TIZENEGYEDIK FEJEZET amelyben egy ükapát aranymedálba zárnak, szőrcsomó kerül a levágott ujjra, s Fortunatust víziszony fogja el

Strigonius egy marék havat dörzsölt szét a kezei közt, úgy törölte le a vért. Már közel sem érezte magát annyira elgyötörtnek, mint akár egy órával korábban: a mozdulatai erőt sugároztak, és most mintha valamennyivel magasabb is lett volna, mint gaztette előtt. Megborzongva tapasztalta, ahogy végre visszatér belé az élet, amelyet a szörnyű tűzvész kishíján elragadott tőle. Az ártatlan jós megölésével a színész előtt hirtelen megint kitárult a jövő; már beletörődött, hogy a színpadról örökre le kell mondania, bár ebbe a gondolatba napokon át szinte belepusztult; most azonban megértette, hogy a sors egy új, a réginél titokzatosabb és magányosabb ösvényt nyitott előtte, amely azonban ugyanúgy a hatalom és a pénz birodalmába vezetheti, ahogy a színház vezette egykor; sőt, ki tudja: talán most egy még hatalmasabb, még ellenállhatatlanabb erő szegődik mellé, akár egy hűséges medve, vagy oroszlán.
Már elég erősnek érezte magát, hogy akár napokig rejtőzzön a fa odvában, a jóslatért folyamodó Fortunatusra várva. Csak még a lányába kellett erőt és reményt öntenie.
Felemelte Atriát a hóból, és egy korhadt fatörzsre fektette. Feje alá mohát tömködött, és betakarta a jóstól elragadott köpennyel: a köpeny egykori gazdája - fején jókora sebhellyel - már kő- és jégtörmelék alatt pihent a közeli vízmosásban, és bizonyára nagyon csodálkozott, hogy az életének ilyen váratlan és meglepő fordulattal vetett véget egy megpörkölődött emberroncs husángja.
- Nem lehetett valami nagy jóstehetség az öreg, ha saját halálát sem tudta megjósolni nem igaz, leányom? – mondta Strigonius, és megfogta Atria lilára fagyott kezeit. – Csak a gyengék és a hitványak hagyatkoznak a jóslatokra: az erős ember maga teremti a jövőjét. Anteor, a jós, a gyávák és hitványak barátja, méltán pusztult el tehát csapásaim alatt. Halála mégsem hiábavaló, mert az erejét most, láthatod, átadta énnekem.
Bizony soha nem hittem volna, hogy én is rendelkezem ezzel a képességgel, amelyről őseim legendái annyit regélnek! Egyik ükapámról, a gazdag gall kereskedőről mesélték valamikor, hogy erejét, amely az évek számával egyre csak növekedett, azoknak az ellenségeinek köszönhette, akiknek elvette az életét. Minden egyes megölt ellenséggel egyre erősebb és erősebb lett, és egyre hatalmasabb. Már olyan magas volt, mint az erdőn a tölgyfák. Döngve lépett, hangja orkánként harsogott. Mivel ezzel a magassággal már a házba sem fért el, nemhogy a családi asztalnál, vagy a hitvesi ágyban, bevette magát egy barlangba: oda hordták neki a környékbeliek szekérszámra az élelmet, s ükapám onnan indult hadba, ha megszólalt a vezérek kürtjele. De a dolgok sohasem maradnak ugyanolyanok - amikor véget ért a háború Galliában, és az ellenfelek eltűntek a környékről, nagyapám ereje hirtelen hanyatlásnak indult. Napról napra kisebb és gyengébb lett, egyre cingárabb és erőtlenebb, végül már szinte a halálán volt, és furcsa mód már sokkal kisebbre ment össze, mint amekkorának az előtt ismerték, hogy a gyilkosságokkal növekedni kezdett volna. Akkor lett, mint egy kamasz, aztán, mint egy iskolás, végül aprócska csecsemővé zsugorodott, és megállíthatatlanul töpörödött tovább, amikor egy napon valami különös dolog történt.
Legendás ükapám állapotában hirtelen javulás állt be; nem zsugorodott tovább, hanem újra lendületes növekedésnek indult, de ugyanakkor a környék megtelt a gyászolók panaszos jajveszékelésével és siránkozásával: itt is, ott is egyre-másra tűntek el az emberek, először csak a csecsemők, a rabszolgák aprónépe, aztán következtek a fiatal lányok, majd az életerős és termetes családanyák, és amikor ükapám ismét emberfelettivé növekedett, a férfiakat is tizedelni kezdte a rejtélyes halál. Sokáig senki sem merte észrevenni a nyilvánvaló összefüggést, senki sem merte volna a gall háború hősét vádolni; amikor viszont az összefüggést észrevették, s a tettes kilétére fény derült, már késő volt. Legendás ősöm félelmetes méretű óriássá terebélyesedett, s napról napra egyre több emberrel végzett, hogy erejét növelje. Válogatás nélkül ragadta el az áldozatait, végül a saját apját is, és egy, a szívünknek felettébb kedves, oldalági rokont, aki szelíd volt, mint a galambfióka, és verseket írt - és ezzel a család részéről is betelt a pohár. Elhatározták, hogy tőrbe csalják vérengző ősatyám.
Egy lányt állítottak egy barlang bejáratához a Hármas Szurdok mélyén, s míg arra bíztatták, hogy siránkozzon és könyörögjön segítségért, a férfiak csákányokkal és feszítővasakkal kilazították a sziklákat a szurdok bejárta fölötti szirteken. Nem kellett sokáig várni ükapámra, akit folyamatos, elviselhetetlen éhség kínzott. Amint a szurdokba ért, a lány egy keskeny barlangjáraton át kereket oldott, s szerencsésen kijutott a hegy másik oldalán, az emberek pedig ez alatt a mélybe taszították a sziklákat, amelyek eltorlaszolták a szurdok bejáratát, s persze a barlangjáratot is eltömték úgy, hogy egy légy sem juthatott ki rajta. Legendás ükapám kétségbeesetten küzdött, hogy kijusson a csapdából, de ereje hamar fogyatkozni kezdett. Estére már csak akkora volt, mint egy normális ember, reggelre, mint egy koraszülött csecsemő. Egyre halkuló, gyengülő hangon követelte, hogy vessenek elé újabb áldozatokat, de erre persze senki sem volt hajlandó. Így mire eljött a dél, és a nap betűzött a szurdokba, ükapám már csak akkorka volt, mint egy tücsök, s néhány óra leforgása múlva az emberek lemerészkedtek a sziklafalon. Katica méretűre zsugorodott ősömet egyik ükanyám aranymedálba zárta, s a medált elrejtették a családi kincstár hét lakatra járó, acélpántos ládájában. A kincstárat száz év múlva kirabolták, s a medálnak – benne parányi ükapámmal – végleg nyoma veszett, s ma talán ott fityeg olyasvalakinek a nyakán, akinek fogalma sincs, miféle veszélyt szabadíthat a világra, ha a medál egyszer kinyílik.
Vigasztalódj hát, lányom, Atria – én vagyok az a távoli leszármazott, aki megörökölte ezt a csodás képességet. Erőmet hatalmasra növelhetem áldozataim révén – de óvatosnak kell lennem, hiszen amennyivel több erőt nyerek, azt később kétszeresen veszítem el. Most erős vagyok, és magasabb, mint voltam. Holnap talán már két fejjel kisebb leszek. Ki tudja, meddig tart ez az állapot – addig is használjuk ki.
Atria minden erejét összeszedve felemelkedett, és görcsösen szorította az apja kezét.
- Állj bosszút értem azon a nyomorult torzszülöttön, aki a tűzvészt okozta, apám! Állj bosszút a szépségem elvesztéséért! Állj bosszút, amiért romba dőlt az életünk! Öld meg Fulviót, könyörgöm! Használd erre az erőd, kérve kérlek!
- Túl könnyű büntetés lenne számára a halál. Én már kigondoltam, melyik bosszú lesz az, amelyik a legjobb gyógyír lelkeink sebeire – mondta Strigonius, és egy darab vérrel szennyezett rongyot vett elő. Szétgöngyölte, s a rongyból a jós levágott kisujja s egy ősz hajfürt fordult a hóra. Aztán az ingébe nyúlva a nyakán függő bőrzacskóból egy másik hajfürtöt vett elő: nem is hajfürt volt az, inkább szőrcsomó. Akkor maradt a kezében, amikor Fulvióval a császári papírokért dulakodtak, és a színész megmarkolta a fiú haját. Most a két hajcsomót és az ujjat csillag alakban egymásra helyezte, aztán mutatóujjával óvatosan felfogott egy könnycseppet a lánya sebhelyes arcáról, s a tárgyakra csöppentette. Aztán a hó alól egy csipet földet kotort elő, s azt is rászórta a többire.
- Jól figyelj, imádott leányom! A jós, akárhogy is, összeköttetésben állt a felsőbb erőkkel, s azokkal is, amelyek a föld sötét mélyét uralják. Ez az átokvarázs, amely a családunkban apáról fiúra szállt, arra szolgál, hogy ellenségünknek a legnagyobb rosszat okozzuk: de nem úgy, hogy megöljük, vagy betegséget bocsátunk rá, dehogy! A varázslat hatása az lesz, hogy Fulvióval az történik majd, amitől a legjobban retteg. Még nem tudhatjuk, hogy mi az, hiszen sosem láttunk a lelkébe – de bizonyos, hogy rövidesen megtörténik, és akkor bizony rettenetessé, kínnal telivé válik eddig is nyomorult élete. Minden férfinak élete során csak egyetlenegyszer lehet felhasználni ezt az átkot. Aki csip-csup ügyekre elfecsérelte, verheti nyugodtan a falba a fejét, nem kap több lehetőséget. Sokszor fogott már el az indulat ellenségeim iránt, s olyankor gyakran éreztem úgy, hogy elérkezett az idő, hogy latba vessem varázshatalmam; a kísértés azonban minden alkalommal rövid életűnek bizonyult. De most leányom, elérkezett az idő: induljon tehát útjára az átok Fulvio felé!
Azzal Strigonius a rémségek kupaca fölé hajolt és hosszan rálehelt. A szél feltámadt, felkapta a havat, s süvítve szórta szét a fák között.

*

- Hát hogyan is lehetettem ennyire ostoba, hogy azt hittem, Serapia Pannoniában van! – kiáltott a homlokára csapva Fortunatus, és térdre roskadt a hóban a terebélyes tölgyfa előtt, amelynek ősöreg törzsén a jós odva tátongott sötéten. – Milyen gőgös, milyen ostoba voltam, mennyire fennhéjázó és elvakult! Ha csak egy icipici szellem maradt volna bennem, azonnal magamtól is rá kellett volna jönnöm, hogy a táj, ahol Serapiát megpillantottam, nem az ősi békétől megszentelt pannon vidék, hanem egy jövőbeli tartomány, amelyet birodalmunk még meg sem hódított. A jövőről szólt hát az álmom, drága, bölcs Anteor! Had csókoljam meg hálából a kezed!
Azzal a Szellemfejedelem a sötét odú mélyébe nyúlva megragadta a kezet, és megpróbálta az ajkához húzni, de a kéz bizony nem engedett. Csikorogva, remegve szólalt meg bentről a hang.
- A pénzed is elég lesz, vöröshajú!
- Hát persze! igen, a pénzem… hát hogyne… - hebegett zavartan Fortunatus, és egy nagy zacskó aranyat halászott elő a köpenye alól. – Itt van! Megszolgáltad! Ne haragudj rám a tiszteletlenségért, csak annyira megörültem…
Azzal az aranyat az odú felé tartotta, de nem nyújtotta be egészen a sötétbe. A gyolcsokba csavart, véres kéz lassan, óvatosan bújt elő az üregből, mint rejtekéről a gyanakvó kígyó; s amikor már biztos közelben érezte áldozatát, az erszényt, villámgyors mozdulattal csapott le rá, s ragadta ki Fortunatus kezéből. A fém megcsörrent az ujjak méregfogai közt. A Szellemfejedelem lelkén hirtelen érzések tucatjai suhantak át és komor, sötét sejtések. Sikolyok, hörgés, árulás, bosszú, rettegés…
- Azt érzem, Anteor, hogy…
- Nem érdekel, mit érzel – csikorgott az odúból a hang.
- Azt hiszem, igazad van… köszönöm a jóslatot. Áldjon az ég!
Azzal Fortunatus sarkon fordult, és sietve megindult lefelé a jeges erdei úton, amelyet csak kínnal-keservvel tudott követni a felerősödő hófúvásban. És miközben lefelé oldalazott, lelkében utat engedett a baljós érzéseknek, amelyek mohó kéz megpillantásakor költöztek belé, s amelyek sehogy sem fértek össze semmivel, amit korábban a jósokról gondolt vagy tapasztalt. Úgy emlékezett, hogy a világtól visszavonult, magányos emberek fásult közönyt árasztanak, mint a korhadó kőrisek, még gyakrabban csak jámbor félelmet, mint a beteges őzikék, de ez az ember, aki a fa odvában lakott, annyi kínt, dühöt és elkeseredést hordott a lelkében, hogy a súlya szinte szétfeszítette a Szellemfejedelem lelkét is, hiszen, amióta szerelembe esett, úgy szívta magába az emberek érzéseit, mint a szivacs a mozaikpadlóra löttyent fügebort a szorgalmas szolgáló kezében.
Vajon mért feszíti ennyi kín egy jós lelkét? Ekkora súllyal nehezedne rá a jövő, mely végtelen vászonként hordozza magán a emberek életének jövendő képeit? Vagy ő is, akárcsak a Szellemfejedelem maga, átérzi mindazt a fájdalmat, amelyet a jóslatot kérők a lelkükben hordanak, amikor az erdőbe látogatnak hozzá a jövendő megismeréséért? Vagy… de ez a vagy olyan bizonytalan és távoli következtetéseknek nyitott volna utat, hogy Forunatus nem merte tovább növeszteni az éppen csak csírázó gondolatot; hanem úgy döntött, hogy a csírára sötétséget borít, hogy ne növekedjen tovább, s inkább azokat a gondolatokat hozza napfényre, amelyek a közvetlen jövőjét befolyásolják.
Hiszen a Dunán átkelni nem volt egyszerű mulatság. A partján végestelen-végig őrtornyok sorakoztak sűrűn; a szigeteket őrjáratok figyelték; a vizet éjszakánként hatalmas máglyák tüzei világították meg, nehogy a sötétség leple alatt érkezzen a barbár támadás. Aki át akart kelni a túlpartra, az legfeljebb katona, vagy császári követ lehetett: a kereskedők, akik bölénybőrt és tört ércet vásároltak odaátról, csak közvetítők útján tehették, s a közvetítők a hadsereg emberei voltak. Aki a maga szakállára akart átkelni, azt többnyire elfogták, és még ott a parton lenyakazták, azonnal kimondva bűnösségét – hiszen mért is kellene titokban sündörögnie annak, aki tisztességes ügyben jár?
Fortunatusnak tehát semmi esélye sem volt arra, hogy a maga erejéből átjusson a barbár világba, s ha még lett is volna rá esélye, akkor sem értett semmihez, ami az átkeléshez szükségeltetett volna – nem tudott csónakot kormányozni, nem tudott evezni, és legfőképp: nem tudott úszni. Sőt, még víziszonya is volt, amelyet még gyerekkorában szerzett, amikor vízbe akarták fojtani – hogy miért és hogyan, azt majd később elmesélem. Most legyen elég annyi, hogy a víz puszta gondolatára is rettegés fogta el.
Ekkor jutott eszébe annak az embernek a története, akivel a nagy havazás napján beszélt a piactérről kivezető sikátor sarkán: akinek először érezte át a fájdalmát. A férfi a Szellemfejedelemnek egy trák varázslóról beszélt, aki megbabonázta a feleségét, és egy roskatag, vén hajón lakik számtalan más asszonyával együtt. Ha van valaki, aki segíthet az átkelésben, az nem lehet más, mint éppen az a trák. És ki tudja – talán lesz alkalma elmondani is az elvarázsolt asszonynak, hogy Gradium városában a férje visszavárja.