Láttál-e már gilisztát kínlódni forró kövön? Láttad már, parányi testéből a nap heve és a felizzott kőlap hogyan szikkasztja ki a nedvességet, és fájdalmában a szerencsétlen hogy forgolódik és vonaglik és fetreng? Annyi ereje sem marad, hogy elvonszolja magát a közeli, még harmatos fűcsomóig, vagy a himbálózó árnyékfoltig, ahol pedig enyhet találna, és túlélhetné a pokoli kalandot.
Az a hő, amely Fortunatus testét és lelkét égette, a napénál százszorta erősebb volt: az emberi érzések tüze; enyhülést pedig sehol sem remélhetett.
Életének elmúlt évszázadai, amelyeket a havazás napja, s a nevezetes álom előtt megélt, a szellem hűvös oszlopcsarnokában teltek. Félárnyék, derű, jóindulat, csillámló, fehér márvány. A Szellemfejedelem lelke szinte élettelenül szunnyadt, alig-alig adott jelet magáról, legfeljebb néhány ijesztő álomkép alakjában, melyekre hajnalonként felriadt. De nem rezdült meg sem a szépségtől, sem a fájdalomtól, nem kelt életre, nem fogott tüzet. A gondolatok világában Fortunatus örök derűben és biztonságban élhetett volna – ha lehetséges lett volna azon a világon, hogy bármi változatlanul maradjon. De mivel a pannon világ olyan erők uralma alatt állt, amelyek szinte mindent az ellenkezőjére fordítanak, s boldogtalanból boldoggá, élőből pedig holttá tesznek, bölcsből meg bolonddá, majd mindent ismét a feje tetejére állítva, a holtat feltámasztják, a boldogot ismét összetörik, de az már korántsem biztos, hogy a bolondnak is visszaadják az eszét: Fortunatus sem tölthette el az életét a szellem örök derűjében és hűvösében, hanem a forró kőre, tűző napra neki is ki kellett hullania.
Most pedig rettenetesen fájt, lángolt és izzott mindene. Ahogy a Duna felé tartott, át a völgyeken, a völgyekben megbúvó falvakon, az út menti fogadók udvarain át, a legelésző nyájak, a vágtató lovasok, a trappoló katonai alakulatok között: minden földi fájdalom, amivel csak találkozott, megsokszorozódva jelent meg a lelkében. Egy törött gally, egy eltaposott katica, egy ellő juh látványa olyan fájdalmat okozott a Szellemfejedelemnek, mintha mindez éppen ővele történne; ő tört volna ketté, ő lapult volna szét egy óriás sarka alatt, s neki kellene a világra hozni a bárányt; egy bánatos szemű asszony, egy síró kisfiú, egy sebesült katona minden fájdalma benne is megjelent, és megjelent mindaz a körülmény, amely a bánatot, a sírást, a sebesülést okozta, mintha kölcsönvette volna az emberek emlékeit. A feje pedig, ahol korábban szép és bölcs gondolatok rajzottak, most kétségbeesett, zaklatott kérdésekkel volt tele: minden szenvedővel együtt, és minden szenvedő helyett Fortunatus kérdezett, pörölt, lázadt és tiltakozott, és ebben a szörnyű zsivajban már csak alig-alig, s csak nagyritkán találta meg önmagát. Képzeletében egymást kergették a szereplők: a bánatos szemű asszony gonosz rokonai, akik elvették tőle a gyerekét; a síró kisfiú gonosz nagybátyja, aki elcsalta kedvenc kiskutyáját; a sebesült katona ellenfele, aki a kardot az oldalába döfte – és Fortunatus ezzel a sok ellenféllel lélekben egytől-egyig szembeszállt, s forgatta, görgette magában őket, ahogy azoknak a képét szoktuk, mi emberek, a lelkünkben forgatni és görgetni reménytelenül sokáig, mint a bolond macska a gombolyagot, akik bánatot, fájdalmat és kínt okoztak nekünk.
Fortunatus próbált megnyugodni, de nem tudott. Próbált megpihenni, de nem tudott. Próbálta kiüresíteni a lelkét, hogy ott semmi, de semmi se maradjon, de képtelen volt rá. De ha véletlenségből egy-egy pillanatra nem is érezte volna át mások fájdalmát, hát épp elég volt a magáé: a Serapia utáni sóvárgás.
Mert olyan erővel, olyan hevesen, olyan égetően vágyódott Fortunatus Serapia után, ahogy a forró kövön kínlódó giliszta kívánkozik a harmatos fűbe, a hűvös föld alá.
Mire alkonyatkor a Duna partjára ért, a teste csupa seb volt, a ruhája összeszaggatva, cafatokban lógott a testén, arcát karcolások borították, vörös haja pedig lángként lobogott feje körül az alkonyatban: út közben ugyanis meghempergett néhány rózsabokorban, abban reménykedve, hogy a testi fájdalom majd enyhíti a lelkieket, vagy legalábbis eltereli a figyelmét – de csak azt sikerült elérni, hogy most már a teste-lelke egyformán sajgott és szenvedett. Átvergődött a korhadó uszadékfák csapdáin, és zihálva, reményvesztetten lapult meg a part menti fűzfák között. Egy őrjárat masírozott végig a part menti ösvényen, a tiszt pattogó vezényszavaira - egy-kettő, jobb-bal! - egyszerre verve a sarkukat a ledöngölt hóba. Fáradt arcú, öreg légiósok kémlelték mogorván a túlpartot, ahol tüzek fényei pislákoltak elszórtan a hegyoldalakon. Mikor az őrjárat lépései elhalkultak, s már csak fegyvereik és páncéljuk távoli csörömpölése hallatszott, Fortunatus óvatosan kikémlelt a fatörzsek közül.
A trák varázsló hajója füstölögve, kormosan ringatózott a hullámokon. Nehéz lett volna a varázslaton kívül bármi más magyarázatot adni arra, hogyan bír egyáltalán fennmaradni a vízen: az oldalán hatalmas lékek tátongtak, a deszkák korhadtan meredeztek, mint a halszálkák; az evezők törötten fityegtek villáikban; a kabinok félig lecsúszva a hajótestről, belelógtak a jeges vízbe; egytől-egyig minden alkatrészt vagy rozsda, vagy sűrű, sötétbarna moszat borított; a hajóorron díszelgő bronzszirént vastagon fedte a sirályürülék - és olyan szánalmasan nyikorgott az egész tákolmány minden egyes moccanásra, mintha a következő pillanatban már el is akarna süllyedni.
A hajóroncs orra felől halk dudorászás hallatszott, hátul, a kabinokban valakik beszélgettek, a hajó gyomrából pedig heves kalapálás csattanásai verték föl a vízre szánkázó vadkacsákat. A partról, az egyik öreg fűzfa nyergéből keskeny, korhadt deszkapalló vezetett a magasban a hajó fedélzetére. Fortunatus óvatosan felkapaszkodott az ágak között, és a síkos deszkán egyensúlyozva, imbolyogva elindult a jeges víz fölött. Egy pillanatra lenézett a vízre – és kis híján elvesztette az egyensúlyát, annyira megrémült: saját tükörképétől. Égnek meredő hajával, rongyos ruhájában mélyen ülő, izzó szemeivel valóban szokatlan, és első pillantásra ugyancsak ijesztő látványt nyújtott. Ha nem lett volna benne biztos, hogy saját magát látja odalent, inkább nekiugrott volna az ijesztő idegennek, mielőtt az veti rá magát.
Minden ízében remegve kapaszkodott be a korhadt korlátba, és beugrott a fedélzetre. A hajón tartózkodók közül, úgy tűnt, senki sem vette észre az érkezését. A kalapálás ugyanolyan éktelenül zengett odalenn, és a dudorászás, s a kabinok felől hallatszódó beszélgetés sem maradt abba. Fortunatus úgy döntött, hogy először arra veszi az irányt, ahonnan a dudorászás hallatszik: aki énekel, nem valószínű, hogy a következő pillanatban fegyvert ránt, gondolta.
Óvatosan közelítette meg a kék vászonruhában görnyedten kuporgó alakot, és lassan mellé térdelt. Az alak nem moccant: dudorászott tovább. Ekkor Fortunatus megfogta a vállát – ujjai alatt vékony csontocskákat, ernyedt izmokat érzett, mintha madárhoz ért volna – és lassan előre hajolt, hogy az idegen arcába nézhessen.
Egy keskeny arcú, sápadt nővel nézett farkasszemet a Szellemfejedelem, de abban a szempárban olyan közöny, olyan tompaság, és olyan mélységes-mély távolság ült, hogy Fortunatus riadtan hőkölt vissza.
- Asszony! Ébredj! hé! – rázta meg a fásultan térdeplő nőt. – Fortunatus vagyok! Van itt a hajón valaki, aki Gradiumból érkezett? Hírt hoztam a férjétől!
De bizony a kék ruhás asszonyt hiába próbálta felserkenteni a tompultságból, az tovább dudorászott, a dalocska ritmusára finoman előre-hátra ingva, mint egy billegő faszobrocska.
- Elvarázsoltak, igaz? Lehet, hogy legbelül hallasz engem; lehet, hogy válaszolni is szeretnél; lehet, hogy ez a butácska dal, aminek a dallamát, s a szövegét sem ismerem, az egyetlen üzenet, amelyet a világ felé küldeni bírsz, de ha így van is, akkor sem tudok rajtad segíteni, szegény asszony, pedig nagyon, de nagyon szeretnék! – suttogta Fortunatus a nő fülébe, és feltápászkodva tovább osont a fedélzeten, a törött edények és a halmokban bűzölgő rohadt zöldség és halbél között a kabinok felé, ahonnan még mindig egyenletesen, halkan zümmögött a beszélgetés.
Amikor a repedezett, fél zsanéron lógó ajtóhoz ért, megtorpant, és hallgatózott. Odabentről két női hangot hallott.
- Jaj, kicsim, ne olyan hevesen! Még a végén megütöd magad! Hallod!? A lovaglás nem könnyű tudomány, édesapád is évekig tanulta, ne hidd azt, hogy neked az egyik pillanatról a másikra menni fog! – mondta az egyik, amire a másik a szavába vágva mindjárt meg is felelt.
- És akkor mondtam az én jó atyámnak, hogy ne vegyen nekem bíbor ruhát, mert úgyis elszakad, ahogy az előző kettő is, de ő megint elutazott Carnuntumba, és megint bíbor ruhával tért vissza, és bizony reggelre az is elszakadt, mintha valami gonosz szellem szaggatta volna el az éjszaka.
- Bizony! mert ha lovat vesz az ember, az első szempont – és ezt én a férjemtől tanultam, aki mindenről kiokosított – hogy jó erős legyen neki a patája! Mert a lovon a pata olyan, mint az asszonyon a haj!
- Na de még ha csak a ruhával jártam volna így! De akármit hozott a jó atyám Carnuntumból, az másnapra mind tönkre ment: a camea elpattant középen, mintha tűz égette volna meg, a rézedény pedig forrósodni kezdett, és egyszerűen csak elolvadt a padló közepén mint a viasz! Na, akkor úgy döntöttem, hogy én abban a házban nem maradok tovább!
- Tölthetek egy kis narancslikőrt? – kérdezte az egyik, és kezével olyan mozdulatot tett, mintha egy kancsót emelne.
- Nem tudom eldönteni, hogy a smaragdokkal díszített fehérneműmet vegyem-e fel, vagy csak egyszerű selyemköntösben sétáljak-e ki a ligetbe! – válaszolta a másik, és végigsimított a keblén, a képzeletbeli smaragdokon.
Ez volt ám a furcsa beszélgetés! Mondott valamit az egyik, és mondott valamit a másik, de bizony mintha az egymás szavát nem is hallották volna, úgy elbeszéltek egymás mellett, mintha nem is egy helyen és egy időben, és egyáltalában nem egymással társalkodnának. Fortunatus kíváncsian nyitotta résnyire az ajtót, és belesett a kabinba. A deszkaréseken befújt a szél, amely behordta a szobácskába a havat: hókupacok álltak a sarokban, az asztal közepén, s a két üvegpoharat, amelyek az asztalon álltak, vastag zúzmara fedte. Az asztalnál, egymással szemben, két asszony ült: az egyik magas, csontos nő, kiugró pofacsontokkal, széles, vastag szájjal, és akkora tenyerekkel, mint egy lovászlegény; a másik asszony meg gömbölyded volt, göndör hajú, és álla alatt rózsaszín kis toka fénylett zsírosan. Mind a ketten lendületesen gesztikuláltak, mintha a lehető legközelebbi barátnők lennének egy kis délutáni tereferén; de bizony mindkettejük szemében ugyanaz a rémisztő tompaság és üresség tátongott, mint a kék ruhás asszony szemében ott az előfedélzeten. És ahogy a két furcsa asszonyt elnézte, Fortunatus rájött, hogy az a szerencsétlen a gradiumi piactér sarkán igazat beszélt: ezeket a nőket itt bizony alaposan megbabonázták; olyannyira, hogy már szinte nem is tartózkodnak ezen a világon, és mit sem tudnak a roskatag hajóról, a deszkaréseken befújó hóról, a halbéltől és rohadt zöldségtől bűzlő fedélzetről. A varázslat hatására minden bizonnyal azt képzelik, hogy valami csodálatos, napfényes helyen élnek, ahol megbecsült feleségek vagy szeretők; azt képzelik, szép ruhákat hordanak, finom italokat szopogatnak, s az életük pompásan, derűsen telik, pont úgy, ahogy azt kislánykorukban megálmodták maguknak, s ahogy azt a jó édesanyjuk imáiban kérte az istenektől, s jó atyjuk ábrándosan elgondolta, amikor a bábaasszony hírül adta, hogy leánya született. Micsoda gyalázat – gondolta Fortunatus – hogy e helyett lilára fagyott kézzel kalimpálva, kifordult szemekkel értelmetlenségeket hajtogatnak egy összeroskadni készülő kabinban! Hát miféle varázslat volt képes arra, hogy ezeket a jobbra érdemes teremtéseket elragadta gyerekük, férjük, családjuk, megszokott és, na jó, talán megunt életük mellől, s rávette arra, hogy ilyen csúnyán rászedve, becsapva és kiszolgáltatottan éljenek? Ki lehetett ennyire aljas, hogy a varázserejét, amellyel boldogságot is teremthetett volna, ilyen sötét és alantas dologra használta?
A Szellemfejedelem csüggedten csukta be a nyikorgó deszkaajtót, és egy síkos tölgyfalépcsőn a hajó mélyébe ereszkedett, ahonnan a kalapálás zengett.
A hajó gyomrában egyetlen gyertyácska pislákolt, s ennek halvány és imbolygó fényében ugyancsak furcsa látványra tárult Fortunatus szeme elé.
A helyiség közepén egy vasketrec állt, s a vasketrecben egy cingár férfi ügyetlenkedett egy hatalmas kalapáccsal: épp egy szegecset próbált vele eltalálni, amellyel az ajtót záró furatot rögzíthette volna, de mivel mindezt belülről, a rácsok közül kinyúlva akarta elintézni, minden egyes ütése szánalmasan mellétalált. A férfiról szakadt az izzadtság; hosszú haja a szemébe lógott, vékony karján lüketetve dagadtak az erek.
- Gyere már ide, na bámulj! – szólt lihegve Fortunatushoz. – Nem látod, hogy segítségre van szükségem?
- Te vagy a varázsló?
- Varázsló!? – kérdezett vissza hisztérikusan a férfi. – Varázsló!? Hát szerinted, ha értenék bármilyen hasznos varázslathoz, tölteném én ezzel az időmet, hogy itt püfölök már egy órája egyetlen szegecset? Akarnám magam kalitkába zárni, ha lenne a tarsolyomban akárcsak egyetlen épkézláb varázslat?! Gondolkozz ember, és gyere inkább, segíts, mert mindjárt leszáll az este!
- Mit műveltél azokkal a szerencsétlen nőkkel odafönn?
- Szerencsétlen nők? Te nem tudod, testvér, miről beszélsz!
- Megbabonázva beszélnek összevissza, s már kis híján halálra fagytak!
- De legalább élnek! – simította ki a szeméből az izzadt hajtincseket a kalitkában álldogáló férfi. – Élnek, tudod? Mert a többi öt, az bizony már a Duna mélyén ring valahol messze dél felé!
- Megölted őket, te átkozott féregfajzat!
A trák hosszan, nyihogva kacagott. Amikor nagy nehezen abbahagyta, mélyen a Szellemfejedelem szemébe nézett.
- Figyelj, idegen. Mit gondolsz, mért akarom kalitkába zárni magam, hm? Én tényleg nem tudom, mi történt velem, de az utóbbi időben, ahogy lenyugszik a nap, megmagyarázhatatlan módon valami legyűrhetetlen és visszafojthatatlan düh önt el. Olyan heves, olyan ellenállhatatlan harag, hogy képtelen vagyok türtőztetni magam – és hát kin csattan mindez? Hát persze, hogy azokon, akik a közelemben élnek, az én drága, hűséges feleségeimen, akikből, sajna, már csak hárman szívják a téli Duna illatát. Öt másikat – ó borzalom! – magam dobtam a vízbe. Ne, ne! Ne ítélje meg elhamarkodottan! reggelre elmúlt a haragom, és rettenetesen megbántam mind az öt alkalommal, amit tettem! Őszintén, mélyen és igazán megbántam, még el is sirattam szegényeket, mindegyiket! De aztán megint eljött az este, és én tehettem bármit, a harag megint elöntött. Elhiheted, végigpróbáltam az összes varázslatot, amit csak ismerek, de egy sem használt! Mi mást tehetnék, mint hogy bezárom magam olyan erősen, hogy akármekkora harag önt is el az éjjel, még csak véletlenül se szabadulhassak ki! Na mi lesz, segítesz, vagy megvárod, hogy beesteledjen?!
Fortunatus, miközben lassan kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a trák kezéből a kalapácsot, és közben arra gondolt, hogy ha nem vett volna rajta erőt a szerelem, talán a varázslón sem tör ki a rejtélyes kórság, amely az éjszakai dührohamokban nyilvánul meg; de így azoknak az asszonyoknak a halála félig-meddig az ő lelkén is szárad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése