Mialatt Fortunatus a jós keresésére indult, Derkidar rejtekhelyén pedig az imént elbeszélt események zajlottak, és Escalor, a kém, köpenye zsebében csörgetve aranyát, felkapott a fekete ménre, s elvágtatott: Magimarus, a Szellemfejedelem szolgája, aki történetünk kezdetén ügyetlenségében Sabbe borzpecsenyéjét a parázsba borította, most egy hosszú folyosón botladozva keresztül egy tündöklő holdfényben úszó, ezüstkorongokkal díszített kapu felé közeledett. A lelkét kétségek marcangolták, melyeket úgy próbált elűzni, hogy kezeivel élénken gesztikulált, miközben fennhangon pörölt önmagával.
- No lássuk csak, hány szerencsétlenség is ért csak ezen az egyetlen napon eddig a percig, te ostoba, ostoba, ostoba Magimarus!? Kezdődött ugyebár ott, hogy amint a városból kifelé siettél, egy csinos lány jött veled szemben az erdei úton, kosárkája tele frissen szedett fagygombával; és ahogy melléje értél, neked persze rögtön udvarolhatnékod támadt, és mondtál összevissza minden féle sületlenséget, hogy milyen szép az idő, és milyen kellemes szellő fújdogál, miközben persze komor téli zimankó volt, amely jeges északi széllel párosult! Mért nem tudsz te soha semmi odaillőt mondani, amint megpillantasz egy lányt? Miféle varázslat bogozza össze úgy a nyelved, hogy csak és kizárólag ostobaságokat hagyják el a szádat? Ez a lány is, karján a gombákkal teli kosárkával, riadtan pillogott, és megpróbált tovább osonni, de te persze megint nem azt tetted, amit kellett volna, nem! Ha van egy kis eszed, hagyod, hogy menjen isten hírével az a lány, te meg mész tovább az utadon, de persze képtelen voltál elviselni a kudarcot, ezért még tovább próbálkoztál, s egyenesen arra vetemedtél, hogy megsimogasd az arcát, amúgy leereszkedően, urasan; amire persze, hogy az volt a válasz, hogy hegyes körmöcskéivel jól képen karmolt, és kétségbeesésében segítségért kiabált! Még jó, hogy erre észbe kaptál és elfutottál, mert ki tudja, a végén még jól el is agyabugyálnak a feldühödött rokonok, akik már lefelé trappoltak az erdei ösvényen, husángot suhogtatva! Hogy ijeszthetted meg ennyire azt a szegény, ártatlan teremtést, te beképzelt, ostoba, tévelygő, te érzéketlen, te faragatlan, te tuskó?!
És Magimarus annyira haragudott önmagára, hogy még két jókora pofont is lekevert a fagytól már amúgy is kipirult orcájára, aztán hasba bokszolta magát. De ettől sem nyugodott meg, hanem tovább folytatta a gyalázkodást.
- Na de ha ennyivel megúsztad volna, te, te istencsapása! De nem, nem te lennél az, ha ennyivel lezárult volna szerencsétlenségeid sora! Mert persze a legszebb ruhádba öltözködtél, hogy illőképpen köszönthesd a Nagymestert; felvetted arannyal hímzett tanonckötényed, melyet az építőmesterek ősi szimbólumai díszítenek; felvetted ametiszt nyakravalód; lábadra legszebb nyúlszőr csizmádat húztad, felöltötted a fehér kesztyűt, nehogy szennyes kézzel lépj a templomba; hajad csinosan elrendezted, és úgy illesztetted magadra drága vidrasapkád, hogy hajfürtjeid arányosan és csinosan kandikáljanak alóla elő, és egyáltalán, mindent elkövettél, hogy küllemed illendő és méltó legyen; és akkor nagy siettedben, épp az oszlopcsarnok előtt nem hasra estél a sűrű latyakban? Nézz végig magadon! Csupa sár vagy, csupa szutyok, lócitrom és jégkása! Vidrasapkád megmerült a jeges vízben, és épp végigcsöpögteted vele a drága malachittal burkolt folyosót! Kötényed elszakadt, s a körző és a szögmérő között hasadás éktelenkedik!! És nem tehetsz semmit, nincs mibe átöltöznöd, szégyen-szemre így kell a Nagymester elé állnod!
És Magimarus még egy pofont lekevert magának, aztán, ruházatát úgy-ahogy rendbe szedve, megállt az ezüst holdfényben fürdő ajtó előtt, és bekopogott rajta: két rövidet, egy hosszút. Bentről egy hang ezt kérdezte:
- Mért jöttél?
- A Nagymesterrel kell beszélnem – válaszolta Magimarus.
- Mit őriz a Nagymester?
- A sötétség titkát.
- Mit jelent a királyi művészet?
- A magunkon való uralkodást.
- Akkor lépj be, tanonc, és viselkedj rendünk szabályai szerint.
Az nehéz ajtószárnyak csikorogva kitárultak, és Magimarus belépett a terembe, amelyben kellemes meleg volt, és sűrű virágillat. A terem közepén, díszes mozaikágyban forró vizű patak csörgedezett: ez fűtötte a rend templomát, és ez éltette a Nagymester ligetét, ahol a citrom- és narancsfák épp most borultak virágba. Staroras, a Nagymester épp a fáit metszegette. Fiatal férfi volt, de a haja a halántékánál már kezdett őszülni, s galambszárnyak módjára lengedezett kétfelől. Borotvált arcán bal oldalt, az állcsont fölött egy hosszú sebhely forradása; szemei sötétbarnák, és különösen vidámak, mintha örökké csak tréfálkozni szeretne, s a rossz hírek különösképpen nehezére esnének.
- Magimarus! No lám csak! Hát te hogy kerülsz ide a tél közepén? A nyári napforduló előtt nem is vártalak!
Magimarus Starorashoz sietett, és hevesen megszorította a kezét. A Nagymester riadtan nézett végig sáros öltözékén.
- Mi történt veled, gyermekem? Rablók támadtak rád, vagy farkasok? Mért vagy ilyen zilált?
- Jaj, Rengeteg, rengeteg a baj. Az, hogy így nézek ki, most mit se számít! Egy kis baleset itt, egy kis baleset ott – már megszoktam, hogy így telnek a napjaim. Ha csak egy szakadt kötény és egy lucskos vidrasapka volna a baj! De ennél sokkal nagyobb, sokkal végzetesebb dolgok történtek!
- Akkor üljünk le, és alaposan elbeszélsz mindent – mondta a Nagymester, és elgondolkodva majszolt egy narancsvirágot. Magimarus engedelmeskedett, és leültek az egyik illatozó citromfa alá a padra. A padlóból asztalka emelkedett föl, lapján forró citromteával és lépesmézzel. A Nagymester elhárította Magimarus buzgólkodását, és mindkettejüknek töltött egy csészével az illatos italból, s a csészékbe a lépből mézet csorgatott. Kortyoltak, aztán Magimarus elmesélte sorban, hogy esett szerelembe a Szellemfejedelem, és ő hogyan rohant Sabbéhoz tanácsért, és hogy az öreg papnő mit mondott. Staroras komoran hallgatta, aztán így szólt.
- Gyermekem, tudod, hogy mi az örökkévaló dolgokon őrködünk. A világ folyásába nem tudunk beleszólni. Ide nem ér el a világ – de sajnos mi sem érjük el innen a világot. Neked, a tanoncnak, aki majd egykor rendünk teljes jogú tagja leszel, nem lehet más feladatod, mint a szemlélődés és a kitartás. Nézd a dolgokat, okulj belőlük, és segíts a szenvedőknek. Mást nem tehetsz. Úgy látszik, most sötét idők jönnek, de a sötét után ismét kivilágosodik minden. Tudod, semmi sem megy előre, hanem minden körbe-körbe jár.
Magimarus lehajtott fejjel hallgatta a férfit, s hevesen tördelte a kezeit.
- Mester… úgy érzem, én már nem sokáig bírom ezt.
Staroras elmosolyodott.
- Ide figyelj Magimarus. Én tudom a titkod, csak én tudom, meg te. Nem kell aggódnod. Biztonságban vagy, már ami ezt illeti. Minket, úgy értem, téged sem fenyeget az idők elkomorulása, a barbár áradat. Ha a veszély már tűrhetetlenné válik, majd visszavonulsz ide. Addig tégy a belátásod szerint – hiszen szabad vagy. Cselekedj, küzdj meg önmagaddal, nézz szembe a világgal, hisz vándoréveidnek csak ez ad értelmet. Mi még nem fogadhatunk be ide, ezt jól tudod. Már bízunk benned, de még nem bizonyítottál.
Magimarus mélyeket sóhajtott, és könnyes szemét a Nagymesterre emelte. Staroras hosszan kémlelte Magimarus pillantását, aztán maga is felsóhajtott.
- De hiszen látom, nem is azért jöttél ide. Neked még rengeteg dolgod van odakint.
- Mindent elkövettem, Nagymester, hogy megóvjam Fortunatust a szerelemtől. Hosszú évekig őriztem őt… de az álmai ellen már nem tudtam megvédeni. A támadás a túlsó oldalról érkezett, nem onnan, amerről a falakat emeltem.
- Nem is te tehetsz róla Magimarus. Ennek így kellett történnie – nagy balszerencse viszont, hogy éppen veled esett meg.
- Én annyira szerencsétlen vagyok! – pityeredett el Magimarus, és Staroras vállára hajtotta a fejét. – Olyan végtelenül szerencsétlen!
És hosszan, hosszan zokogott. A Nagymester hagyta, had sírja ki magát, aztán két tenyerébe fogta Magimarus fejét, és mélyen a szemébe nézett.
- Tudom, hogy van valami, amit csak én tudok rólad, de attól tartok, van még valami sokkal fontosabb, amit én sem tudok!
Magimarus ekkor lesütötte a szemét, és hosszan, megadóan bólintott.
- Meg kell küzdened vele, gyermekem. Én hiszek benned, és a rendünk minden tagja együtt érez veled a vándorlás gyötrelmeiben. Mindannyian kemény próbákat álltunk ki, akik most itt vagyunk, de tudod, hogy még többen voltak azok, akik nem lehetnek közöttünk, mert elbuktak a próbatételeken. Egyszer, ha minden bajon túl leszünk, és derűvel tekintünk vissza ifjúságunk viszontagságaira, majd én is elmesélem neked, hogy annak idején miken mentem keresztül – de a történetmesélés rangját ki kell érdemelni, Magimarus. S azt csak a kemény helytállás adja meg.
- Tudom, Nagymester.
- Akkor most menj. Kísérje utad a szépség, támogassa a bölcsesség, segítse az erő.
Azzal Staroras egy citromvirágot nyomott Magimarus kezébe, s karon fogva szelíden az ajtóhoz vezette. Az őr kitárta a kapuszárnyakat, s a nyitott ajtón keresztül becsapott a terembe a kinti tél vihara. Magimarus megborzongva, köpenyét összehúzva lépett ki a folyosóra, s az ajtó döngve bezárult mögötte. Kinyitotta a tenyerét, és az arcához szorítva mélyen beszívta a citromvirág illatát – aztán nekivágott a zimankós alkonyatnak, s elindult a hegyről lefelé.
- Kíváncsi vagyok, hány lépést bírok megtenni anélkül, hogy fejjel nekimennék egy fának… - gondolta magában, és számolni kezdett.
- Egy… kettő… három… négy… öt… hat… hét… nyolc…
Mély és sötét volt az alkonyat az erdőn. Ha most Veled, nyájas olvasó, egy griff hátára ülnénk, s nagy szárnysuhogással felszállnánk onnan, ahol Magimarus botladozik lefelé az úton, akkor abban a pillanatban, amikor barátunk az első fába veri az orrát, már meg is érkeznénk a völgy fölé, ahol Atria és Strigonius a jós Anteor faodva felé közelednek.
Súlyos sebeik kínjától, átázott kötéseikben nehezen vánszorogtak előre a hóban. Elől mászott az apa, a lány messze lemaradva mögötte.
- Tarts ki, lányom! Mindjárt ott leszünk!
- Nem bírom, apám!
- Ki kell tartanod! Ha megtaláltuk és megöltük azt a nyomorultat, már sokkal több erőm lesz! Akkor majd a hátamra veszlek, és úgy viszlek visszafelé! erős leszek, meglásd, mint a párduc! De addig magadnak kell boldogulnod!
A színész még így, összeégve, eltorzulva sem vesztette el különleges érzékeit, amelyek eddig is boldogulni segítették az életben. Mindig megérezte, ha hátulról nézte valaki; az első hallásra megjegyezte mindenkinek a nevét, az arcát pedig soha senkinek nem felejtette el; el tudott olvasni egy könyvet akár egy vastag kőfalon keresztül is, és tévedhetetlen volt annak a megérzésében is, hogy hol lehet ingyen jóllakni. Most minden érzékszervét egyetlen cél érdekében összpontosította: hogy megtalálja a jóst. Az orra külön-külön érzett minden egyes illatot, amely az erdőben feléjük kúszott: érezte a korhadó fák szagát, külön a tölgyet, külön a bükköt, a kőrist és a gyertyánt és a szilt; érezte a fagyöngyöt, a fakéreg alatt összetekeredett siklót, a házában telelő csigát; érezte az elpusztult állatok csontjait, melyek a vastag avar alatt pihentek; a madárfészkek meleg, puha ölét, és lassan-lassan, ahogy haladtak előre, ezek közé a szagok közé egy új keveredett, először csak halványan, vékonyan, mint a halk furulyaszó a kürtök között – aztán egyre erősebb és erősebb lett: egy idegen ember szaga.
- Anteor! – suttogta lányának Strigonius, és ugrásra készen lapult meg a hóban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése