiggyedt ajkára lágy csókot lehelt. De Serapia kibontakozott az ölelésből, és a híd korlátjára könyökölve a vízre tekintett, miközben szerelmese felágaskodva egy fűzfavesszőt tört a föléjük boltosuló öreg ágról, hogy koszorút fonjon belőle. S miközben a férfi a koszorúval foglalatoskodott, a lány csodálkozva vette szemügyre a tó mélyén tenyésző különös világot: a hínárok haragoszöld, komoran lengedező hajtásait, a vízililiomok felfelé törekvő sötét leveleit, a sás gyökérzetének komor szövedékét, melyek mind-mind a földfelszín napfényes derűjében élő növények különös hasonmásai voltak: hasonlóak, mégis ijesztően, szinte gonoszul különbözőek is, hiszen erőtlenek voltak, lágy testüket csak a víz tartotta meg, s ha a tó vizét történetesen lecsapolta volna valaki, e növények bűzlő sárkupacként omlottak volna azon nyomban össze.
Fortunatus elkészült a koszorúval, s éppen a lány hajára akarta illeszteni, amikor Serapia hirtelen rémülten felsikoltott.
- Jaj! Fortunatus! Nézd! Ó, borzalom!
A férfi áthajolt a híd korlátján, aztán csodálkozva nézett a lányra.
- De hát mitől rémültél meg ennyire?
- Nem látod? – kérdezte a lány. – Nem látod, ott a víz alatt? Ó, jaj! De iszonyú!
Fortunatus ismét a vízre meredt, és tekintetével tüzetesen kémlelte a hínáros mélységet.
- Semmi sincs ott, szerelmem.
Serapia elbizonytalanodva pillantott le a hídról, és megint felsikoltott. Kezeit rémülten kapta a szeme elé.
- Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Mért űzöl tréfát a borzalomból?
És keservesen zokogni kezdett. Fortunatus át akarta ölelni, de Serapia ellökte magától.
- De hát mit látsz, kedvesem? Mitől rémültél meg ennyire?
- Hát tényleg nem látod? Nem látod a pici testét, ahogy a hínár körbefonja? Nem látod arca halálos sápadtságát? Felpüffedt testecskéjén a foszladozó inget? Hát nem látod a szeme helyén a borzalmas, tátongó üreget, nem látod jajszóra nyílt száját, mely már örökre néma lesz, s melyet halálos iszap töm el?
- De hát ki az, Serapia? Ki az, akit látsz?
- Egy gyerek, Fortunatus! Egy kisgyerek! Kérlek, hozd ki a vízből, hogy legalább méltóképpen eltemethessük!
Fortunatus ismét áthajolt a híd korlátján, és alaposan végigfürkészte a víz mélyét, az egyik parttól egészen a másikig.
- Képzelődsz, szerelmem. Semmi sincs a vízben, csak néhány lusta ponty és álmos vízi csiga!
Serapia minden bátorságát összeszedve ismét a vízre pillantott, és csodálkozva emelte Fortunatusra a tekintetét.
- Esküszöm, hogy az előbb még láttam…
- Képzelődtél, Serapia. Valami gonosz szellem incselkedett veled!
A lány most a híd másik oldalán is a vízbe tekintett, majd visszatért a férfi mellé, és ott is lenézett. Sóhajtva törölte ki a szeméből a könnyeket. Az iménti borzalmas tünemény – hogy, hogy nem – már nem mutatkozott.
- Gyere – mondta Fortunatus – menjünk át a pásztorokhoz. Friss sajtot eszünk majd, és iszunk a forrás vizéből! Add a kezed!
A lány hajlott a szóra, és a férfi kézen fogta, s átsegítette a zsombékokon. A domboldalon már futva tették meg a hátralévő utat. Miután jóllaktak a sajttal és a frissen fejt juhtejjel, hazatértek, és a diófa árnyékában lehevertek a selymes fűbe. Fortunatus a lány ölébe hajtotta a fejét.
- Nem tudom, hogy történhetett ez az egész – mondta Serapia, és a szeme ismét megtelt riadalommal. – Néha bizonytalanság fog el, mintha valamit elfelejtettem volna, mintha valami nagyon fontos dolog lenne még, amire képtelen vagyok visszaemlékezni… a fiú, akit a vízben láttam…
- Ne gondolj rá! – ragadta meg felkönyökölve a lány kezét Fortunatus.
- Nem tudok nem gondolni rá, szerelmem… minduntalan újra és újra az eszembe jut… az a borzasztó, hogy néha, egy-egy pillanatra úgy érzem, hogy tudom, ki ez a fiú… de amikor már majdnem megvan a bizonyosság, amikor már azt hiszem, hogy a nevét is tudom, hirtelen megint szertefoszlik minden, és csak valami fájdalmas üresség marad a nyomán…
Ekkor csengő kacagás hallatszotta távolból, s a kerti úton, melyet fehér kavicsok szegélyeztek, rövidesen három nimfa tűnt föl. Mindhármuk haját virágkoszorú díszítette, s karjukon gyümölcskosarat tartottak. Könnyed, táncoló léptekkel közeledtek, s csilingelő nevetésük mosolyt csalt Serapia és Fortunatus arcára. A kosarakat a fűre helyezték, és egymás kezét fogva körbetáncolták az öreg diófát.
- Kérlek, Fortunatus, zenélj nekünk! – unszolták a lányok a férfit. – S te, Serapia, énekelj!
Fortunatus elmosolyodott, és bement a házba. Rövidesen egy lanttal tért vissza, kényelmesen elhelyezkedett a fűben, ujjait végigpergette a húrokon, aztán lefogott egy akkordot, majd még egyet, s az árnyas ligetet betöltötte a varázslatos harmóniák áradó zengése. A hangokhoz rövidesen Serapia napfényes, tiszta éneke is csatlakozott, és egymást követték a dalok, melyek a létezés gyönyörűségét, s Isis istennő bölcsességét dicsérték.
Így érte őket az alkony.
Denevér röpte surrogott a lombok alatt, s messze, az erdő mélyén felhuhogtak a baglyok. A nimfák homlokán már izzadtság gyöngyözött, s vékony bokájuk már sajgott a rengeteg tánctól; Fortunatus ujjai is elgémberedtek, s Serapia hangja elfátyolosodott. Elbúcsúzkodtak hát egymástól, s ki-ki otthonába tért a közelgő éjszaka elől.
A hálóteremben, melynek falait türkizkék és arany színben pompázó freskók díszítették, Serapia gyertyát gyújtott, és összefogta dús haját. Fortunatus a sarokba állította a lantot.
- Mondj nekem verset, altatót! – kérte Serapia a férfit, ahogy az ágyba bújt.
Fortunatus az ágy szélére ült, és megfogta Serapia kezét. Suttogva kezdte mondani a verset, melyet a lány a legjobban szeretett.

…időtlen és örök ez a völgy
úgy őgyeleg benne a régi pásztor
mint romhagyó évezredek előtt
s azóta is, vajon ki tudja hányszor
s időtlen és örök ez a pásztor
sosem tartotta számon éveit
mint életében már ki tudja hányszor
úgy éli a tavasz örömeit
mert jeltelen s időtlen e völgy
ki sem tartotta számon éveit
mint emberirtó esztendők előtt
úgy éli a tavasz örömeit
s csak őgyeleg benne a régi pásztor
mint életében már talán ezerszer
s vajjon ezentúl is ki tudja hányszor
mert időtlen és örök ez a völgy…

… és Fortunatus lehalkította a hangját, és a suttogás elhalt a szobában, s Serapia szemeire leszállt az álom. A férfi lágyan megsimogatta a lány arcát, s óvatosan leheveredett mellé az ágyra. Szemeit lehunyta, s még tovább mormolta magában az örvénylő verset, mely végtelen hullámzásban öltött rímre rímet, s már majdnem alábukott az álom kéklő vizében, amikor a lány teste összerándult, s álmában felsikoltott.
- Ments meg, Fulvio! Könyörgöm, ments meg, Fulvio!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése