2010. április 11., vasárnap

TIZENNYOLCADIK FEJEZET
amelyben a Helytartó a lábát masszírozza, Magimarus kőtáblákra lel és az erdőistennek tréfás kedve támad

A hír, hogy a fogadóteremben egy meztelen lány áll, aki ráadásul egy perce még férfinak tűnt, pillanatok alatt bejárta a palotát.
Mindenki ruha után kutatott, de mintha a föld nyelte volna el az összes köpenyt, pokrócot, terítőt és takarót, bútorhuzatot és vászonzsákot. Az abroszok éppen mosatni voltak, a szőnyeget a Dunaparton szellőztették és porolták, s a szolgák barakkjai, ahol a ruháikat tartották, messze, a hídon túl sorakoztak. A konyhán szolgálatban volt az összes edényfogó és törlőrongy - a függönyöket meg azért mégse lehetett csak úgy leszaggatni egy meztelen rab kedvéért. Legfeljebb még páncélt adhattak volna rá, de ahhoz le kellett volna hámozni valamelyik katonáról.
Magimarus gúzsba kötött kezekkel hiába próbálta összefogni magán szétszakadt öltözéke rongyait, csak vonaglott ott kétségbeesetten. A katonák kárörvendően vigyorogtak bronzsisakjaik álarca mögött, s csak az érc zörgésén hallatszott, hogy rázza őket a néma kacagás - az írnokok pedig igyekeztek udvariasan más felé nézni, de nem nagyon sikerült nekik. A Helytartó végül megelégelte a helyzetet, és bíbor köpenyét lekapva a válláról, beterítette vele a lányt.
- Menjen ki mindenki. Négyszemközt akarok beszélni vele.
Ahogy az ajtók bezárultak, mintha egy szélvihar csendesedett volna hirtelen el. Egykettőre sötét lett. Korán jött az este. Fáklyát kellett volna gyújtani, ám senki sem maradt a közelben, aki ezt megtehette volna. De annak a két embernek, aki a teremben egymással szemben állt, most nem is hiányzott a fény.
Magimarus remegve a falnak támaszkodott, hogy el ne essen. A Helytartó felemelt egy széket, és szelíden a lány elé tolta.
- Ülj le.
Magimarus szótlanul engedelmeskedett.
A Helytartó levette a fejéről az arany babérkoszorút és a császárszobor homlokára dobta. Aztán leemelte nyakából a nehéz aranymedált, s azt is a szobor nyakába lógatta. Széket húzott a mozaikpadló közepére, fáradtan leült, és visszeres lábát kezdte masszírozni. A nagy hatalmú ember hirtelen annak látszott, aki igazából volt: fáradt, öregedő férfi, akinek túl sok ez az egész, amit a vállára vett. A lába is ezért fájt. Ahogy masszírozta, a lila, bogos erek hol kiduzzadtak, hol lelapultak, mintha kígyócskák siklanának a bőre alatt. A Helytartó unottan nézte ezt a tüneményt.
- Halljam tehát, mi ez az egész.
Magimarus torka annyira kiszáradt, hogy eleinte csak tátogni bírt. Csak nagy-nehezen tudott hangot kipréselni a torkán.
- Én… én annyira szerencsétlen vagyok…
A Helytartó legyintett; olyasféleképpen, ami azt jelentette: „Na és?” Meg azt is: „És ki nem az?” De leginkább azt, hogy „Mondj valami ennél érdekesebbet!”
De Magimarus egészen őszintén, és minden porcikájában úgy érezte, hogy mégiscsak ő a legeslegszerencsétlenebb. Megköszörülte hát a torkát, és így folytatta.
- Mióta csak megszülettem, szerencsétlenség üldöz. Minden nap egy újabb szerencsétlenség, hiába minden igyekezetem. Pedig… pedig én mindent megtettem… én igazán akartam, hogy fiúnak látsszam… hogy férfinak tekintsenek… Bocsánat… ihatnék egy pohár vizet?
A Helytartó meglepődve nézett föl a lábmasszírozásból. A rabok ebben a teremben nem szoktak vizet kérni. Az életükért szoktak könyörögni. De ez a furcsa helyzet már amúgy is sok mindent megváltoztatott. Egy pohár víz már nem szorzott, nem osztott semmit.
- Persze – mondta tétován.
Beletelt egy kis időbe, mire rájött, hogy az összekötözött kezű lány nem lesz képes magának vizet tölteni, a víz pedig nem fog magától odasétálni. Felállt tehát, az asztalhoz lépett, s az ezüstkancsóból megtöltött egy poharat, a lányhoz vitte, s az ajkához tartotta. Magimarus mohón szürcsölte ki. A Helytartó a földre tette a kiürült poharat. Visszavinni már végképp rangon alulinak tűnt.
Furcsán érezte magát.
Még soha nem adott inni egy fogolynak.
Magimarust észhez térítette a víz, és hirtelen úgy érezte, nagy erő szállja meg. A gondolatai, amelyek addig összevissza kavarogtak a fejében, most egyszerre szabályos, áttekinthető ábrába rendeződtek. Most már pontosan tudta, mit kell mondania.
- Igazat beszélek, Helytartó. Tiszta igazat. Minden véletlenül történt… de mindennek óriási jelentősége lett, és megváltoztatta mindannyiunk életét.
Kislány voltam édesanyám házánál, és az udvaron játszogattam a porban. Egészen pontosan nem is a porban, hanem a szemétdomb oldalában, a finom, meleg erjedésillatban, ami betöltötte azt a vízmosást a házunk mögött, amelyet úgy hívtak: Fojtásárok. Barackmag, almahéj és fonnyadt petrezselyemgyökér illata úszott az szilfák alatt, a szilfákon magasra kúsztak a szőlőindák, s ősszel darazsak ezrei dongtak a szőlőfürtök körül. Koratavasszal, hóolvadáskor a vízmosás hirtelen megtelt a jeges, piszkos áradattal, mely a hegyekből vágtatott a völgy felé. Napokig úgy zúgott és morgott a száguldó víz a játszóhelyemen, hogy csak úgy remegett belé a kicsi ház, amelyben anyámmal éltünk.
Mert apámat én már nem ismerhettem: még csecsemő voltam a halálakor. Akkor halt meg, amikor a Moesiából visszatérő légiók fellázadtak, és végigpusztították a vidékünket: apám a házunk előtt esett el, miközben minket védett anyámmal. A nyílhegyet, amely apám szívét átfúrta, anyám aranymedálba foglaltatta, és haláláig a szíve fölött hordta, hogy mindig emlékeztesse elpusztított szerelmére: mert olthatatlanul, eszelősen szerette apámat. Őutána soha többet nem érintette férfi, s ezért is költöztünk a város szélére, az árok partjára, a többi özvegy közé, hogy eszébe ne jusson senkinek, hogy anyámat zaklassa.
Sokszor képzeltem el apámat, ahogy testével véd bennünket a felbőszült rómaiaktól, s a porban talált cserepekkel és csontokkal sokszor lejátszottam a jelenetet ott, a vízmosásban. A csata kedvéért kövekből néha az egész várost felépítettem kicsiben: s ahogy a megfelelő köveket keresgéltem, egyszer csak egy nagy csomó szépen csiszolt, téglalap formájú kőtáblácskára leltem. A tavaszi vízár forgathatta ki őket a földből, mert a korábbi években még nem voltak ott.
A táblácskákon csodálatos írásjelek sorakoztak, sűrűn, szorosan írva egymás mellé. lenyűgözve bámultam őket: ehhez hasonló szépséget még soha az előtt nem láttam. E különös jelek varázsa annyira megbűvölt, hogy már éjjel sem tudtam másra gondolni: szemem előtt egyvégtében a különös jelek lebegtek, s álmomban is körülöttem örvénylettek és hullámoztak, mintha megelevenedtek volna. Néha már-már érteni véltem, mi van a táblákra írva, amelyeket addigra már jelről jelre fel tudtam emlékezetből is idézni, de mire összeállt volna az értelem, hirtelen szétfoszlott, mintha füstöt akarnék elkapni. Álmomból néha felriadtam arra, hogy tisztán értek minden egyes szót, és gyorsan ismételgettem magamban, amit az álmomban kristálytisztának és világosan érthetőnek éreztem, hogy soha többé el ne felejtsem, de jaj, micsoda csúfság, mire egészen felébredtem, elkeseredve kellett belátnom, hogy amit ismételgetek, értelmetlen zagyvaság, kusza halandzsa, amelyben csak összeakad a nyelvem.
Akkor telt le hetedszer az Ötvenedik Év. Tehát éppen akkor volt háromszázötven éve annak, hogy a gyermek Fortunatust vízbe akarta ölni az anyja, mert…
- Tudom, mért. Ismerem az egész zavaros históriát.
Magimarus meghökkenve nézett a Helytartóra. Nem gondolta volna, hogy tudomása van ezekről a dolgokról, amelyeket a pannonok nem szoktak a rómaiak orrára kötni; s Forunatus gyerekkorának fájdalmas története meg kifejezetten azok közé a történetek közé tartozott, amelyek annyira ijesztőek - és ahogy a Helytartó igen találóan megfogalmazta: annyira zavarosak voltak - , hogy a pannonok egymás között is csak suttogva beszéltek róluk, mint valami szégyenletes titokról. Hiszen éppen a Szellemfejedelemhez olyannyira méltatlan volt mindaz, ami állítólag történt… olyan megmagyarázhatatlanul ellentétes volt a lényével, olyan rémületesen sötét és fenyegető. Különös, roppant különös, hogy épp a legszégyenletesebb s a legtitkolnivalóbb história valamiképp mégiscsak a Helytartó tudomására jutott!
Magimarus, bármennyire csodálkozott, azért meg is könnyebbült egy kicsit, hogy nem kell elmesélnie, mert valahányszor csak hallotta gyerekkorában az asszonyoktól, mindig annyira megviselte a lelkét, hogy aztán napokig nem tudott aludni miatta, s még így, ifjú fejjel is hidegrázást kapott, ha nagyritkán eszébe jutott. Tovább folytatta tehát a történetét arról, miképpen esett, hogy hosszú éveken át titokban kellett tartania a lányságát, s fiúként kellett viselkednie, de mi most nem tudunk egyből bekapcsolódni az elbeszélésébe: el kell előbb mondanom, ahogyan azt korábban megígértem volt, miért veszett kis híján vízbe a csecsemő Fortunatus.
Ez még abban az időben történt, amikor az istenek az emberek között jártak. Mindennapos volt, hogy az ember összetalálkozott valamelyikükkel; mindennapos, de nem mindig örömteli. Az istenek ugyanis játékszerüknek tekintették az embert, s úgy vélték, bármit megtehetnek velük: bármit, tehát jót és rosszat egyaránt. Ó, igen, így volt: az istenek gyermekek, s az emberek az ő játékszereik voltak még abban az időben.
Egy zsenge koratavaszi napon Fortunatus édesanyja, gömbölyű pocakkal, s a pocakban az édes boldogságban lebegő Szellemfejedelemmel a gesztenyeligetben sétált, s figyelgette, amint a gesztenyefák levelei a ragacsos rügyekből kipattannak, mintha megannyi élénkzöld kezecske nyúlna elő a fekete gallyak közül. A sápadt napfényben, mely még erőtlen volt és langyos, az asszony hosszú, földet seprő, súlyos és aranyszínű haja olyan varázslatosan és csábítóan ragyogott, hogy Silvanus, az erdő istene, aki éppen akkor ébredezett téli dermedtségéből, és barlanghideg csontjait a napon melengette, nem tudott ellenállni a csábításnak. Az asszony elé ugrott, és lópatáival nagyot toppantva, hogy csak úgy csengett-bongott belé az erdő, azt kérte, had vágjon csak egy, csak egyetlenegy fürtöt magának abból a gyönyörű hajból, mert ha nem teheti, eleped, elsorvad a vágytól, s harmadnapra bizonyosan bele is pusztul. De az asszony hajához nem nyúlhatott más, csak az ő szeretett férje: soha még idegen kéz nem érintette, s fésülni is csak a férjének engedte, aki a nap legboldogabb óráját töltötte a gyönyörű hajsátor alatt. Az asszony nemet mondott tehát az istennek, és ment volna tovább, de Silvanus megmakacsolta magát. Akárhogy is, de neki kell az a haj! Csak egy fürt, csak egyetlenegy! Tovább kérlelte hát az asszonyt, aztán könyörgött, végül fenyegetett, de a Szellemfejedelem édesanyja hajthatatlan maradt, s kincsét védelmezve utoljára futásnak eredt, mert látta jól a bozontos, kecskeszarvú és lólábú isten szemén, hogy árad szét benne a harag. De hiába futott, a kövek az isten parancsára a lábai elé gördültek, s az asszony felbukott: feltápászkodott, tovább futott, és elesett megint. Már csupa seb volt a könyöke, a térde, felhorzsolt tenyeréből csöpögött a vér, és zokogva kérlelte Silvanust, hogy könyörüljön rajta, s hagyja futni, de az isten most már egészen megátalkodott kegyetlen szándékában. Már nem a hajfürt kellett neki: most már csak a bosszú érdekelte. Szétterpesztett lábakkal állt meg a síró asszony fölött; gúnykacajától megrendült az erdő, a fák ijedtükben kipattintották rügyeiket, s a sápadt, kibomlásra még éretlen levélkék dideregve, fonnyadozva fityegtek az ágakon; a vemhes állatok mind elleni kezdtek, akár megérett már a terhességük, akár nem; a madarak fészkeiben megpattantak a tojások, s a fakérgeken elfeketültek a peték. A szörnyű hangtól, az isten velőtrázó gúnykacajától az asszony is azonmód vajúdni kezdett. Ott szülte meg Fortunatust a kőgörgetegen, miközben Silvanus a kínjain kacagott: kacagva nézte végig az erdő vad istene a Szellemfejedelem születését.
Amikor a csecsemőt karjára vette az anyja, kérlelte kínzóját, had mehessen el a fiával. Hiszen lám, milyen aprócska szegény, nem volt még itt az ideje, hogy megszülessen: alig él, levegőt is alig kap, testecskéje lila a koratavaszi hidegtől, s az isten most újabb játékot eszelt ki, s az asszony útjából elállt. Futott, futott az anya, karján a koraszülött csecsemővel, és a vízmosáshoz ért, amelyben szennyesen, korhadt fákat, avart, fatörzseket és sziklákat görgetve hömpölygött lefelé a havas hegyekről a szennyes és jeges áradat a nagy folyó felé. És ekkor Silvanus őrületet bocsátott az asszonyra, aki megállt szegény a vízmosás szélén, és a csecsemőt, akit addig óvva melengetett a karján, a zúgó, jeges árba dobta.
Az apró testet azonnal elnyelte a víz, s pörögve-forogva bukdácsolt lefelé az áradattal: az asszony csak állt tétován a parton, tágra nyílt, csodálkozó szemekkel, kezeit a víz fölé tartva, s az isten most visszaadta a józan eszét. Ahogy felfogta, mit tett az imént, az anya sikoltva ugrott a fia után, s kezeivel kétségbeesetten kereste a víz alatt, de csak jeges gyökeret, éles sziklákat értek az ujjai, és elpusztult állatok tetemét. Feljött levegőért és újra lebukott, aztán újra, meg újra, és amikor már elhagyta a remény, és utána akart halni a fiának, hirtelen egy aprócska kéz ragadta meg a víz alatt: olyan erővel kapaszkodott a kezecske, hogy szinte összeroppantotta az asszony ujját. Kirántotta az anya a csecsemőt a vízből, de az ár erős volt, és most már kettejüket sodorta tovább zúgva és hömpölyögve: ám mielőtt végképp elnyelt volna őket a víz, az asszony hosszú haja fennakadt egy öreg gesztenyefa gyökerein: mintha szánt szándékkal összekapaszkodtak volna, a haj és a gyökér. S így aztán, egyik kezében a csecsemővel, foggal-körömmel gyökérről gyökérre keservesen küzdve fel magát, végül megmenekültek mind a ketten. Ám ki tudja, még miféle szörnyűségek történhettek volna, milyen gonoszságot eszelhetett volna még ki a mulatságra vágyó isten,ha a déli napfényen el nem álmosodik. De elálmosodott, letelepedett a fűben, nehéz szempillái lecsukódtak, és mély álomba merült. Így menekült meg a csecsemő Fortunatus az édesanyjával együtt, ezért kínozta örök víziszony, ezért gyötörte számtalan rémálom és ezért rettegett azóta is az erdők vad istenétől.
Hát ez volt az a történet, amelyet a Helytartó nem akart újra hallani és Magimarus nem akart ismét elmesélni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése