A szenátor díszes harci kocsiját felvezető lovasság északról érkezett. A katonák - megannyi válogatott, délceg férfi -, egyforma páncélzatban, egyforma, pej lovakon vágtatott be a hegyek felőli városkapun, melyet jobb híján fenyőgallyak és borostyánindák díszítettek, és két lenge öltözetben didergő leányzó, akik rózsasziromnak látszó színes fecniket szórtak a kocsiútra. A trombitások megfújták hangszereiket, hamis recsegés visszahangzott a fagyos falak közt, és a hangra a város lakói egyszerre az utcákra tódultak.
A szép Fulvio dühösen engedte el rút énjének torkát.
Még nem végzett – de nem kockáztathatott. Ellökte magától az ernyedt testet, és mélyen az arcába húzta köpenyét. Hirtelen eggyé vált a tömeggel, éljenezve lendítette a magasba a kezét.
A csúf Fulvio ellilult arccal, fulladozva esett össze, s vergődve terült el a tülekedő polgárok lábai alatt, akik már ugrottak is a magasba a szenátori kocsiból záporozó ezüstpénzekért, melyeket egy papagájtollakba öltözött karthágói törpe szórt közéjük. A pénz utáni eszeveszett tolongásban ruhák szakadtak, törött csontok ropogtak és félholtra taposott emberek sikoltoztak. A rút Fulvio ledobta köpenyét, és színleg egy elgurult pénzérme után vetette magát, aztán amikor megbizonyosodott róla, hogy senki sem figyeli, hátrálni kezdett, majd befordult egy néptelen utcán. Kirázta az ujjaiból a görcsöt, amely a halálos erejű szorítástól állt belé, és mélyet sóhajtva, felszabadultan szívta be a friss levegőt.
Vége! Végre vége! Hát ez a nap is elérkezett! Sose hittem volna, hogy valaha is megszabadulok énem másik felétől, és most, mintegy varázsütésre, megtörtént! Hála neked, emberfeletti erő, akárhonnan érkeztél is, a föld gomolygó, sötét mélyéről, vagy az égi szférák tündökletes fényárjából, ezerszer is hála neked, hogy végbevitted rajtam ezt a csodát! Soha többet nem kell attól rettegnem, hogy valaki undorodva tekint rám! Eztán már csak irigy férfitekintetekkel és epekedő, elpárásodott női pillantásokkal találkozom, s a kisfiúk példaképként gondolnak majd rám, és a kisleányok arról álmodoznak, hogy egyszer majd olyan férfi választja őket élete párjául, mint én. Leszakadt rólam a rosszabbik énem, mint egy fájdalmas, bűzlő kelés, egy gennyel teli, feszülő pattanás, egy elhalt, fityegő bőrlebeny! Elszakadt a lábamtól, mint az árnyék, ha veszett róka közeleg! Amióta csak élek, azt hittem, hogy a szebbik énem tévedés, káprázat, valamelyik gonosz istenség incselkedése, aki abban leli örömét, hogy gúnyt űz a szerencsétlen, rút torzszülöttből! Mindig azt hittem, hogy én, az igazi én, az a csúf, a visszataszító Fulvio. A rettegésem erősebb volt, mint a szépségembe vetett hitem, a szégyen hatalmasabb volt, mint a szépség fölött érzett büszkeség! És most kiderül, hogy tévedtem, ó, istenek, ó, démonok! Soha nem örült még ember ezen a világon a tévedésének ennyire! A rút Fulviót már nem védi meg többé a szebbik énje! Már soha nem lesz senki emberfia a földön, aki a védelmére kelhetne, mondván, ne bántsátok, hiszen tévedtek, ő igen is szép! Csak egyre kell ügyelnem még – nehogy véletlenül az a gonosz kis féreg még egyszer az utamba állhasson! Nehogy eláruljon, nehogy bevádoljon, nehogy rám uszítsa üldözőimet! Minden rossz, ami eddig az életemben történt, egyedül az ő műve – én egy újjászületett, sőt, újonnan született, tiszta lény vagyok – velem jött minden, ami a régi Fulvióban jó volt, és minden, ami rossz, ott maradt fertelmes, s gyűlölni való árnyékomnál.
Ó, apám, bárcsak most láthatnál! Tudom, hogy te mindig szépnek láttál engem, de tudom, milyen mély fájdalomba taszított a tudat, hogy az emberek többsége meg undorodik tőlem! Bárcsak még egyszer megölelhetnélek, bárcsak kivezethetnélek sötét, bűzlő szobácskádból a fényre, Aquincum utcáira, s délcegen és büszkén végigsétálhatnál a polgárok ámuldozó sorfala közt velem! Büszke leszel még egyszer rám, apám, megesküszöm! Nem hagyom úgy itt ezt a világot, hogy vissza ne adjam neked a boldogságodat, az önbecsülésedet, a büszke római ősök önnön erejükbe vetett hitét! Ha most állnék a mostohám elé, bezzeg elakadna a szava! A mocskos, örökké pörös szája bezzeg elkerekedne a csodálkozástól! És mindenkinek, aki eddig gúnyolt, leköpött, belém rúgott, megvert és megalázott! Minden keserűséget, minden bánatot, apám lemondásban töltött tízezernyi napját az a sötét árnyék hozta rám, akitől ezennel elveszem a Fulvio nevet! Igen, legyen az ő neve mostantól fogva Árnyék – Árnyék, mely a délutánnal egyre nyurgul, vékonyodik, lassan körvonalait veszti, s az alkonnyal végezetül semmivé foszlik, és beleolvad az éjszakába. Rövidesen itt az éjjel, gyűlölt árnyékom! Halál hát reád, gyors halál! Siess alkonyi pályádon, balsorsom napja, a horizont alá! Megszabadultam! Szabad vagyok! Had öleljelek magamhoz, világ!
És kitárt karokkal, eszeveszetten, ugrabugrálva rohanni kezdett végig az utcán. Mikor kimerült, zihálva hevert végig a havon, és boldogan tömte a szájába a csillámló, fagyos hórögöket. Aztán, ahogy ezt is megelégelte, felpattant, és végigtekintett magán. Koszos posztóing lógott róla, melyet repedezett bőröv szorított össze a derekán; fölé foltos lószőr köpeny terült, s lábain lyukas és átázott bivalybőr csizma éktelenkedett. Nem – így nem mutatkozhat többé! Nem engedheti meg, hogy az öltözéke miatt gúnyolják! Valahonnan tisztességes ruhát kell szereznie, akárhogy is! Mostantól méltóvá kell válnia önmagához!
A deszkaréseken át belesett a ház utcai kapuján, amely előtt állt. Odabent csöndes volt minden – a ház gazdái alighanem a szenátort üdvözlő tömegben tolonganak. Az udvaron befagyott szökőkút állt, mellette egy nimfa szobra, s az oszlopcsarnok falán tarka mozaik tündökölt. Gazdag háznak látszott. A szolgák bizonyára a hátsó épületekben alszanak, vagy maguk is kint szaladgálnak a pénzérmék után, gazdáikkal együtt. Fulvio körülnézett az utcán – sehol egy lélek; a tömeg morajlása messziről szűrődik ide, a szenátor már bizonyára a fórumon készül szónoklatához.
Egyetlen ugrással vetette át magát a kertfalon, s ahogy lehuppant a kert havában, meglapult egy puszpángbokor mögött. Egy darabig hallgatózott, aztán óvatosan felegyenesedett, és elindult a puha hóban a ház felé. Fahéjillat áradt a szobák felől; a szökőkút mellett szélhárfa csüngött mozdulatlanul a szélcsendben. Fulvio az egyik ajtóhoz lépett, és benyitott. A szobában félhomály volt, s még erősebb fahéjillat. A padlót mozaikkép díszítette: szatírok üldöztek nimfákat egy folyóparton: a vízből kék delfinek nyújtogatták palackorrukat a menekülő leányok felé. A szoba falánál álló polcokon ezüstedények sorakoztak, s egy nagy tálon lekvárral töltött sütemény: Fulvio mohón kapott az étel után, és teletömte a zsebeit.
- De hiszen éhes vagyok! – gondolta. – Éhes vagyok, tehát ennem kell, és rongyok lógnak rajtam, tehát ruhát kell szereznem – nem ünnepelhetem az újjászületésem koldus módra, éhgyomorral!
Azzal az egyik ezüstkupából, amely színültig borral volt tele, jókorát kortyolt, s mohón nyelte hozzá a süteményt.
A polcok mellett egy keskeny ajtón egy újabb szobába nyitott, amely a belső kert felől kapta a fényt. Itt fegyvereket talált: magához is vett gyorsan egy tőrt, amelynek markolatát elefántcsontból faragott oroszlán díszítette. A következő szobában aztán végre meglelte, amit keresett: a ház ura bizonyára nagyon adott az öltözködésre, mivel a szekrények dugig voltak a legkülönfélébb, drága ruhákkal, a bíborszegélyű köpenyektől a szarmata szarvasbőr ingeken át a szűk, illír nadrágokig, melyeket Dalmácia hegyei közt varrnak feketehajú asszonyok. Aztán voltak itt dák süvegek, akkora hegyikristályokkal a csúcsukon, mint egy gyerekfej, meg moesiai csízmák, amelyeket fekete mén bőréből varrnak, meg gall vadkanbőr zekék és pikt bőrpáncélok, amelyeket az ing alatt kell viselni.
Fulvio ledobta szennyes ruháit, és először is tetőtől talpig megkenekedett a drága olajokkal, amelyek egy fényes ezüsttükör mellett, színes üvegekben álltak: fagyöngyolaj, szezámolaj, narancsolaj és sűrű, fűszeres, arábiai kardamom. Miután a teste felfrissült, sorban öltötte magára a ruhákat, s végül a haját aranyszálakkal átszőtt pánttal fogta össze. Végignézett magán a tükörben – és riadtan fordult hátra.
Az ajtóban egy öregember állt, és a rémülettől szinte kővé dermedten bámult a komótosan szépítkező idegenre. Aztán megmozdult – mintha a köpenye alá indult volna a keze, amerre a kard szokott rejtőzni – de Fulvio gyorsabb volt, és egyetlen ugrással az öregnél termett, és hatalmas erővel mellkason rúgta, hogy ellenfele hátrabukfencben repült ki az ajtón, és elterült kint a hóban. Hörögve próbált feltápászkodni, de a rúgás úgy összezúzta a mellkasát, hogy nem kapott levegőt. Fuldokolva, tehetetlenül tátogva kaparta a havat.
- Ruhára volt szükségem, öreg! Sajnálom! – mondta Fulvio, és elindult a kertfal felé, amerről érkezett. Már épp felkapaszkodott volna, hogy átlendüljön az utcára, amely még mindig csendes volt, mint egy befagyott patakmeder, de ekkor valami furcsa érzés ömlött szét a lelkén.
Furcsa érzés, szokatlan érzés, sohasem tapasztalt, mézédes, borzongató vágy. Fulviot hirtelen pír öntötte el, homlokán veríték ütött ki a gondolatra.
- De hát mért is ne? – gondolta. – Mért is ne tenném meg? Mi tart vissza? Nem az erősebb jogán teszem? Aki szebb is, és erősebb, vajon nem áll-e előrébb jogban is? Hát nem arra való a világ, hogy a legkiválóbbak minél nagyobb helyet foglaljanak el belőle maguknak, s minél inkább összezsugorítsák a rondák és gonoszak birodalmát? Hát dehogyisnem: épphogy arra való. Pont nekem ne lenne jogom megtenni? Dehogy nincsen! Én annyit szenvedtem és annyit tűrtem a tizenhét év alatt, hogy most már bármit megtehetek – és igen, meg is fogom tenni. A szenvedésem az, amely feljogosít a tettre, és a szépségem az, amely felment a bűntudat alól. Egyetlen feladatom van: hogy megmenekítsem a szépséget és az erőt, amely bennem öltött testet. Most már én vagyok a legszebb: azáltal érdemeltem ezt ki, hogy tizenhét évig egyszersmind a legrútabb is voltam. Az istenek küzdöttek bennem egymás ellen, a szépség, és a rútság, s a jó a rosszal: a széppel együtt a jó aratott győzelmet, s ezzel minden jogot magához ragadott. Ha vágyam támadt megtenni, akkor jogom is van hozzá. Többet soha semmit nem fogok megtagadni magamtól, amit csak megkívánok. Nem hagyhatom, hogy eztán félig érlelt tervek és kiéletlen vágyak mérgezzék az életem. Szép vagyok, erős, és győzelemre születtem újjá! Gyerünk hát, szépség, bátorság, és erő!
Az utolsó szavakat már hangosan, ujjongva mondta ki, és a helyett, hogy átmászott volna a falon, visszament, át a szobákon, a belső kertbe, ahol a hó alatt pompás virágágyások, amfora-alakra nyírt örökzöldek, suttogó, öreg barackfák, és értő műgonddal metszett szőlőlugasok álmodtak a téli hidegben – valamennyi az öreg kertész keze munkáját dicsérte, aki most ott nyöszörgött a hóban Fulvio lábai előtt.
Fulvio lassan húzta ki ezüst tokjából az oroszlános markolatú tőrt.
- Sajnálom, öreg! De nem hagyhatom, hogy elárulj! Különben is már nagyon régóta vágyakozom arra, amit most tenni fogok! – suttogta, és a tőrt markolatig merítette a tehetetlen testben. Az elefántcsont oroszlán sörényén vér ömlött végig, és pirosra festette a szűzhavat – amely még azon a napon hullott le a Bölényszikla felől gomolygó felhőkből, amelyen Fortunatus Serapiával álmodott.
Ugyanebben a percben a másik Fulvio, az Árnyék, utolsó erejét összeszedve vonszolta be magát a szekértáborba, ahol a színészek éppen főpróbát tartottak. Antonisz tehetetlenül, dühöngve állt az ócska kis deszkaszínpadon, és kétségbeesetten silabizálta a darab szövegét, amelyet egy öles tekercsben kigöngyölve tartott maga előtt, de az ördög tudja, hogyan és miért, cudarul megizzadt, mire egy-egy szót ki bírt olvasni. Dirón dühöngve hozzávágott egy hógolyót.
- Te baromállat! A múlt héten még kívülről fújtad az egészet!
- Akkor gyere ide, és olvasd ki magad! Nesze! – kiáltotta Antonisz, és a földhöz vágta a tekercset, és dühöngve elhagyta a színpadot. Dirón önelégülten trappolt föl, kigöngyölte a szöveget – aztán az arcáról szép lassan lehervadt a diadalmas mosoly. Zavartan tekerte össze a kéziratot.
- Emberek – mondta. – Valami nincs rendjén. A minap még mindannyian tudtunk olvasni! De ha még csak olvasni felejtettünk volna el! Úgy látom azonban, hogy a fejünkből is elszivárgott a tudás, amit gyerekkorunktól belevertünk. Te, öreg! – mutatott egy elaggott színészre, aki fogatlan szájával éppen halzsírt nyammogott – te például tudtál kívülről százhúsz darabot! Ezért is hívott mindenki Százhúsznak! Tudsz-e most fejből mondani nekem akár egyetlen hitvány jambikus tetrametert?
Az öreg boldogan rázta meg a fejét, hogy ő bizony nem tud, és tovább nyammogta a halzsírt.
- Tessék! Ezt mondom! Elhülyültünk! Elhülyültünk, barátaim! Többet nem keresünk egyetlen fillért sem! Fel fog kopni az állunk! Mehetünk vízhordónak, vagy vándor kardélezőnek! És az még a jobbik eshetőség, de gondoljatok bele, mi lesz akkor, ha…
De a mondatát nem fejezhette be, mert az utcatorkolatból, amely a város széli szekértáborral szemben tátongott, most morajlás hallatszott, aztán hangos, és egyre hangosabb ordítás, aztán egyszerre hatalmas tömeg jelent meg, részben katonák, részben pedig a város polgárai, kezükben fenyegetően rázva a fegyvert. A tömeg élén a szép Fulvio haladt.
- Fogjátok el őket! – mutatott a színészekre – Köztük lesz valahol a gyilkos is! A legrútabbat, a legocsmányabbat keressétek!
És mire a színészek nyikkanni tudtak volna, máris gúzsba kötve hevertek egymás mellett a havon, egy csapat suhanc pedig rugdosva-lökdösve terelte a fél karéjban felsorakozott polgárok elé az Árnyék Fulviót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése