- Éppen akkor volt háromszázötven éve annak, hogy a gyermek Fortunatust vízbe akarta ölni az anyja – folytatta a történetét Magimarus, s megkönnyebbülten felsóhajtott, amiért nem kell elmesélnie a Helytartónak a borzalmas históriát, melynek emléke annyi gyötrelmes órát szerzett már a szívének.
– A Szellemfejedelem minden ötvenedik évben ellátogatott születésének színhelyére – amely kis híján halálának helyszíne is lett – s ott az árokparton néhány órán át elmélkedett: bizonyára felidézte magában a történteket. Közben a kísérete gondoskodott róla, hogy összegyűljön a környékről az összes fiúgyerek, s ezek a sárga tógájukban ott álltak sorban az öreg gesztenyefák alatt, a szent ligetben, és várták, hogy a Szellemfejedelem magához térjen abból a révült, néha szinte félholt állapotból, amelybe fájdalmas emlékeinek felidézésekor elmerült. Mikor végül feleszmélt, végzett néhány tornagyakorlatot, ivott egy kehellyel a közeli forrás jéghideg vizéből, felborzolta vörös haját, és átkelve az árkon, felkapaszkodott a dombtetőre, ahol a szülei sírja állt: apja sírján fekete, s az anyjáén fehér kost áldozott, és imádkozott egy sort. Ezek után átsétált a szent ligetbe, és sorban végigkérdezgette az izgatott ifjakat, hogy felmérje: melyikük a legeszesebb, s melyikük elméje alkalmas arra, hogy a szolgálja legyen. Volt, akitől csak egy szót kérdezett, volt, akit órákon át faggatott. Néha elég volt, ha valakinek belenézett a szemébe, és máris lépett tovább, és volt, akikhez egészen közel hajolt, mintha megszagolgatná. A döntésre néha napok mentek el, de nem egyszer néhány perc alatt megtalálta az alkalmas ifjút: senki sem tudta, mitől függ, hogy valaki végül kiválasztott lesz-e.
Mert ez volt az a nap, amelyen a Szellemfejedelem kiválasztotta új szolgáját, aki a következő ötven évben a segítségére lesz. Nagy megtiszteltetés volt ez: a lehető legnagyobb, ami egy ifjút érhet. Minden anya a környéken arról álmodozott, hogy az ő fia lesz a kiválasztott, s többre tartották ezt a dicsőséget bárminél, akár még a helytartói széknél, sőt, a római császár trónjánál is. De nem csak örök dicsőséget és hírnevet hozott, ha valakit az a megtiszteltetés ért, hogy Fortunatus szolgája lehet - a Szellemfejedelem bőkezűen támogatta a szolgája családját, s miután az ötven évre szóló szerződés letelt, a kiválasztott gazdag és nyugalmas öregkornak nézett elébe: a Balatont övező dombok lankáin választhatott birtokot, s pompában, gondtalanul tölthette utolsó éveit – mert halhatatlanságot persze ő sem kaphatott jutalmul.
Már hetekkel korábban elkezdődött a készülődés. A fiúk sápadtan, kialvatlanul, magukban motyogva bolyongtak a vidéken: a rengeteg tudnivalót mormolták, amelyet tanítóik tömtek a fejükbe az eltelt gyötrelmes évek alatt abban a reményben, hogy elnyerik vele a Szellemfejedelem tetszését. A tanulással töltött sivár gyermekévek, melyek nélkülözték a játék, a bújócska, a kergetőzés és a csintalankodás minden örömét, keserűvé, gyűlölködővé, gyanakvóvá és gyávává tették ezeket a fiúkat. Élénksárga tógáikban tétován, sötét szobák mélyén megnyurgult, vékony tagjaikkal, gyenge bokáikon bizonytalanul imbolyogtak a gesztenyefák között. Elszorult torokkal, szinte sírva suttogták tudományuk, s a suttogás visszaverődött a korán jött tavaszban már teljesen kifejlődött gesztenyelevelek templomi mennyezetéről. Volt, aki verseket szavalt, volt, aki történeti értekezéseket magolt kívülről, a gall háborúról, a perzsa hadjáratról, Augustus császár viselt dolgairól; mások mérnöki munkák képleteit sorolták, és örökkévaló matematikai igazságokat, megint mások a hangnemekről és a dallamokról makogtak, és olyanok is voltak, akik a csillagjegyek ábécérendbe szedett katalógusát verték a fejükbe. Egészen aprócska koruktól erre a napra készültek, de most úgy tűnt, hogy a nagy esemény előtt halálra erőltetik aprócska agyvelejüket… már tényleg attól tartottam, hogy orrán-fülén füstöt eregetve, holtan rogy össze valamelyik…
A Helytartó eddig is kuncogott, de most hangosan felkacagott. Övéből vékony pengéjű tőrt húzott elő, Magimarushoz lépett, és elvágta a kezét gúzsba kötő, durva kenderkötelet.
- Folytasd, lányom, folytasd. Rég hallottam ilyen mulatságos történetet! – bíztatta a Helytartó, és Magimarus, duzzadt, sajgó csukóit masszírozva tovább mesélt.
- Én ott játszogattam a környéken. Tíz éves elmúltam már, de még tele voltam gyermeki szertelenséggel és kíváncsisággal. S bár jó anyám megtiltotta, hogy a szertartás közelébe menjek, én a tiltása ellenére csak odalopóztam, és elrejtőztem egy gesztenyefa törzse mögött. A fatörzs langyos volt a kora tavaszi napsütésben. A kéreg szeszélyesen kanyargó hasadékaiban hangyák masíroztak, s a fa koronájában vígan csicseregtek a madarak. Lekuporodtam, és kilestem az ösvényre. Nem sokat kellett várnom: a Szellemfejedelem éppen arra haladt el, ahol a búvóhelyem volt.
Én nagyon furcsának és kicsit ijesztőnek találtam Fortunatust. Vörös haja égnek meredt, hosszú orra, mint valami különleges madárcsőr, hegyesen döfött a levegőbe. Kezét-lábát szerte-széjjel hányta vetette, ahogy járt, mintha le akarná rúgni a saruját, vagy le akarná rázni kesztyűit – mert fedetlen kézzel soha, sehol nem mutatkozott. Nem bírtam visszatartani a kuncogásom, olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak találtam ezt a harmonikusnak és fejedelemhez illőnek, hát még méltóságosnak semmiképp sem nevezhető mozgást, és még most is elfog a kacaghatnék, ha eszembe jut. Felkuncogtam hát ott a fa mögött lapulva, de a Szellemfejedelem ügyet sem vetett rám: fejének visszhangos bensejében bizonyára sokkal nagyobb volt a zaj és a ricsaj, semhogy bármilyen külső nesz eljuthatott volna a tudatáig.
Csodálkozva bámultam utána, aztán rövidesen elkezdődött az ifjak kikérdezése, és én unalmamban játszogatni kezdtem – a porba rajzoltam a házat, ahol laktunk, a római katonákat, és apámat, ahogy testével védelmez bennünket anyámmal – aztán az elmémet újra elöntötték a kőtáblákról megtanult, titokzatos jelek, s a korábbi rajzot besimítottam a porba, s egy vékony gesztenyeággal nekiláttam, hogy a szívemnek oly kedves ábrákkal vegyem körbe magam: az árokpart löszpora már számtalanszor bizonyult engedelmes rajztáblámnak. Egészen elmerültem a jelek kidolgozásában, s csak akkor riadtam fel, amikor valaki megfogta a vállam. Megfordultam.
A Szellemfejedelem állt mögöttem.
Ijedtemben el akartam szaladni, de a lábam nem engedelmeskedett az akaratomnak: mintha tényleg a földbe gyökerezett volna. Azt hittem, hogy az életem véget ért, és most rögtön megfognak és lenyisszantják a fejem, de lassan percek teltek el, és nem történt semmi. Illetve dehogynem: Fortunatus csodálkozva emelte rám a szemét. Mert addig nem engem nézett, hanem a porba írt jeleket, amelyeket olyan elmélyülten és olyan nagy odaadással rajzolgattam, hogy a külvilág szinte megszűnt körülöttem, s talán azt sem vettem volna észre, ha bölénycsorda vágtat át a ligeten.
Rám emelte tehát csodálkozó tekintetét, és én hirtelen úgy éreztem magam, mint akit örvény ránt le a mélybe: valósággal beszippantott a pillantása. Remegés fogott el, s ha nem támaszkodtam volna a fatörzsnek, talán össze is rogytam volna. Ő azonban ügyet sem vetett a rémületemre: továbbra is egyenesen a szemem közé nézett, s egy pillanatra sem engedett tekintetének erejéből. Az az égő zöld szempár olyan különös, olyan nyugtalanító erőt sugárzott, hogy egyszerre úgy éreztem magam, mintha kifordított volna önmagamból, mintha egy könnyű kabátka volnék, melynek hirtelen kirántják az ujját, s feltárul a foszlott kis bélés, melyet izzadtság sója szennyez. Elpirultam, és legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben, de sehogy sem bírtam megérteni, hogy voltaképpen mit is szégyellek. Mindenesetre úgy éreztem, hogy valami roppant illetlen dolog történik velem, mintha a sors azzal tréfálna meg, hogy tudtomon kívül szakadt ruhában sétálok végig az utcán, s miközben magabiztosan köszöngetek a szembe jövőknek, nem veszem észre, hogy a hátam mögött kinevetnek, mert kilátszik az ülepem.
- Honnan ismered az írást? – kérdezte Fortunatus, de én nem tudtam válaszolni, mert a torkom kiszikkadt, és a lélegzetem akadozott. De ha válaszoltam volna is, a hangom beleveszett volna a hangzavarba, amely körülvett minket. Addigra ugyanis szoros embergyűrű képződött körülöttünk a kiválasztásra összegyűlt fiúk szüleiből, s mindegyikük egyszerre kiabálta, hogy takarodjak onnan, s mindenki botrányt és égbekiáltó arcátlanságot emlegetett. Fortunatus ingerülten toppantott, amire mindenki elhallgatott. Újra feltette a kérdést.
- Honnan ismered ezt az írást?
Én csak hebegtem, és a kőtáblácskákról, meg a vízmosásról zagyváltam valamit, aminek se füle, se farka nem volt, miközben a hangzavar is újra megerősödött.
- De hát ez egy lány! – kiabálták az emberek, meg hogy „Fejedelem, a fiamat hallgasd meg, az én fiamat”
- Az én fiamat!
- Az enyémet!
- A te fiad beszélni se tud!
- Kikérem magamnak!
És már majdnem hajba kaptak a felajzott szülők, amikor Fortunatus megint csendet parancsolt.
- Olvasd!- mondta nekem, és az írásra mutatott.
Én ki akartam mondani, amiről meg voltam győződve; el akartam mondani, hogy hiszen egy mukkot sem értek belőle, és bizony egyetlen sorát, egyetlen betűjét sem ismerem, csak utánozni tudom, mint a szajkó az erdő állatainak hangját, s mindez csak egy furcsa véletlen, és én igazán, nemcsak, hogy fiú nem vagyok, de semmiféle tanulnivaló soha nem érdekelt, és eszembe sincs, hogy a szolgája legyek - de a Szellemfejedelem pillantása olyan izzóan, olyan ellenállhatatlanul hasított az elmémbe, hogy szinte önkívületben engedelmeskedtem az akaratának, s az írásra nézve, melyet a tolongó szülők már itt-ott összetapostak, elkezdtem beszélni azon a kusza halandzsanyelven, amely néha álmomból felébredve még az ajkamon volt.
A Szellemfejedelem bólogatva hallgatta, s kezét finoman lengetve-ingatva, mintegy a levegőbe rajzolta a mondatok lejtését, és most először elmosolyodott.
- Szép! szép! Hermész Hatodik Himnusza az Erényről. A kedvencem!
Azzal kézen fogott, és elindult velem az egyszerű, gyalulatlan deszkákból összerótt kocsi felé, amelyen érkezett. Kísérete döbbenten bámult, s a szülők, és a csalódott ifjak serege hirtelen meglódult, és ismét körbe vett bennünket.
- Fejedelem! – kiabálták – nem választhatod őt!
- Mért nem? – kérdezte Fortunatus orrát elfintorítva.
- Mert ez egy lány!
Ám abban a pillanatban, amikor az a szó elhangzott, hogy „lány”, a Szellemfejedelem még jobban elfintorította az orrát, szemét könny futotta el, majd pedig egy hatalmasat tüsszentett. Az én fülem is csak úgy csengett tőle.
- Hogy mondtad? Nem értettem! – kérdezte, miközben könnyeit törülgette, majd orrot fújt.
- Ez egy lány!
De ekkor - hogy, hogy nem -, Fortunatus orrát megint facsarni kezdte az a csiklandós érzés, és megint tüsszentett egyet, de most akkorát, hogy a távoli domboldalakon felnyihogott rémületében a ménes és szerteszaladt a nyáj. Csikósok, pásztorok átkozódásától zengtek a völgyek. A Szellemfejedelem megtörölgette a szemét és az orrát, mely egészen kipirosodott, aztán a kocsi lépcsőjére hágva így szólt.
- Ezt az ifjút választom. Menjetek haza. Ötven év múlva újra eljövök. Taníttassátok fiaitokat, és gondoljatok rám jó szívvel.
Döbbent csönd támadt. Mire ismét kitört a hangzavar, amely már inkább zokogás és dühödt szitkozódás keveréke volt, mi már be is szálltunk a kocsiba, a kocsis megcsördítette az ostort, és szélsebes vágtában távolodtunk életem első tíz évének meghitt tájairól az ismeretlen jövő felé.
Hát így lettem a Szellemfejedelem szolgája. Soha többet senki egy szóval nem említette felvételem különös körülményeit, és mindenki úgy könyvelte el, hogy fiú vagyok – s ez így volt azóta mind a mai napig.
Mert azt tudnod kell, Helytartó, hogy a Szellemfejedelem körül nem lehetnek nők. Ősrégi, és igen bölcs szabály ez, amelynek mély értelmű igazságát magam is belátom, sőt, most, hogy ez a rettenetes vész ránk szakadt, még inkább belátom, mint korábban – mestereimtől hamar megtanultam, hogyan kell viselkednem Fortunatus közelében, és azt is megtanultam, hogyan működik a szellemi dolgok finom hálózata, amely az uralmát fenntartja, és működteti világunk teremtő és alkotó erejét. Megtanultam, hogy kell megóvnom a Szellemfejedelmet a szerelemtől, és megtanultam, hogy meg kell óvnom minden áron – mert a szerelem az egyetlen erő, amely veszélyt jelenthet rá, és ezzel mindannyiunkra.
Űzhetik egymást a szerelmes szarvasok az erdőn, fickándozhatnak nászi kedvükben a patakok pisztrángjai, s a kosok és a bölénybikák megküzdhetnek a párjukért; vágytól űzve kereshetik egymást a madarak, a méhek, s a föld sötét mélyén lakó szalamandrák - minden élőlény érezheti és élvezheti a szerelem hevét és feloldódhat bódító varázsában, egyes egyedül a Szellemfejedelem az, akinek nem szabad megízlelnie ezt a boldogságot. Mert a legnagyobb boldogság elporlasztja a szellem épületének ritka kötőanyagát: melyet mégiscsak a kín, a küzdelem és a gyötrelem, az állandó erőfeszítés és szakadatlan összpontosítás tart egybe - s ahogy az öntudatlanság kábulata az izmokat, inakat és ízületeket, úgy oldja meg a szellem izmait a szerelem, s az élő összecsuklik, a gondolat összedől. Jól megtanultam ezt a leckét, és el is követtem mindent, hogy Fortunatus gondolataitól távol tartsak mindent, ami a szerelemre emlékeztethetné – s miközben őt távol tartottam, magam is távol maradtam. Mindaz az érv, amit megtanultam felsorolni a szerelem ellen, a véremmé vált, s magam is úgy éreztem, távol kell maradnom mindentől, ami a szerelemre emlékeztethetne – mindenek előtt tehát saját lányságomról kellett elfeledkeznem és lemondanom. És ahogy teltek az évek, egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy valójában fiú vagyok. Fiúként kellett öltözködnöm és fiúként kellett viselkednem, s így lassan gondolkodni is fiúként kezdtem. Gyakran haragudtam magamra, amiért lánynak születtem, de tartósan képtelen voltam az önmagammal szembeni dühre: úgy döntöttem tehát, hogy végképp és igazán fiú leszek – és innen kezdődött balszerencséim végeláthatatlan sorozata. Attól a perctől minden balul üt ki, mintha a tárgyak, a fák, az állatok, a könyvek, az ajtófélfák, de még az eső, a hó, s az utcán terpeszkedő tócsák is egytől egyig személyes ellenségüknek tekintenének: nem tudtam úgy székre ülni, hogy le ne billentem volna róla, nem tudtam úgy átmenni egy ajtón, hogy meg ne botlottam volna a küszöbben, nem tudtam úgy polchoz közeledni, hogy be ne ütöttem volna a fejem az ajtó sarkába, nem tudtam úgy tollat venni a kezembe, hogy ne ejtettem volna pacát, és nem tudtam úgy emberhez szólni, hogy ne valami szerencsétlen félreértés lett volna a beszélgetés vége, …. Pedig én csak jót akartam… csak azt akartam, hogy a Fortunatus legjobb és leghűségesebb szolgája legyek. Meg akartam óvni a bajtól, és … és nem akartam… és nem akartam…
- …belé szeretni? – kérdezte a Helytartó.
Magimarus elkerekedett szemekkel, kipirult arccal, zihálva nézett a nagy hatalmú férfi szemébe. Látta rajta, hogy hiába is tagadna: ő már tudja a titkát; tudja, hogy hiába harcol és hiába küzd ellene, az első pillanattól fogva mélységesen, gyógyíthatatlanul és reménytelenül szerelmes a Szellemfejedelembe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése