A szép Fulvio lerántotta az Árnyékról a kámzsát. A tömeg felhördült, és önkéntelenül is hátrébb lépett: a rút Fulvio még soha nem látszott annyira visszataszítónak, mint éppen ebben a pillanatban. Igazából már nem is a rútsággal volt a baj, hiszen azt önmagában nehéz lett volna fokozni: aki eddig rútnak látta, még soha nem látott nála rútabb dolgot a Földön azelőtt sem. Ami most még a korábbinál is fertelmesebbé tette, az a hátborzongató ellentét volt, amellyel a rútsága a másik énjének szépségével szemben állt. Az ellentét az egyiket minden addig látott földi szépségnél szebbé, a másikat a valaha látott összes rútságnál rútabbá tette. És mind a szépség, mind pedig a rútság annyira lenyűgöző és annyira nem evilági volt, hogy a tömeg egyik fele – azok, akik szívesebben tekintettek a szépre - áhítatában térdre rogyott, és istenek neveit kiáltozta, azt gondolván, hogy valamelyik égilakót látják maguk előtt, amint földre szállt; a tömeg másik fele viszont – akik mindenben szívesebben vették észre a rosszat és a csúnyát, semmint a szépet és a jót - fegyvereit rázva rohant rá a rútra, mert biztos volt benne, hogy maga a föld mélyében lakó gonoszság, a halál s a ragályok okozója toppant elébük.
Alig néhányan voltak a józanok, akik tanácstalanul figyelték társaik őrjöngését, és megpróbálták őket csitítani, persze eredménytelenül. És ki tudja, miféle szörnyűségek történhettek volna a nagy kavarodásban, ha ekkor meg nem jelenik a helyszínen maga a szenátor, jobbján fő tanácsadójával és legbensőbb barátjával, s a barbárok elleni háborújának legfőbb stratégájával - aki nem más volt, mint Escalor.
A szenátor parancsára a katonák megfújták a nehéz rézkürtöket, s a tömeg egyszeriben kijózanodott. A térdeplők zavartan tápászkodtak föl, a gyilkolni készülők pedig szégyenkezve eresztették le a fegyvert. Hirtelen már sem Fulviót nem látták annyira szépnek, sem pedig az Árnyékot annyira rútnak, mint amikor indulatba jöttek, és már nem is igen értették, hogy az előbb mit akartak olyan hevesen.
A szenátor kézjelére Escalor előre lovagolt, és lováról leszállva megállt a két Fulvio előtt.
- Halljam! – nézett felváltva hol az egyik, hol a másik szeme közé – Mi ez a csődület, amellyel megzavarjátok a szenátor látogatását?
- Uram! – borult térdre a szép Fulvio, és megcsókolta Escalor kezét – Ez a viszolyogtató szörnyeteg egy gyilkos! Magam láttam a saját szememmel, amint átugrott egy kertfalon, majd véres kézzel nemsokára ismét az utcán volt! Kérdőre akartam vonni, de amikor megláttam az arcát – az undortól nem bírtam hozzá érni. Azt hittem, nem is emberi lény, hanem valami démon, vagy ördögi látomás, ezért futni hagytam, mert a rettegésem nagyobb volt, mint az igazságérzetem. Átugrottam én is a kerítésen és berohantam a házba, hátha tudok még segíteni, de sajnos ott már csak a holttestet találtam! Az övét!
Ekkor a tömeg szétnyílt és két szolga előhozta és a hóra fektette a kertész pokrócba csavart holttestét.
- Ki ismeri ezt az embert? – kérdezte Escalor, és fenyegetően tekintett végig a tömegen.
Egy roskatag, betegesen sápadt polgár bicegett elő. Nyakát és karjait súlyos aranyláncok ékesítették, ujjain nehéz drágakő gyűrűk villogtak.
- Az én kertészem az! - mondta, de a köhögéstől és krákogástól, ami közben rátört, alig lehetett érteni, mit beszél. – De ezek… - és a szép Fulvió ruháira mutatva már mondta is volna az igazat, hogy igen valószínűtlen, hogy a rút törpe követte el a gazságot, hiszen a rabló nyilván ugyanaz, minta gyilkos, s az nem más, mint aki az ő ruháit viseli – de ekkor olyan heves köhögés kezdte el rázni, hogy a földre esett, és talán meg is fullad, ha néhány jólelkű polgártársa fel nem emeli, és néhányszor hátba nem veri.
- Mit tegyünk, uram? – kérdezte Escalor a szenátortól, aki megvonta a vállát.
- Egy ilyen rútság ne szennyezze a birodalmat. Úgyis egyre fogyatkozik a szépség, amely egykor körülvett bennünket. A világ kopik és szürkül, mint parasztkézen az ezüstkanál. Már nem elégedhetünk meg azzal, hogy a barbárságot és a bűnt tekintjük ellenségnek: a rúttal szemben is fel kell vennünk a harcot. Vágjátok le a fejét annak a torzszülöttnek!
A szép Fulvio elégedetten elmosolyodott, és diadalmasan tekintett összegörnyedve kuporgó másik énjére.
- Vége! – sziszegte gyűlölettel, s mégis mosolyogva.
És az Árnyék Fulvio is érezte, hogy valóban: a vég elérkezett.
Pedig nem lett volna szabad, hogy így történjen. Hát tett ő bármi rosszat? Akarta ő, hogy mindez így legyen? Nem szenvedett-e ugyanúgy, nem ő volt-e az, aki szenvedett? Hiszen e szörnyű nap előtt még egyek voltak, s a szépség felé áradó csodálat és a rútság felé áradó undor egyformán illette énje mindkét felét! Nem lett volna szabad, hogy gyűlölet verjen közéjük éket, énje rút és szép fele közé. Annyi mindent szeretett volna elmondani a másik énjének – mindenek előtt azt, hogy milyen gyönyörűnek találja! Eddig, azon kevés alkalommal, amikor megpillantotta szebbik énjét, egyetlenegyszer sem mert elmerülni a csodálatában, sőt, alig merte elhinni, hogy egyáltalán az is valóságos. Önmagát mindig a rút felével azonosította, és mindig úgy gondolt önmagára, mint aki taszító és undorkeltő mások számára, s csak alig-alig, és bizonytalankodva vette észre, amikor valaki szépnek látta. Soha nem merte elhinni, hogy ő vonzó is lehet – és most, amikor a másik énje itt áll, teljes valóságában és megkérdőjelezhetetlenül, még csak ki sem mutathatja, mekkora szeretetet és csodálatot érez iránta! Pedig ő igazán nem ártana neki! Meghúzódna szépsége árnyékában, sosem mutatkozna, sosem zavarná meg a csodálatot, ami fel árad! Kísérné, mint jótékony, észrevétlen árnyék, csak érezhesse, hogy van, hogy létezik, s hogy egykor őhozzá tartozott! Boldogan lemondana saját boldogságáról, ha biztos lehetne abban, hogy a szebbik énje csak egy icipicit megbecsüli őt, legalább annyira, hogy elismeri: nélküle ő sem létezhetne. Miként a tündöklő napnak a sápadt és sebhelyes arcú hold, miként az illatos és színpompás tavasznak a korhadás-szagú, szürke tél, lenne ő is kísérője, ellentéte a szép, okos és jóságos Fulviónak, kicsin, rondán, bűzlőn és kuporogva. Mért nem engedi a szebbik énje, hogy szerethesse? Mért nem lehetséges, hogy szétválásuk után is együtt maradhassanak? Ő mindenhová elkísérné, lenne a szolgája, akár a rabszolgája is, lesné minden parancsát, mindent megszerezne, mindent elintézne, az életét kényelmessé és egyszerűvé tenné – mert hát erős ő, munkabíró, szívós és bátor, megszokta az állandó veszélyt, hiszen gúnyolódó kedvű és örökké gonoszkodó embertársai egyfolytában kegyetlen tréfákkal keserítették az életét! Ért a főzéshez, a mosáshoz, tud földet művelni, sőt, fegyvert kovácsolni és ruhát varrni, elakadt kocsit kiemelni a sárból, hosszú éjszakákat vándorolni szélben és esőben… miért, miért akarja megölni őt a szebbik fele, akit annyira csodál? Mivel szolgált rá ekkora gyűlöletre? Hiszen ha van valaki, aki igazán gyűlölte önnön rútságát, hát akkor ő maga volt az – ő, aki ugyanaz, mint a másik! Ő, a rút ugyanaz, mint a szép, s akár fordítva is történhetett volna a dolog, úgy, hogy az a lélek, amely most őbenne, e visszataszító testben szorong, a szép testben lakozik, s az a másik lélek jut a rút test börtönébe. Igaz is – honnan tudhatja, hogy az a másik is igazi? Hogy vajon abban is lakozik-e lélek? Megtudhatja-e ezt valaha is?
De mindezt persze csak gondolta – megkérdezni nem volt ideje.
A szenátor kimondta az ítéletet, amire Escalor bólintott, és épp a parancsot készült kiadni a katonáknak, akik egykedvűen, tökmagot rágcsálva ültek lovaikon a szenátor körül, amikor a tekintete összetalálkozott a szép Fulvio pillantásával.
Különös pillanat volt ez, ahogy ők ketten egymásra néztek.
Már az is különös volt, hogy egy ilyen sorsdöntő órában találkoztak, a szép Fulvio, és Escalor, a kém.
Hogyan volt ez lehetséges?
Nehéz megmagyarázni. Egy biztos: a rosszak hamar egymásra találnak. Van bennük valami különös, öntudatlan képesség, amellyel megérzik egymásban a hasonlóságot; valami sajátos jellemvonást, amit csak ők ismernek fel, s amely sajnos a jók előtt, mióta világ a világ, s ameddig még áll, örökké rejtve marad. Mert míg a rosszak megismerik a rosszat, a jók bizony, bár tudják, hogy létezik a rossz, felismerni mégsem képesek, és egymást sem találják a világ örök sötétjében. Csak a rosszak csatlakoznak egymáshoz, s így ők alkotják e vasvilág komor rácsozatát.
Escalor, amint Fulvio szemébe nézett, azonnal tudta, hogy rokon lélekre lelt, és azt is azonnal tudta, hogy a rút kis torzszülött, akit kivégeztetni készül, ártatlan abban, amivel vádolják. A kém, ősi római család sarja, akinek a felmenői birodalmakat hódítottak meg és városokat alapítottak, rendkívüli módon kedvelte a cselvetést, és nagyra értékelt mindenkit, aki képes volt valódi céljait leplezve, tervszerűen és hideg fejjel cselekedni, és mélyen lenézett mindenkit, akit az érzelmei és az indulatai vezéreltek. Ezért azonnal megértette, hogy a szép Fulvio a szövetségese, s gyors eszével máris terveket szőtt, amelyben felbukkant Derkidar, fel Strigonius és Atria, és felbukkant számtalan gonosz és megvesztegethető ember, akikről részben e történetben is szó esik majd, és intett a mellette álló katonának, hogy az ékszerektől roskadozó öreget, aki megint előrebotorkált, és megpróbálta elmondani az igazat, hallgattassák el. A katona dárdája nyelével mellbe taszította az öreget, s közben a többi légiós hátrébb terelte a tömeget a készülődő kivégzés helyszínétől.
Az Árnyék szeméből záporoztak a könnyek, miközben a kezeit hátra kötözték. A katonák babonás félelmükben csak ímmel-ámmal értek hozzá, s ahogy végeztek, gyorsan mosakodni kezdtek a hóban, mintha leprást érintettek volna. Az árnyék most egyes egyedül állt a polgárok és a katonák gyűrűjében: a légiósok épp sorsot húztak, hogy melyikük vágja le a fejét. Színész barátai gúzsba kötve hevertek a hóban, és hiába kiáltoztak, hogy a fiú közéjük tartozik, és ártatlan, senki sem figyelt rájuk. Antonisznak sikerült valahogy Dirón mögé kúsznia, és a szájával addig tépte-rángatta a kötelet, amíg a csomót végül ki tudta lazítani. Amikor a kiválasztott katona az Árnyékhoz lépett, és felemelte a kardot, Dirón a köpenye zsebébe nyúlt, és mielőtt a katona lecsapott volna, az ezüstkancsócska tartalmát, az Átokkút vizét, egyetlen íves mozdulattal a tömegre spriccelte.
A színészeknek olykor különféle trükkökhöz kell folyamodniuk, nem mindig díjazza ugyanis vastaps a teljesítményüket. Van az úgy, hogy a közönségen ellenséges hangulat lesz úrrá, s a helyett, hogy tetszésüket súlyos pénzérmékkel fejeznék ki, nemtetszésük kifejezéseként különféle gusztustalan dolgokat hajigálnak a színpadra, sőt, nem egyszer tettlegességre is sor került, s az egész színtársulatot jó alaposan elagyabugyálják. Ha a színész belesül a szerepbe, ha a darab nem nyeri el a nézőközönség tetszését, vagy ha egész egyszerűen csak rosszkedvűek valamiért, s nem tuják máson kitölteni a haragjukat, a színészekre bizony csúnyán rájárhat a rúd, s az ilyen helyzetekre nem árt előre felkészülni..
A vándorszínészek a védekezés és az eltűnés legkülönfélébb technikákat dolgozták ki ezekre az esetekre, s e trükkök tudománya generációról generációra öröklődött, együtt a színészmesterség többi titkával, mint a hasbeszélés, a tűznyelés, a haj bodorítása, a kiabálás, a mell kidüllesztése, a trappolás és a tigrisbukfenc. Sokan sokféle praktikával éltek, de a leghatásosabb és a legirigyeltebb kétség kívül Antonisz és Dirón társulatának titka volt, amit a konkurencia méltán vélt varázslatnak és boszorkányos mágiának, és évszázadok óta hiába próbált kifürkészni – e titok pedig nem volt más, mint az Átokkút vize.
Az volt a helyzet ugyanis, hogy ez a különleges víz nemcsak halált hozott és pusztulást, hanem kis mennyiségben alkalmas volt arra is, hogy az indulatokat éppen az ellenkezőjére fordítsa. Ha a nemtetszés már nagyon eluralkodott a nézőseregen, és kezdtek ellenségesen viselkedni, füttyögtek, fújoltak és köpködtek, és fizetés nélkül eloldalogtak, egy alkalmas pillanatban Dirón széthintette a sokaságon a vizet – és csodák csodája, a tömeg, aki addig haragosan viselkedett és nemtetszésének adott hangot, egy csapásra rajongók hadává változott, akik áhítattal csüggtek a színészek szavain, és minden egyes verssort külön megtapsoltak. A hatás félórácskát ha tartott, de ennyi éppen elegendő volt arra, hogy az előadást sietősen befejezzék, a hálás közönségtől begyűjtsék a busás belépti díjat, meg az ajándékba hozott mézes lepényt és füstölt kacsacombot, és még mielőtt visszájára fordulna a hangulat, ripsz-ropsz kereket oldjanak. A víz hatása elmúltával enyhe fejfájást okozott, gyerekeknél néha hascsikarást, de igazi veszélyt senkire sem jelentett – így aztán sosem kerekedett botrány a dologból. Bizony sok százszor mentette már meg ez a csodálatos nedű Antonisz és Dirón társulatát – s a hatása most sem maradt el.
A tömeg, amely addig arra várt, hogy az Árnyék feje végre porba hulljon, és izzó gyűlöletet sugárzott a szerencsétlen torzszülött felé, s rajongását a szép Fulvióra ömlesztette, most hirtelen éppen az ellenkezőképpen kezdett viselkedni. Dühös morgás hullámzott végig rajtuk, ahogy a katona felemelte a kardot, s maga a katona is hirtelen úgy érezte, hogy igencsak rút és helytelen dologra készül, s ahogy alaposabban szemügyre vette Fulviót, úgy érezte, hogy bár tényleg csúnyácska, amúgy egészen szeretetre méltó, és főképp, minden bizonnyal ártatlan. És nemcsak ez a katona érzett így, hanem így érzett az összes többi légiós is, és így érzett a szenátor és a nép – egyedül Escalorra és a szép Fulvióra nem hatott az Átokkút vize.
Ó, igen – ekkor értették meg, hogy találkozásuk nem holmi hitvány véletlen műve, hanem nagyobb erők munkálkodtak abban, hogy útjaik találkozzanak. És miközben értetlenkedve figyelték, ahogy a szándékot változtatott tömeg éljenezni kezdi a rút Fulviót, és vállukra kapva viszik a város központja felé, s maga a szenátor akaszt a nyakába aranyláncot s nyom a kezébe illatos fügét, a tekintetük ismét találkozott – és észrevétlenül mindketten kiváltak a tömegből, s elindultak az észak felé vezető hadiúton, hogy végre csöndben és zavartalanul beszélgethessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése