A legrosszabb az volt az egészben, hogy Magimarus egyszerűen föl nem foghatta, hogyan szerethetett belé épp a Szellemfejedelembe, aki sem szép, sem kedves, sem figyelmes nem volt, és egyáltalán, semmi olyan tulajdonsággal nem rendelkezett, amivel egy férfi átforrósítja a leányszíveket.
Arca közismerten és legendásan csúnya volt – illetve talán pontosabb, ha azt mondom, hogy sajátságos: igen, az arca sajátságosan idegenszerű és mulatságos volt, nevetséges, ugyanakkor kicsit ijesztő és kicsit taszító, mint egy torz színházi maszk - igaz, a maszkszerűségnek azzal a sajátságos vonzerejével, hogy az ember nem nyugodhat, amíg meg nem tapogathatja. Ilyen idegesítően és nyugtalanítóan különös volt hát ez a sajátságos álarc, azzal a különbséggel, hogy míg a maszk mozdulatlan, és egyfolytában ugyanazt az arckifejezést ábrázolja, Fortunatus arca valami megmagyarázhatatlan fintor- és grimaszkényszer hatására folyamatos mozgásban volt. Hol a szemöldöke szaladt fel-le, majd húzódott össze szigorúan, és terült szét megnyugodva, mint a vihar elültével a víztükör; hol a szemhéja szűkült össze, mintha kacsintani készülne, aztán az orrcimpái tágultak szimatolva, majd az orra hegye kelt szinte külön életre, s fel le mocorgott, mintha a szétterjedt gondolatfoszlányokat vadászná össze a levegőből, az orcái felfújódtak, majd lelappadtak, s mindeközben a szája a legváltozatosabb formákat öltötte a csücsörítéstől a biggyesztésen át a széles hahotáig – ha éppen nem préselődött össze szinte észrevehetetlenül keskennyé, hogy egy pengét se lehetett volna az ajkai közé erőltetni. És mindehhez az az ezernyi apró ránc, barázda, völgy és árok, amely az arcát keresztül-kasul behálózta, hogy néha az lehetett a szemlélő benyomása, mintha egy réges-régi porcelán szoborral állna szemközt, amelyet összerepesztett a tengernyi évszázad s a szelek, fagyok és lángoló nyarak mostoha szélsőségei! Bizony Fortunatust a legnagyobb jóindulattal sem lehetett vonzónak nevezni, s megjelenése inkább babonás félelmet, egyfajta riadt alázatot és ösztönös tartózkodást váltott ki az emberekből, mintsem csodálatot vagy rajongást. – Magimarusnak tehát nem volt egyszerű dolga, ha arra kereste a választ, hogyan szerethetett bele éppen egy ilyen emberbe! De még ha csak csúnya lett volna, hát üsse kő! Hány, de hány szép lányt lehet látni szerte e világon, akik náluknál sokkalta csúnyább, kicsi, göthös, kancsal, karikalábú, pókhasú, potrohos, lúdtalpas, vaksi és kopasz férfiak oldalán találják meg a boldogságot! De Fortunatus a csúfsága mellett semmilyen olyan tulajdonsággal nem rendelkezett, amely ellensúlyozhatta volna a rengeteg hátrányt – hacsak szellemének csodálatos erejét nem tekintjük annak. De hát az meg édeskevés ahhoz, hogy egy szerelmes szívnek enyhet adjon! Mert lehet, hogy végtelenül okos volt, s a szellembirodalomban nem akadt hozzá mérhető – de az emberek világában bizony figyelmetlen volt, érzéketlen, nemtörődöm, feledékeny, tökéletesen tapasztalatlan és tétova, hogy azt ne mondjuk, vaksi és süket, vagy egészen egyszerűen: otromba, faragatlan és ostoba.
Ó igen, így volt: Fortunatus sem azt nem vette észre, hogy a szolgája leány, sem pedig azt, hogy ez a leány testestül-lelkestül szerelmes belé – és semmi sem lehetett volna fájdalmasabb és megalázóbb Magimarus számára, mint éppen ez a érzéketlenség és közöny.
Minden nap azzal a reménnyel ébredt, hogy hátha történik valami, ami megváltoztatja ezt reménytelen és kilátástalan helyzetet, és minden este azzal a gondolattal kellett álomra hajtania a fejét, hogy, ez a reménytelenség mégiscsak boldogsága egyetlen forrása – mert hiszen legalább egész nap a szeretett férfi közelében lehet. Egyetlen dicsérő szótól, egyetlen helyeslő fejbólintástól, amellyel a Szellemfejedelem a munkáját jutalmazta, heteken át boldog volt – de aztán csak annál többre és többre vágyott, s végül, ha nem kapott mindenért dicséretet, mélységes csüggedés és reménytelenség vett rajta erőt. A Szellemfejedelem pedig nem bánt valami bőkezűen a dicsérettel – természetesnek fogta fel, hogy aki vele dolgozik, annak mindent tudnia kell és mindenben tökéletesnek kell lennie. Meg egyébként is hitvány alamizsna csak egy szerelmes lány szívének, ha a munkájáért kap dicséretet – másra pedig a Fortunatustól nem számíthatott. Kis szívében így egyre csak gyűlt a sértettség és a harag, s magában naponta hosszú órákon át szidta, szapulta és ócsárolta az imádott férfit, amiért az semmit se vesz észre a temérdek érzelemből, ami a szívében örvénylik. De amíg szidta és szapulta magában, legalább addig is vele foglalkozhatott. Így aztán egyetlen perc sem akadt a napban, amelyben ne őrá gondolt volna.
Minél közönyösebbnek és érzéketlenebbnek mutatkozott a Szellemfejedelem, annál szerelmesebb és szerelmesebb lett Magimarus. A férfi közönyéért önmagát hibáztatta: azt hitte, ő az, aki nem tesz meg mindent azért, hogy Fortunatus észrevegye az érzéseit – de bizony minél inkább igyekezett nélkülözhetetlenné tenni magát, Fortunatus annál kevésbé vett tudomást a jelenlétéről. Hiszen minél tökéletesebben végezte a munkáját, annál észrevétlenebb maradt, és minél okosabbá vált, minél jobban kiismerte a Szellemfejedelem észjárását, annál inkább lett egyre hasonlatosabbá hozzá, és a férfi legtöbbször már-már azt érezte, hogy saját tükörképével, saját hasonmásával beszélget, és néha napokon át rá se nézett, felé se fordult, mintha Magimarus ott sem lenne. Szörnyű csapda volt ez, amelybe a lány egyre jobban belegabalyodott: ha azt akarta, hogy felkeltse a Szellemfejedelem figyelmét, valami hibát kellett volna vétenie, de ha hibázik, örökre búcsút inthet a palotának és a Szellemfejedelemnek. Megtehette volna, hogy zűrzavart, kavarodást, fennakadást okoz azzal, hogy elkésik, elfelejt valamit, tévesen jegyez fel egy múlhatatlanul fontos mondatot, összekeveri a szent nyelvek bonyolult írásjeleit, vagy bármi más hibát ejt, netán valamit szándékosan összezavar - de ha engedelmeskedik a lelkében éledező bajkeverő démonoknak, amelyek napról napra hangosabban és erőszakosabban követelték a zűrzavart, azt kockáztatta volna, hogy rövid úton kiteszik a szűrét, és gyorsan alkalmasabb embert keresnek – s akkor aztán örökre lemondhatott volna a Szellemfejedelem szerelméről, s minden földi dicsőségről is – megvetett és kitaszított ember lett volna Pannoniában, akit még a saját anyja sem lát szívesen. Így nem maradt más választása, mint a remény: a remény abban, hogy a helyzet egyszer valahogyan mégiscsak megváltozik.
De a helyzet hosszú éveken át nem változott – Magimarus egyre okosabb és okosabb, s ezzel egyre észrevehetetlenebb lett, és a kétségbeesése egyre csak nőtt és mélyült, beláthatatlan, tátongó szakadékká. Így lassacskán elkopott a remény, és Magimarus megértette, hogy a gazdája javíthatatlanul süket és vak az érzelmek és vonzalmak világában, akárcsak a nappali élet szépségei iránt a baglyok, akik az éjszakában tökéletesen tájékozódnak és a legkisebb mozgást is észreveszik, a fényben azonban vaksin pislognak, és rettegve várják, hogy ismét lenyugodjék a nap. És ahogy ezt megértette, a szívét egyre marcangolóbb, egyre élesebb fájdalom járta át, mert rájött, hogy Fortunatus soha nem fog megváltozni, és ráadásul már azt is tudta, hogy ha mégis megváltozna, az a lehető legnagyobb katasztrófát jelentené, s szeretett világukat a pusztulásba taszítaná. Ó, de milyen édes szavak is voltak ezek a fülének, milyen bűnös, milyen tiltott, s mégis milyen gyönyörrel elsuttogott szavak: zűrzavar, káosz, összeomlás, pusztulás! Veszedelmesen meglódult a képzelete, s feldobogott a szíve, ha elgondolta az elgondolhatatlant. Mert lelke legtitkosabb, legrejtettebb zugában - ahová ő maga is csak nagy ritkán, és csak félve vetett egy-egy óvatos pillantást, s azon nyomban riadtan vissza is hőkölt – abban reménykedett, hogy ez a katasztrófa egy szép napon mégiscsak bekövetkezik. Néha ébren álmodott, s ebben az álomban megállíthatatlanul zuhogtak a képek – képek egy pusztuló világról, ahol a füst, a lángoló épületek, leszakadt hidak, megrogyott pillérek, összetört hangszerek és kicsorbult szerszámok között, a szerteszét heverő halottak és a földre döntött, törött szobrok hátborzongató díszletén át ők ketten, Fortunatus és Magimarus, egymás kezét fogva, ajkukon önfeledt, szerelmes mosollyal kisétálnak egy másik világba, amely csak az övék, kettejüké. Ahol nincs szellemvilág, nincsenek tudományok és művészetek, nem épülnek hidak, nem íródnak versek, a rút és a szép dolgában senki sem igyekszik igazságot tenni, s nem zendülnek fel tiszta hármashangzatok az orgonán; ahol nincs felelősség, nincs tökéletesség és nincs rend –zűrzavar és rendetlenség uralkodik, összevisszaság és szabálytalanság, mindenki azt csinálhat, ami éppen az eszébe jut, és nem kell egymáson kívül semmi másra figyelniük; a létezés egyetlen végeérhetetlen, boldog ölelés a tavaszi égbolt alatt, a rét virágillatában, mely a rommező közepén hirtelen kisarjadt. A zűrzavart követelő, és a rendbontásra mindig kapható démonok, amelyek a lelke háborgását kihasználva egyre hangosabban követelőztek, s a tilalmas és veszedelmes szavakat kiabálták kórusban, úgy szították ezt az álomképet, ahogy a szél szítja a szénaboglyába kapó lángokat, és Magimarust vadul perzselte-pusztította ez a veszedelmes tűzvész.
Mindez rengeteg fájdalommal járt: többel, mint amennyit egy ember elviselni képes. Hiába volt Magimarus különleges, sőt, egészen kivételes teremtés, mégiscsak ember volt, ráadásul ifjú, és ráadásul még leány is – kiutat kellett tehát találnia, ha nem akart belepusztulni a szenvedésbe. És mint kiderült, ez a kiút egészen közel volt, karnyújtásnyinál is közelebb. Mert ahogy a baj forrása az a Magimarus volt, akit a világ elől el kellett titkolnia, a megoldás az a Magimarus lett, akinek a világ gondolta őt.
Az ifjú Magimarus, a Szellemfejedelem legfőbb bizalmasa, szolgája, írnoka, titkainak ismerője és könyveinek cipelője nem volt ismeretlen sem Gradium városának lakói előtt, sem másutt Pannoniában. Rengeteg pletyka keringett róla szerte a tartományban – voltak például, akik azt állították, hogy valójában lány, csak az anyja fiúnak nevelte, hogy így férkőzhessenek Fortunatus közelébe. Ugyanezek az emberek azt is tudni vélték, hogy az anyja veszélyes boszorkány, s ezt a vészhozó képességet a lánya is örökölte – hogyisne tudna hát fiúvá változni, amikor csak akarja! Nemcsak, hogy fiúvá tud változni, képes bármivé átalakulni, ha hátrafelé átbucskázik a fején! Hohó, az ám! Nem egyszer látták már, ahogy éjszaka fekete mén alakjában lerúgtat a Nyugati Bástya ormáról, és tüzes szikrát fújtatva elvágtat a kelő Hold felé, máskor meg óriáskígyó képében siklott be olyan házakhoz, ahol épp vajúdott az asszony, hogy az újszülöttet kilopja a bölcsőből – még szerencse, hogy szolgák idejében észrevették, és husángokkal jól elverték! Na de azt aztán meg lehetett nézni, ahogy a nagy tudású fejedelmi főbizalmas másnap kinézett! Csupa kék meg zöld volt a feje, teli púppal, horzsolással és véraláfutással! Nem sokáig titkolhatja már a Szellemfejedelem előtt sem a valódi kilétét!
Akik így beszéltek Magimarusról, persze csak nagy ritkán, és akkor is csak távolról látták, amint a Szellemfejedelem kíséretében kilovagol a palotából, vagy az ünnepi forgatagban a Bölcsesség Könyveit cipeli - és mit sem tudtak arról, szegényt miféle balszerencse üldözi, s hogy kék-zöld foltjai és a fején éktelenkedő púpok nem valamilyen balul sikerült boszorkánykaland következményei, hanem azé, hogy homlokkal egyenesen nekiszalad minden ajtófélfának, és ahányszor hajoltából felegyenesedik, beüti a fejét egy nyitott szekrényajtóba, vagy a polc sarkába! Még a saját lábában is megbotlik, annyira igyekszik – annyira igyekszik, hogy férfinak lássák.
Mert a legtöbben mégiscsak úgy tartották, hogy a Szellemfejedelem új szolgája igen szemrevaló, szép termetű, értelmes tekintetű, csak egy kissé még félénk és szófukar fiatalember – de hogy lány lenne! ugyan már! Hát csak meg kell nézni, hogyan lép, hogyan veri oda a sarkát az utcakőhöz, hogyan taszít be egy ajtót – igaz, hogy néha neki is megy egy kicsit, na és aztán! Aztán meg, ahogy megfordul a lányok után! Amilyen epekedve tud bámulni egy-egy szépséges hajadont az ünnepi körmenetben! Micsoda hódító tekintet! Milyen magabiztos kiállás! Helyén van a szíve és az esze az olyan ifjúnak, aki ennyire rajongva tekint a szebbik nemre! Jaj nektek, leányszívek, szerte Pannoniában! Hány átsírt és átepekedett éjszakát követelnek még azok a veszedelmesen villogó szemek! – így beszéltek az emberek Pannonia városaiban, s ez Magimarusnak éppen kapóra jött ahhoz, hogy lelke fájdalmát megenyhítse.
Nem volt nap, hogy próbára ne tett volna a vonzerejét. Reggelente hetykén sétálgatott a céklahalmok, retekkupacok és gúlába rakott sárgarépák közt, s tekintetét kihívóan és hányavetin hordozta végig a szorgoskodó kofaasszonyokon. Elszórt néhány fölényes bókot, a termetesebbeknek megcsapkodta a farát, s megcsipkedte a karjukon a rengő, rózsaszín hájat; a soványabbját fejcsóválva méregette, és tartalmasabb étkezést javasolt; kedvtelve forgatta ujjai közt a dús hajfonatokat, és fintorogva morzsolgatta a kesehajú lányok csoffadt, szomorú copfocskáit. A féltékenyen pislogó férfirokonokat elintézte egy gúnyos mosollyal, s az eladósorba került lányok szüleivel hosszan sutyorgott az árkádok alatt, és a hozományra alkudott – s ez a néha kegyetlen, néha ártatlan, de sohasem veszélytelen móka enyhítette szíve fájdalmát. Pompásan szórakozott a csodálkozó, hitetlenkedő, reménykedő, hiszékeny és lépre csalt asszonynépen, s minél inkább kacaghatott másokon, annál kevésbé érezte a saját keservét – minél ostobábbnak és gyanútlanabbnak talált valakit, annál kevésbé érezte magát áldozatnak. A férfiszerepben egyre otthonosabban, egyre magabiztosabban mozgott, s egyre többet kockáztatott – csókot lopott a szerelmes lányoktól az öreg kőrisfák alatt, amely a szerelemistennő ligetét szegélyezték; titkos leveleket váltott messze földről érkezett özvegyekkel, akik hírét vették a varázslatos vonzerővel rendelkező, nagyhatalmú fiatalembernek, s látásáért hónapokig utaztak; találkákat adott, amelyekre néha el se ment, vagy ha elment, valamilyen ürüggyel hamarosan kereket is oldott, s aztán magában sokáig, sokáig kuncogott a lóvá tett lányok dühén és sértettségén.
Tökéletes lett volna a gyógymód, ha nem csúszik közbe szinte mindig, de mindig valami galiba – s nemcsak az ajtófélfák, a küszöbök, a nyitva felejtett szekrényajtók és a lábujjaira leselkedő, éles utcakövek jelentettek állandó ünneprontást, hanem bizony az állatok és a növények is mintha ellene fordultak, s a szerencse, e szeszélyes tünemény pedig egész egyszerűen mintha örökre hátat fordított volna neki. Ha egyetlen darázs döngicsélt a későnyári körtehalmok körül, az biztos, hogy Magimarust csípte meg. Ha megbokrosodott egy ló, és gazdáját fellökve elvágtatott, biztos, hogy a következő utcasarkon Magimarust taszította fel; a kosok felöklelték, a kutyák megharapták, a tehenek pedig nagyokat bődülve, leszegett fejjel rontottak neki. Ha az esti ösvényen sündisznócsalád cammogott, Magimarus már mérföldekkel arrébb elhagyta a saruját, hogy aztán meztelen talppal gázoljon bele a mérgesen fújtató állatkák tüskéibe, s ha az egész tóban egyetlen, kiéhezett pióca kóválygott, az is egészen biztosan Magimarus enyhet kereső lábszárába mart. A legélesebb szemű ember is csak nagy nehezen fedezte fel az ég kékjének mélységében keringő madarat, melynek bűzlő ürüléke Magimarus ünneplőruhájára toccsant, s ahány esőáztatta, vagy tócsába hempergett kutya csak létezett Pannoniában, az biztos hogy akkor rázta le magáról a vizet, amikor Magimarus arra sétált. A szamarak megrúgták, a tevék leköpték, a bolhák, szúnyogok és a kullancsok összecsípték a lányt, az ágak kiszakították a ruháját, a tövisek a bőrébe akaszkodtak, bogáncsok csimpaszkodtak a hajába és csalánok csapkodták a bokáját, de még a legártatlanabb, legsimább asztallap is kipréselt magából egy szálkát, ha Magimarus tenyerét megérezte. Mintha az élőlények fellázadtak volna a magát fiúnak tettető leány rendkívüli és szokatlan kedvtelései ellen, s nemtetszésüket a maguk módján s a maguk eszközeivel mutatták volna ki. A lázadozó tárgyak, melyek lényegükből következően ellen vannak mindenféle álcázásnak és hamisságnak, s legnagyobb erényük kétség kívül az önmagukkal való teljes és hiánytalan azonosság, a maguk egyszerű és határozott módján nap mint nap kimutatták valamivel nemtetszésüket. Bökdösték, szurkálták, karcolták és csípték Magimarust, bőrébe, hajába, körme alá és a ruhájába akaszkodtak, míg utolsónak ott meredezett a Helytartó fogadótermében a nevezetes szög, mely Colpo és Sculpeus mester jobbra érdemes, ám csúnyán félresikerült szekrényéből állt ki, se ez a szögecske végezetül a szó szoros értelmében lerántotta a leplet mindenről – nem volt hát értelme a további titkolózásnak.
Mire Magimarus befejezte a történetét, már egészen beesteledett. Kint hófúvás támadt, a jeges szélrohamok meg-megzörgették az ablaktáblákat. Az ajtók mögött óvatos léptek surrantak, az ajtórések fénycsíkjaiban árnyak mozdultak: odakint kíváncsi fülek tapadtak az ajtókra és szomjasan ittak fel minden egyes hangot.
A Helytartó elgondolkodva sétált a díszes mozaikpadlón. Arca gondterhelt volt és sápadt. Sokáig szótlanul bámulta a fekete-arany csíkozású mozaiktigriseket, melyek ártatlan őzgidát gyűrtek maguk alá, aztán sóhajtva magához intette a lányt, és a füléhez hajolt. Suttogva szólalt meg, s a szeme közben riadtan járt körbe a termen, mintha minden sarokban ellenséget sejtene.
- El kell neked árulnom valami nagyon fontosat… ha megesküszöl, hogy tudsz titkot tartani!
- Esküszöm! – suttogta Magimarus.
- Nos, akkor jól figyelj – kezdett bele a helytartó, s egészen lehalkította a hangját. – Az előbb nem mondtam igazat…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése