A Helytartó nem mondott igazat – nem is mondhatott volna.
Józan és komoly férfi volt, és mindaz, ami az utóbbi hetekben körülötte történt, meghaladta a józan ész által felfoghatót, s az eseményekből ráadásul még a kellő komolyság is hiányzott. Hiszen nem háború tört ki, nem lázadás ütötte fel a fejét, nem aszály, vagy járvány pusztított – ezek mind komoly, súlyos és rettenetes dolgok lettek volna, melyek közepette komolyan és férfias helytállással lehet és kell viselkedni; hanem csupa komolytalan, és egyenként megmosolyogni való apróság kezdte megrogyasztani a Birodalmat: a rohamosan elharapózó ostobaság és tudatlanság megannyi jelentéktelennek tetsző tünete. A Helytartó szinte nem is rendelkezett elegendő és megfelelő szóval ahhoz, hogy mindarról beszámoljon, amit tapasztalt. Olyan embernek nevelték, aki önmagában is, önmaga körül is rendet tart, és a rendet másokon is számon kéri és betartatja – s a hirtelen támadt rendetlenség tudása alapjait támadta meg. Olyannak nevelték, hogy minden mögött az okokat keresse, s most hirtelen tehetetlenül állt a megokolhatatlan zűrzavar előtt.
Persze, hogy hazudott.
Semmi sem működött, és semmi sem volt rendben Pannoniában.
Minden erejét össze kellett szednie, hogy szavakat találjon arra, amit mondani akart.
- Figyelj, leányom… nem mondtam igazat. Hazudtam neked. A lehető legnagyobb bajban vagyunk: zűrzavar és káosz fenyeget minden felől. Az elmúlt napokban csupa megmagyarázhatatlan és szokatlan dolog történt, amelyeknek a legfegyelmezettebb és legodaadóbb töprengéssel sem tudtam az okára találni. Végső elkeseredésemben szokatlan és újszerű gondolatra ragadtattam magam: arra gondoltam ugyanis, hogy a megmagyarázhatatlan és értelmetlen dolgokat csak megmagyarázhatatlan és értelmetlen okokkal lehetséges megközelíteni, s így jutott eszembe már napokkal ezelőtt a te Szellemfejedelmed nevetséges, gyermeteg, s az én római szememmel nézve eddig kifejezetten károsnak és pusztítónak látott története. A régi-régi mese, amit az ünnepeiteken olyan ásítozva és fél füllel hallgattam végig évről évre, miközben a császár szobrának tövében állva a Birodalmat képviseltem, - babérkoszorúval a fejemen, kezemben a birodalmi sassal - a régi mese arról, hogy milyen sötétség fenyegeti a világot, ha a Szellemfejedelem hatalma megtörik, olyasféle üres, ám káros babonaságnak tűnt, amely eltántorít titeket a rendszeres munkától, a birodalom intézményeinek tiszteletétől, a tanulástól, a szorgalomtól, a könyvekbe és a tudásba vetett bizalomtól – de nektek mindegy is, gondoltam, mert legfeljebb továbbra is sárkunyhóban laktok a falfűtéses, mozaikpadlós ház helyett, és az ezüstkéssel kent pástétom helyett félig nyersen, kézzel tépitek a húst.
Egyszóval nem vettem komolyan sem a meséiteket, sem titeket magatokat.
Most azonban minden beteljesedni látszik, amit a Szellemfejedelemről mondtatok. Beteljesedik, hogy erőt vesz rajta a szerelem, és beteljesedik, hogy ettől szertefoszlik a tudás. Az írnokaim papírtekercsei, melyeken korábban pontosan és szabályosan írt szavak sorakoztak, most istenverte ákombákomokkal vannak tele – de ha csak az írást felejtették volna el! De egyik percről a másikra kiesik a fejükből minden tudnivaló! Nem lehet egy tartományi gyűlést megszervezni, mert az összes résztvevő elfeledkezik az időpontról, és egyébként sincs már fogalma egyetlen megbeszélendő dologról sem! A mérnökeim, a tudósaim, a hadvezéreim, a filozófusaim, a költőim, egyszerűen mindenki, mintha elvesztette volna az eszét, össze-vissza beszél, és bambán vigyorog! Nem lehet egy tartományi gyűlést megszervezni, mert az összes résztvevő… vagy ezt már mondtam?
- Már mondtad, Helytartó.
- Ó, igen… hát ez az. Hát ez az, látod? A fejem olyan, mintha sűrű köd terjedt volna benne szét. Tudod, milyen becsapós a köd! Az ember könnyen elveszti a tájékozódó-képességét még az egyébként legotthonosabbnak tudott környéken is, képes akár a saját kertjében eltévedni. Dolgok, amelyeket nappali világosságban, tiszta időben bizonyos távolságra tudunk egymástól, a ködben hirtelen szokatlanul távolra kerülnek, vagy épp ellenkezőleg, szinte egymásba olvadnak. Saját kertünk mintha nem a sajátunk volna: ahol a rózsafánkat sejtünk, hibiszkuszba botlunk, ahol hibiszkuszt, valami egészen ismeretlen növénybe; az ösvények váratlanul egészen más irányba kanyarodnak; a kertkapu ismeretlen utcába vezet, és minden hátborzongatóan idegenszerű, s az ember körbe-körbe bolyong, amíg bele nem bolondul! Hát így kóválygok, leányom, én is a saját fejemben, a saját gondolataim között, amelyek jeges faágakként csapódnak hozzám, egészen váratlanul és hirtelen, mintha jégbe dermedt téli erdőben bolyonganék. Segítened kell! Meg kell valahogy állítanod ezt a széthullást! Ostobaság sötét kora jön! Nem a barbárok a legnagyobb bajunk: mi magunk lettünk önmagunk barbárai! Adok katonákat, adok felszerelést, segítségedre lesznek a kémeim, s az összes megbízható emberem! Hozd vissza, és gyógyítsd meg a Szellemfejedelmet, amíg nem késő!
Kint süvöltve fújt a szél, s nagy torlaszokat emelt a hóból a Helytartói palota körül.
A Helytartó erőtlenül, lehorgasztott fejjel állt a lány előtt.
Most még öregebbnek, még elhasználtabbnak látszott, mint néhány órával korábban. A szemét lassan, fáradtan hordozta körbe a termen, mintha nem is egészen pontosan tudná, hol van. Aztán megköszörülte a torkát, és az ajtó felé sandítva, mely mögött most is sutyorgás és mozgolódás hallatszott, csípőre tette a kezét, és kihúzta magát. Tudta, hogy nem mutatkozhat gyengének az emberei előtt, hiszen már amúgy is terjengenek a hírek, duzzad a pletyka arról, hogy valami nincs rendben a világban, kibillent a tengely, amelyen eddig forogtak a dolgok, a csillagjegyek elmozdultak, a sors kereke nagy nyikorgással arrébb döccen, a végítélet harsonáit megfújták, s a halandók élete elérkezett az utolsó pillanatokhoz.
Még senki sem tud semmi bizonyosat, még senki sem érti, mi is történik pontosan, de a suttogás már megindult. Vannak, akik a közelgő világvégét sejtik a dolgok mögött, s Pannonia útjain megjelentek az első csoportok, akik minden vagyonukat, munkájukat és családjukat, adósságaikat és kintlévőségeiket hátrahagyva nekiindultak, hogy elébe menjenek a közeledő katasztrófának, és együtt, egymás kezét fogva várják be azt. Mások bűnbánatot tartanak, s szöges ostorral csapkodják, válogatott kínzásokkal sanyargatják önmaguk. Apák az utolsó pillanatban úgy döntenek, hogy mégsem adják férjhez a lányukat, hiába ígéretes a vőlegény, csábító a komaság, nem, nem, most már minek házasodni, minek az unokák, minden minek, hiszen a világvége közeleg, addig már nem érdemes semmit sem csinálni. A vőlegények visszaadják a jegyajándékokat, és világszép menyasszonyukat faképnél hagyva, nekivágnak a vad ismeretlennek. Meglett családanyák vágják földhöz a fakanalat, és kötényüket a tűzbe dobva, otthagynak csapot-papot, és világgá mennek. Hirtelen mindenki, mintha megbolondult volna, felforgatja korábbi, olajozottan működő életét, és inkább választja a nélkülözést, a hideget és a zűrzavart, mert a világvége úgyis a küszöbön áll, s minden erőfeszítés, minden hosszú távú terv okafogyottá vált.
Aztán akadtak olyanok is, akik a szentélyeken töltötték ki a haragjukat, összetörték az istenszobrokat, felborították az oltárokat, felgyújtották a szent fákat, beszennyezték a forrásokat és a ligeteket, az istenek szent állatait pedig leölték. A papokat leköpdösték, megrugdosták, szent fejékeiket letépték és megtaposták, kedvenc könyveiket pedig a folyókba dobálták. Új könyveket mutogattak egymásnak az emberek, amelyekben állítólag mindaz, ami történik és történni fog, benne van, és távoli istenek hatalmas szobrai érkeztek ökrök vontatta társzekereken, és ezek az istenek voltak hivatva gátat vetni a pusztulásnak. Az utcasarkokon, a tereken, a piacok forgatagában, a kikötők mólóin borzas szakállú, villámló tekintetű alkalmi szónokok prédikálták a bűnbánatot és a közelgő végítéletet.
A Helytartó pontosan tudta ezt: a hírek, ha döcögve és nehézkesen, de még eljutottak hozzá: hivatalnoki gépezete, ha akadozva és csikorogva, még úgy-ahogy működött, bár óráról órára egyre többen dőltek ki közülük: világgá mentek ők is, vagy csak egyszerűen elhajították az íróvesszőt és a papírokat, és hazamentek. Akik még a helyükön maradtak, erejükön felül küzdöttek széteső emlékezetükkel, a szavakkal és a tennivalókkal, amelyek szétgurultak, mint egy zsák üveggolyó; de még mindig voltak olyanok, akik megkísérelték összeszedni maguk. Csak egyvalamit nem tudott senki Fortunatus legszűkebb környezetén, s most már a Helytartón kívül: hogy minden zűrzavar oka az, hogy a Szellemfejedelem szerelmes lett egy lányba, akit álmában látott.
Magimarus szemeit elöntötte a könny. Akadozva szólalt meg, és beszéd közben el-elfulladt a hangja.
- Nem tudom, Helytartó, hogy akarom-e én már ezt az egészet… küzdeni egy férfiért, aki másba lett szerelmes. Én már minden fájdalmat megismertem, és most már tudom, hogy a legnagyobb, legégetőbb szenvedést a féltékenység okozza. Azt hittem, belepusztulok, annyira fájt, amikor álmából serkenve elbeszélte nekem, hogyan szeretett bele abba a lányba…
- De hát ki az a lány tulajdonképpen?
- Nem tudom. Serapia a neve, de ezen kívül semmit sem sikerült megtudni róla sem nekem, sem másnak. Cselszövés küldte a barbár földre Fortunatust, hiszen elmondtam, hogyan hallgattam ki a beszélgetést, amelyet a két megégett emberroncs folytatott a behavazott erdőben. Nem tudom, mik a barbárok szándékai, és nem tudom, létezik-e egyáltalán az a lány, vagy csak egy képzeletbeli lányba lett szerelmes az én uram… én már nem tudok semmit, csak azt, hogy minden fáj, nagyon-nagyon fáj… legjobb lenne, ha mégiscsak vérpadra küldenél, hogy a gyors halál vessen véget a szenvedéseimnek!
- Ugyan lányom, ugyan! Nem ismered te a férfiszíveket eléggé. Tudd meg, hogy minden férfi szívében, még a legszerelmesebbének a szívében is, még azokéban is, akik épp az imént nősültek, s minden gondolatuk az imádott ara – minden férfi szívében van egy aprócska szöglet, amely másnak van fenntartva. A szerelem nem foglalja el az egész férfiszívet, mert ott van az az aprócska, lüktető darabka, amelyet képtelen uralma alá vonni, és ez az a pont, ahol a másik nő megkapaszkodhat. S ha megkapaszkodott, és az új szerelem megtelepszik a férfiszívben, nagyon könnyen lehet, hogy elfoglalja az egészet, mint amikor idegen földön hídfőt foglal a sereg, s egyetlen aprócska pontból kezdve a hadjáratot, végül legyőzi az egész birodalmat. Bízz magadban leányom! Ha igaz a hír, s Fortunatus csakugyan hiába ment a barbárok közé, a hosszú és hiábavaló bolyongás majd elveszi lassan a kedvét attól a lánytól, s már nem érez majd olyan hevesen, mint a szerelme kezdetén. Előbb-utóbb rá fog jönni, hogy egy álomképet kerget, egy sosem létezett lányt, akit csak zaklatott képzelete vetített elé azon a végzetes éjszakán – s ha erre rájött, lassan elillan a szívéből az érzés, és a szellem világában ismét helyreállhat a rend.
- Hát ez az, Helytartó! Hát te magad mondtad ki! Te magad mondtad ki, hogy még ha el is felejti Serapiát, annak soha nem szabad megtörténnie, hogy én irántam érezzen szerelmet! Hiszen az egyik szerelem csak olyan, mint a másik, s ha most irántam érezné azt, amit az álombéli lány iránt érez, éppen akkora bajban lennénk, mint amekkorában most vagyunk! Hát hogyan is reménykedhetnék abban, hogy egyszer belém szeret, amikor tudván tudom azt, hogy az egész szertett világom elpusztulna egy ilyen érzelemtől! Hát mért mennék én a Szellemfejedelem után a barbár földre, ha úgyis csupa reménytelenség az életem? Nincs más kiút előttem, csak és egyes-egyedül a halál!
És Magimarus ismét zokogni kezdett. A Helytartó türelmetlenül ropogtatta az ujjait.
- Lányom, a sírás nem segít rajtunk. Jól figyelj rám. Na! Elég legyen most már! Hagyd abba! Na végre. Na jó, adok egy percet, hogy abbahagyd.
A Helytartó megfordította íróasztalán a homokórát, és szótlanul figyelte, amíg a homok az egy percet jelző rovátkáig emelkedett. Ez alatt Magimarus valahogy visszafojtotta a könnyeit, és a hüppögéstől is sikerült úgy-ahogy megszabadulnia. A Helytartó felegyenesedett, és határozottan nézett a lány szemei közé.
- Tehát: nem tehetünk mást, mint hogy felkerekedsz, és katonáimmal megkeresed és visszahozod Fortunatust. Ha jól értem, te vagy az egyetlen, akire hallgat. Elmondod neki, hogy hamis nyomra vezették, hogy cselszövés áldozata lett, hogy az egész egy barbár cselszövés, igen, ez jó ötlet, mond neki azt, hogy maga az álom is egy barbár cselszövés praktikáinak következménye volt, mit tudom én, varázsport kevertek az ételébe, vagy valami ilyesmi… minden esetre vissza kell hoznod ide közénk, és majd csak kigyógyítjuk közösen valahogy… de kérlek, ne késlekedj, mert a helyzet percről percre rosszabb lesz… és siess gyorsan vissza, mert ha sokáig maradsz, ki tudja, talán már nem is lesz hova visszajönnöd. Az ostobaság gyorsan terjed, a vakhit és a babona ragadós, és már most is valóságos járványként tombol, mint a pestis… kérlek, Magimarus, én, a Helytartó, a rettegett Római Birodalom embere, élet és halál egykori ura, én könyörgök most hozzád, hogy ments meg bennünket!
És a Helytartó addig-addig beszélt és könyörgött és esedezett, hogy Magimarus végül, félszívvel, bizonytalanul és kedvetlenül, de igent mondott. És a Helytartó kiadta a parancsot, és a csapatok perceken belül gyülekezni kezdtek. És mire Magimarus úgy-ahogy rendbe szedte magát, megfürdött, és jóféle kincstári téli öltözékbe bújt, a katonák a fáklyák fényénél már kint sorakoztak fújtató lovaikon a palota előtt a hóban, és ahogy pirkadni kezdett a hajnal, a tisztek megfújatták a kürtöket, s a csapat átdübörgött a zajló folyó fölött ívelő hídon, s a napkelte már barbár földön találta őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése