A kocsi, amelyben Magimarust Aquincum felé vitték, vastag tölgygerendákból készült, s széles vaspántok tartották össze, mint egy óriási ládát: amolyan mozgó börtön volt ez, amely hétről hétre végigdöcögött a Duna mentén, és összeszedte a városokból a foglyokat, akiknek ügye a Helytartó elé kívánkozott. Nem sok ilyen ügy akadt egyébként: egy egyszerű gyilkosság vagy rablás a helyi bíróságra tartozott, a Helytartóig csak akkor jutott a bűnös, ha valami birodalmi jelentőségű galibába keveredett: összeesküvés, lázadás, árulás kellett ehhez, vagy valami ezekhez hasonló, főbenjáró törvényszegés, aminek a kivizsgálását nem lehetett vidéki, begyöpösödött hivatalnokokra bízni.
Magimarus pontosan tudta ezt, és azzal is tisztában volt, hogy az életét egyetlen módon mentheti meg: ha eléri, hogy maga a Helytartó hallgassa ki.
Ahogy a fagyos fövenyen térdelt, s a katonák körbevették, nem sok esélye volt az életben maradásra. Igazság szerint ott helyben, kérdés nélkül lecsaphatták volna fejét, de a parancsnok öreg, lágyszívű férfi volt, akinek a lelkében különös érzéseket keltett a zilált külsejű, kétségbeesett s csuromvizes fogoly: talán hajdanvolt önmagát látta benne, talán csak elérzékenyült a fahéjas-mézes forralt bortól, amely vastag gyapjúba tekert fahordóban lötyögött tisztiszolgája hátán – vagy ki tudja, miért! Az embert néha megmagyarázhatatlan, különös érzések kerítik hatalmukba, s ilyenkor nem úgy cselekszik, ahogyan megszokta, vagy ahogyan elvárható lenne tőle. Az öreg parancsnok, akinek már csak egy éve volt hátra a katonaidőből, s már ki is nézett magának egy szép házat egy napfényes kerttel, a kert végében csacsogva csörgedező patakkal, néhány pillanatra elfelejtette, hogy katona, akinek életek felett kell döntenie. Gondolatban egy pillanatra a leendő otthonában látta magát, ahogy fájós térdére lószőrpokrócot terít, s a pattogó tűzbe bámul - és tétovázása éppen elegendő időt hagyott Magimarusnak, hogy kieszeljen egy hihetőnek tűnő mesét egy összeesküvésről, aminek épp most jutott a nyomára, s amely egész Pannoniát, sőt, talán az egész Birodalmat fenyegeti. Megúszta tehát a vízparti kalandot néhány pofonnal, s másnap hajnalban már vasra verve döcögött a hókupacokban meg-megakadó, hideg és nyikorgó börtönkocsin a főváros felé – de legalább az a sors várt rá, hogy a Helytartó elé kerül.
Ez volt az utolsó reménye. Ha a Helytartónak sikerül elmagyaráznia, mi és hogyan történt, ha teljesen, vagy legalábbis a lehetőségekhez képest őszintén elmond mindent töviről hegyire, Fortunatus szerelembe-esését, a jós megölését, s hogy evvel hogyan vezették hamis nyomra a Szellemfejedelmet – nos, akkor talán lesz arra esélye, hogy az állam erőit a maga oldalára állítsa. Hiszen a veszély nemcsak a Fortunatusra leselkedik! A szellem hanyatlása elsőre csak apróbb hibákat okoz, amelyek szinte fel sem tűnnek, de a hibák viharos gyorsasággal szaporodnak, és nagyon hamar elérkezik az idő, amikor pusztító fergeteggé hatalmasodik a tudatlanság és a feledés, és mindent elsöpör, ami valaha szép és jó volt, s pusztul minden, amiből boldogság fakadt. Ha a Helytartó hitelt ad a szavainak, talán elindít egy csapatot, hogy megkeressék és kimentsék a barbárok kezéből Fortunatust, s talán elindít egy másik csapatot is, amely végre előkeríti Serapiát, s ha minden jól alakul, a Szellemfejedelem talán visszanyeri korábbi erejét, és a hanyatlás még megállítható lesz, s néhány év alatt minden visszaáll a korábbi rendbe – mert ha nem, akkor… és Magimarus megborzongott a félelemtől.
Az út folyamán mindössze kétszer álltak meg: egyszer Solva városában, amelyet vastag és fekete köd fedett, s ebben a fekete ködben a helyiek épp égő áldozatot mutattak be isteneiknek, tíz ökröt vágva le az oltárnál, melyet aztán hangos sikoltozással körbetáncoltak, meztelen talpukat csapva a latyakba. Itt a katonák egy vörös hajú, hatalmas termetű, félájult eraviscust lökdöstek be Magimarus mellé, aki irtózatos bűzt árasztott maga körül. Fél nappal később pedig egy Adstatuas nevű város szélén tartottak rövid pihenőt, ahol lecserélték a fáradt lovakat, és egy újabb állami fogollyal gyarapodott a szállítmány. Ez egy fecsegő kedvű, huncut tekintetű, cingár dák volt, aki a légió pénztárosaként elsikkasztotta néhány száz katona félévnyi zsoldját, de nem magának tette félre, hanem boldog-boldogtalant meghívott belőle kocsmákba meg fogadókba, csak hogy minél több barátot szerezzen. Annyi barátja volt, hogy, mint mondta, száz év se lenne elég, hogy valamennyiük történetét elmesélje: de azért boldogan belekezdett. Másnap reggel, amikor megérkeztek Aquincumba, Magimarus holtfáradt volt: hol a dák fecsegésétől nem tudott aludni, hol pedig a rettenetes bűztől, amit a vörös hajú eraviscus párolgott magából, és mire kilökdösték a kocsiból, már a maradék önbizalma is elpárolgott. Hirtelen kicsinek, gyengének és védtelennek érezte magát, és legszívesebben csak zokogott, zokogott volna szakadatlanul.
A Helytartóra újabb fél napot kellett várni mivel a jégzajlás miatt, mely elsodorta a hidat, és felmorzsolta a kimentésére indult bárkákat, bennrekedt a Nyulak szigetén. Magimarust, és a többieket addig egy hideg, fűtetlen terembe terelték. Lassan már két napja nem kapott enni-inni, lázas volt, köhögött, s a fejében zaklatott gondolatok cikáztak. Kábán támolygott a falhoz, s ahogy nekitámaszkodott, véletlenül meglökte a mellette állót.
- Ne lökdöss, mert kibelezlek! – mordult rá a félszemű, fogatlan férfi.
- Bocsánat… - dadogta Magimarus.
A félszemű felröhögött.
- Bocsánat? Fiúk! Ez bocsánatot kér!
A többiek is felröhögtek, a félszemű pedig arcon ütötte Magimarust, aki megtántorodva a falba verte a fejét, és az orra vére is eleredt.
- Üss vissza, ha férfi vagy! – ordította ellenfele, és szétterpesztett lábakkal megállt előtte. – Na mi lesz?
Magimarust elöntötte a harag.
- Igenis férfi vagyok! – kiáltotta talpra ugorva. – És tudd meg…
De nem volt ideje befejezni a mondatot, mert egy újabb pofontól felemelkedett, és átbukfencezve három emberen, elterült a szennyes szalmával borított kőpadlón. Körülötte gúnyos, kárörvendő röhögés csapott fel.
- Még, hogy férfi! – hallotta a feje fölött a félszeműt. – Cincogsz, mint egy kislány!
És újra fel akarta rángatni áldozatát, hogy tovább kínozza, de ekkor kivágódott az ajtó, katonák trappoltak be, és kemény, rövid botokkal kezdtek püfölni mindenkit. A rabok behúzott nyakkal, fejüket karjaikkal védve kuporodtak a falhoz. Egy szempillantás alatt csend lett, csak a lecsapó botok tompa puffanásai hallatszottak.
Néhány perc múlva Magimarus már ott állt a Helytartó fogadóterme előtt három mások fogoly társaságában, akik mindannyian államügyben vártak kihallgatásra. Sajgott minden csontja, az orrából csöpögött a vér, a lábai reszkettek és rogyadoztak.
- Húzd ki már ki magad, te szerencsétlen! – mordult rá a katona, amint betaszigálta az ajtón. – Nesze, össze ne csöpögtesd a mozaikot!
És egy kendőt nyomott Magimarus kezébe. A fogoly megtörölte az arcát, és felitatta az orrából a vért.
A Helytartó fogadóterme tágas és fényes helyiség volt. A padlóját díszítő mozaikot valóban kár lett volna összecsepegtetni: rendkívüli szépségű, művészi munka volt, amelynek szemlélésével Magimarus máskor hosszú órákat töltött volna, elmerülve a formák káprázatos kavargásának csodálatában – most azonban oda sem pillantott. A tekintete a Helytartóra szegeződött, aki bíbor tógában, fején aranyozott babérkoszorúval, hátratett kézzel állt az őrködő légiósok és a némán jegyzetelő írnokok előtt.
- Nos, a jelentésben az áll, hogy barbár betörés előkészületeiről van tudomásod. Halljuk tehát? Miféle betörés készül, és kik részéről? S mindez hogyan jutott a tudomásodra?
Magimarus kihúzta magát, s hangját lemélyítve, méltóságteljesen próbált megszólalni.
- Helytartó! Az egész úgy kezdődött, hogy a gazdám, a Szellemfejedelem, akit bizonyára ismersz…
- Hagyjatok már békén ezekkel a hókuszpókuszokkal! Ostoba népség vagytok ti, pannonok! Igen, ismerem a legendát a Szellemfejedelemről, de ki kell ábrándítsalak, fiam: a tudás nem tőle származik, hanem azoktól az emberektől, akiket mi taníttatunk drága pénzen Rómában és Konstantinápolyban! Mert tudod, az ő tudásuk a szorgalmukból és a tehetségükből ered, nem a ti gyerekes babonáitokból, meg a hibbant Fejedelmetektől, aki egy toronyban heverészik egész nap, s ti ostobák, azt hiszitek, hogy rátok ügyel, miközben semmi mást nem tesz, mint élvezi a semmittevést, a heverészést, a láblógatást, és majszolja az ajándékokat, amit összehordotok neki! Mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy ilyen ostobaságokban higgyünk, pannon barátom! Arra nincs elegendő időnk, mert az időt arra használjuk, hogy a tudásunkat gyarapítsuk, és a segítségével egyre tökéletesebben és hatékonyabban cselekedjünk! Éppen ezért a mi tudásunk, a katonáim tudása, az írnokaim tudása, a mérnökeim, a festőim, a hadvezéreim, sőt, még a költőim és történetíróim tudása is tökéletesen ép! Minden a legnagyobb rendben van! Mindenki tökéletesen teszi a dolgát, a Birodalom erős, és legyőzhetetlen! Megértetted!?
A Helytartó kivörösödve, dühösen csapott az asztalra. Az írnokok riadtan kapták fel a fejüket. A császárt ábrázoló szoborról egy riadt darázs szállt fel, dühösen zümmögve tett néhány kört, aztán visszatelepedett a császárszobor orrára.
- Szóval halljam, miféle barbár támadásról beszéltél a katonáimnak!? – kérdezte a Helytartó, most már csendesebben.
Magimarus nagy levegőt vett, és ismét nekifutott a magyarázatnak.
- Helytartó! A Birodalmat óriási veszély fenyegeti! A Szellemfejedelem a barbárok fogságába került! – mondta, és a beszéd hevében tett egy lépést előre. – Kihallgattam, amikor…
De Magimarus nem tudta folytatni, mert ebben a pillanatban…
Nos, de hogy ebben a pillanatban mi történt, annak elmesélését egy kicsit messzebbről kell kezdeni.
Néhány nappal korábban ugyanis két derék asztalos dolgozott a helytartói palota bútorzatán, Sculpeus és Colpo. Mindketten tapasztalt, öreg mesterek voltak, akik már birodalomszerte bizonyították tudásukat és hozzáértésüket: kezük munkájukat dicsérte számtalan gazdag villa berendezése, a brigetioi Feketemalom, a vindobonai Kék Könyvtár, a lutetiai Jupiter-templom bútorzata és a híres-neves, sarmizegethusai fatorony, amelyet négyszáz különböző fajta fából, tíz éven át készítettek, és az összes istent egyszerre lehetett tisztelni benne, még olyanokat is, akiket már mindenki elfelejtett. Még Fortunatus toronyszobájában is volt egy rózsafagyökérből készült ládika, amely Colpo és Sculpeus kézjegyét viselte: a Szellemfejedelem a bagolyszárnyból készült tollseprűjét tartotta benne, amellyel kedvenc könyveit tisztogatta. Munkáik nemcsak szépek voltak, hanem igencsak időtállóak is: ez az írópult, amelyen most támaszkodom, s amelyhez szinte hozzánőttem a sok, írással töltött év alatt, ugyancsak az ő műhelyükben készült kétszáz esztendővel ezelőtt – s minden bizonnyal sokat segít nekem abban, hogy biztos kézzel vezethesselek vissza benneteket az időben.
Sculpeus és Colpo tehát azt a megbízást kapta, hogy készítsenek új szekrényeket a fogadóterembe; néhány hónappal azelőtt egy Frankofortumból érkezett indulatos germán követ ugyanis annyira megrongálta a korábbi bútorzatot, hogy használhatatlanná vált, és el kellett tüzelni. Az asztalosok csodálatos tervet készítettek: a leendő szekrényeket elefántcsont és arany berakással készültek díszíteni, s számtalan titkos rekeszt és fiókot is beleterveztek, ahol a Helytartó az amulettjeit és gyorsan ölő mérgeit akarta tartani. Álló napokon át mértek, fúrtak, faragtak és csiszoltak; hullott a forgács, szállt a fűrészpor, sikoltozott a véső és bőrösödött az enyv; de akárhogy is igyekezett a két mester, az illesztések csak nem akartak sikerülni. Hol ezt mérték el, hol azt; hol az ajtó sikerült túl kicsire, hol a fiók túl tágra, hol a hátlap volt aszimmetrikus, hol az intarzia aránytalan – teltek a napok, a hetek, s a díszes szekrények csak nem akartak elkészülni. Izzadt a két mester, s veszekedtek egymással irgalmatlanul. Mindketten a másikat hibáztatták, s korábbi jó barátságuk, mely kemény évtizedek próbáit állta ki, néhány nap alatt zátonyra futott. Végül szégyen-szemre össze is verekedtek, csúnyán megcibálták egymás tisztességben megőszült fürjeit, Colpo betörte Sculpeus orrát, Sculpeus pedig kitolta Colpo fél szemét. A Helytartói hivatal vezetője, Pertinax végül fizetség nélkül dobta ki mindkettőt, s azóta talán már agyon is csapták egymást valahol – de ez mindegy is mostan. Történetük csak azért áll itt, mert annak a szekrénynek az oldalából, amely Magimarus mellett állt - pontosabban billegett és szédelgett, hiszen nem sikerült a lábait egyformára vágni, hanem csáléra sikerült mind a négy – egy ottfeledett, magányos szög meredezett.
És amikor Magimarus előre lépett, a ruhája széle beleakadt ebbe a szögbe, s ahogy magyarázat közben fellendítette a karját, a ruha, mely csupa folt volt és lyuk, hirtelen megfeszült, és egyetlen, hangos reccsenéssel ketté szakadt, és ott állt Magimarus a Helytartó előtt anyaszült meztelenül.
Az írnokok döbbenten hajoltak előre, a katonák kiejtették a kezükből a pajzsot, a Helytartó pedig elkerekedett szemmel bámult, aztán észbe kapott, és elfordult.
- Adjanak gyorsan valami ruhát erre a lányra! – mondta türelmetlenül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése