- Talán az a domb ott?
- Nem, nem… a patak balról folyt…
- De drága-jó Szellemfejedelem, már minden dombot, hegyet és völgyet átnéztünk!
- Biztos, hogy jó ez a térkép?
- Ez a lehető legtökéletesebb térkép – jelentette ki önérzetesen Sabbe, a papnő, és ráncos, öreg kezével megsimogatta az egyik dombot, s a tövében megbújó aprócska üvegtavat, amelynek mélyén különös, kék halacskák úszkáltak – persze nem igaziak: kék drágakőből készültek, és egy ügyes kis gépezet mozgatta őket. Fortunatus gyönyörködve nézte a kicsinyített tájat, és közben szívét átjárta a félelem és a mélységes szégyen, ahogy arra gondolt: a városok, a hidak, a színházak és templomok és csarnokok, amelyeket a térkép oly megfoghatatlan ügyességgel utánzott, rövidesen rommá lesznek, és senkiben nem marad már elég tudás ahhoz, hogy újakat építsen.
- Az őseim, akik ezt a térképet készítették, száz éven át járták Pannóniát, és a táj tökéletes mását alkották meg ebben a csodálatos műben – mutatott végig a terem padlózatán alkonyi aranyfényben ragyogó tájon Sabbe. - Láthatod: itt folyik hatalmas folyónk, a Duna, s itt vannak sorban a városok, az utcák, a házak, a templomok, a piacterek és az oszlopcsarnokok. Ha valaki épít egy házat, a térkép ezt megérzi, s másnap rajta is megjelenik ugyanaz a ház, akárcsak a valóságban. Ha az erdőn egy fát kivágnak, a térképről is eltűnik annak a fának az aprócska mása. Ez a térkép mindent tud a tájról, amelyben élünk; Pannonia földszellemei éltetik és újítják meg napról napra ezt a csodát. Ha nem ismered fel rajta azt a helyet, amelyet álmodban láttál, azért nem a térkép a hibás.
Fortunatus csüggedten nézett végig a varázslatos tájon, és keserűen felsóhajtott.
- Ó, de hát akkor hol keressem Serapiát? Nem bolyonghatok céltalanul az utakon! Nem kérdezhetek végig minden embert Pannóniában!
- Az álmok, Fortunatus, bölcsebbek minálunk. Egyet tehetsz: türelemmel várod az újabb útmutatást, amely majd egy újabb álommal érkezik
- De én nem tudok várni, Sabbe! Teljesen felfordult bennem a világ! Elvesztettem a képességem, amellyel eddig a szellem embereinek gondolatait segítettem! Sötétségbe borul körös-körül ez egykor fénylő szellemmel átitatott világ! Eltűnik a zene, eltűnnek a szobrok és a képek, eltűnnek a versek, a mesék, és a legendák, amelyeket az emberek a tűz mellett a hosszú téli estéken annyit hallgattak! A térképből többé nem emelkedik ki újabb épület apró mása! Az utakat szétmarja a fagy, és nem lesz, aki kijavítsa! A hidakat jég sodorja el, a házak tetején fácskák terebélyesednek lassan erdővé, és szétmarják a falakat! A térképre is lassú haldoklás vár, Sabbe! Egyetlen esélye van ennek a világnak, és az az, ha a képességem valahogyan visszaszerzem! De ez nem olyan, mint egy elgurult üveggolyó, nem lehet megtalálni az ágy alatt! Azt remélem, és az Ezeréves Tölgy jóslata is arra utalt, hogy ha megtalálom Serapiát, a dolgok még jóra fordulhatnak! Meg kell találnom azt a lányt, mert nélküle elsorvadok, elégek, elhamvadok, hát nem érted, Sabbe?
- De értem, Szellemfejedelem.
- Ne hívj így. Már nem érdemlem meg ezt a nevet. Már nem vagyok senki, csak egy nyomorult, szerelemtől égő, szerencsétlen halandó.
Sabbe elgondolkodva, szomorú tekintettel nézett Fortunatusra. Aztán felsóhajtott.
- Ismerek valakit, aki talán meg tudja mondani, hol van az a lány. Anteor a neve: az erdő mélyén lakik egy öreg fa odvában. Mogorva, embergyűlölő, csúfondáros alak, de hatalmas tudású jós; csak az a baj, hogy már vagy kétszáz éve nem hajlandó jósolni senkinek. Próbáld meg szóra bírni őt! Ő az egyetlen, aki segíthet.
Fortunatus megköszönte Sabbénak a jó tanácsot, és kilépett a csarnokból. Sem ő, sem az öreg papnő nem vette észre, hogy ugyanekkor egy sötét árny suhan el az oszlopok alatt: valaki, aki az egész beszélgetést kihallgatta. Magas, erős termetű férfi volt: arcát fekete csuklya takarta, és most, amint Fortunatus a palotája felé sietett, a fekete árny lóra kapott, és elvágtatott a hegyek felé.
Amint kiért a városból, északnak kanyarodott, és egy szűk völgybe fordult be fújtató, fekete paripáján. A völgy rejtekében, a hegyoldalhoz lapulva ősrégi ház állt: favágók lakták egykor, falai vastagok voltak és erősek, a farkasok és medvék ellen sűrű töviskerítés védte. Az öreg ház rosszkedvűen gubbasztott a nagy hóban, kéményén gonosz, fekete füst gomolygott. A férfi leugrott a lóról, és háromszor megdöngette a vaskos tölgyfaajtót.
- Ki vagy? – harsant bentről a kérdés.
- Escalor, a kém. Jelentsd a királynak!
Kisvártatva kinyílt az ajtó, s bentről gőzölgő meleg csapott az érkező arcába. A férfi belépett, s az ajtót nyitó őr nyomában átvágott a szobán, ahol vagy egy tucat jól megtermett, szakállas, szótlan férfi ült, és sült medvecombot falatoztak. A kandallóban máglyányi tűz ropogott.
Az őr a szoba túl felén feketéllő ajtóhoz vezette a férfit, és az oroszlánfejes kopogtatóval bezörgetett. Bentről dörmögő hang válaszolt.
- Hol van már a borom?
- Mindjárt hozzák felség – nyitott be az ajtón az őr, és nyakát behúzva sandított a szoba sarkában medvebőrökkel letakart trónféleségen terpeszkedő alak felé. – Egy kis gond adódott, de mindjárt érkezik felséged itala.
- Ostobákkal vagyok körülvéve! Tűnj a szemem elől!
- Uram… megjött a … - de az őr nem folytathatta, mert a fekete csuklyás férfi félretaszította az útból, és belépett a terembe.
- Áh, Escalor!
- Derkidar, nagyuram, hírt hoztam.
- Ó, de remek! Már mióta várok valami jó hírre! Sosem bíztam a rómaiakban, azt hittem, a pénzzel már régen messze jársz, és már elfeledkeztél rólunk.
- Sosem csapnálak be, felséges úr.
- Hagyjuk az udvariaskodást. Tudom, milyen romlott, pénzéhes társaság vagytok, ti büszke rómaiak. Úgyhogy halljuk azt a hírt!
Escalor, a kém ekkor elmondta Derkidarnak, hogy zajlott a beszélgetés, amelyet a Szellemfejedelem és Sabbe a bűvös térkép fölött az imént folytatott. Miközben beszélt, Derkidar többször izgatottan fölpattant a helyéről, tenyerét dörzsölgette, s nagy izgalmában csomókat kötött a szakállába. De hát ki ez a Derkidar, és a többiek, akik a házban tartózkodnak, és hogyan kerültek ide? Elmondom most sorban.
Miközben Pannóniában a határokat őrző katonaság egyfolytában a barbároktól rettegett, és tőlük rettegtek az emberek a falvakban és a városokban, és a gyerekeiket emberevő barbárokkal ijesztgették, senki sem vette észre, hogy az évek során a barbárok már nem csak odaát laknak, a fekete hegyek között, a Bölényszikla mögötti szakadékos erdőségekben, hanem szépen-lassan beszivárogtak Pannoniába, elhagyott házakban, roskadozó tanyaépületekben húzták meg magukat, és kitanulva a helyi szokásokat, beszivárogtak a városokba, a piacokra és a színházakba, némelyikük pedig már katonának állt a hadseregben, díszletet takarított a színházban, lovat csutakolt a helytartói palota istállójában, fát szállított Pannonia erdőségeiből. A barbárok kémeik útján mindenről értesültek, ami a céljaik szempontjából fontos volt, tudták, hol mennyi katona állomásozik, kik a parancsnokok és melyik parancsnoknak mi a gyengéje, tudták, hogy kit mivel lehet megzsarolni, sakkban tartani, tudták, kit lehet megvesztegetni, és szépen lassan szövögetve tervüket, íly módon jutottak lépésről lépésre egyre közelebb a hódításhoz. A Dunán átkelni az úszó házakban élő trák varázslók segítették őket, hajnalonként ködöt bűvölve a folyóra, melynek leple alatt észrevétlenül kelhettek át hangtalan suhanó bőrcsónakjaikon. A városok alvilágát, csavargóit, zsebmetszőit tették először szövetségesükké, majd következtek a városról városra járó színészek, mutatványosok, és minden féle vándorok. Őket használták arra, hogy törvényes papírokhoz jussanak, amelyek segítségével egyre mélyebben és sűrűbben hálózták be az emberek világát, s az olyan szerencsétlenek, mint Fulvio, mind-mind az ő tervük megvalósulását segítették. Mert a barbárok nem egyszerűen elfoglalni akarták Pannoniát: leghőbb vágyuk a pusztítás, az ölés, a rablás volt, nem egyéb. Derkidar, a barbár király ezért örült ennyire a híreknek, amelyeket Escalor hozott, és ahogy a kém befejezte a mondókáját, egy nagy zacskó aranypénzt nyomott a kezébe, és így szólt.
- Nagyszerű, nagyszerű, pompás! Nincs más dolgunk, mint megfojtani azt a mogorva jóst az erdő közepén, és egyik emberem majd eljátssza a szerepét. Jósol majd az a szerelemtől elvakult Fortunatusnak olyan cifrát, hogy belelilul! Hé! Fiúk! – kiáltott a külső szoba felé, de ekkor a trón mögül egy sűrűn bebugyolált alak kúszott elő. A testét vastag gyolcskötés fedte, amelyen itt is, ott is véres sebek váladéka ütött át. Hörögve, kínoktól gyötört hangon szólalt meg.
- Majd én megteszem, nagyuram!
- Strigonius! De hiszen lábra se tudsz állni!
- Majd én segítek neki! – szólalt meg most egy másik hang, és a trón mögötti vackáról Atria vánszorgott elő. Az arca felismerhetetlen volt szörnyű sebektől; csak fél szemére látott, a haját teljesen elvesztette, az ajka lilán, cserepesen fityegett. A hangja rikácsolóan, élesen szólt. Derkidar, ahogy megpillantotta, elfintorodott, aztán legyintve visszaült a medveszagú trónra.
- El akartok pusztulni, nyomorultak? Nézzetek végig magatokon! Hálni jár belétek a lélek! Titeket, barátaim, megsütöttek, minta csirkét!
- Gúnyolódj csak nyugodtan – sziszegte Strigonius – akkor sem tudok tétlenül heverni! Meg tudjuk tenni, Derkidar! Csak engedd, hogy azt a rengeteg gyűlöletet, amely bennem és a lányomban él, a világra szabadíthassunk! Nincs már több örömünk az életben, mint hogy bosszút álljunk a világon e minket ért szörnyű gyalázatért! Nézd meg, jól nézd meg ezt a lány! Nem volt nála szebb színésznő a birodalomban. Alakja, mint egy istennőé, az arca sugárzó szépsége férfiszívek ezreit döntötte romba! És ha láttad volna, hogy táncolt, hogy szavalt, hogyan énekelt! És most nézd meg, ezt a szánalmas roncsot, levedző, gennyes sebek borítják! A haját kiégette a tűz, arca szépségét szétmarta a parázs! Engedd meg, Derkidar, hogy bosszút állhassak érte! Minden egyes emberrel, akit puszta kézzel ölök meg, enyhülni fog végtelen, vég nélküli enyhülést szomjazó fájdalmam!
- Színész vagy te még a talpadon, Strigonius! Láttalak titeket sokszor a színpadon, de ilyen jól még egyetlen szerep sem állt nektek, azt biztosan állíthatom! Nem volt még drámaíró, akinek ilyen pompás szerep jutott volna az eszébe, mint a sorsnak, amikor a ti életeteket alázta porba – pontosabban parázsba! – mondta gúnyosan Escalor, a kém, amire Strigonius szemében felizzottak a gyűlölet szikrái.
- Gúnyolódj csak, amíg még megteheted! Ne hidd azt, hogy a te sorsod nem tartogat még fájdalmas fordulatot!
- Úgy látom, királyom, a színészed tökéletes lesz a jós szerepére! - kacagott fel Escalor, és a zacskó aranyat megcsörrentve, kilépett a szobából. Atria és Strigonius sötéten, megalázva nézett utána.
- Ne késlekedjetek – szólalt meg Derkidar – Fortunatus már nyilván el is indult, hogy megtalálja a jóst. Mindenképpen meg kell előzzétek. Lóra tudtok ülni egyáltalán?
- Csak bízd ránk, Derkidar.
A király vállat vont.
- Ha kudarcot vallotok, vegyétek úgy, hogy kiestetek a kegyeimből.
- Nem fogunk kudarcot vallani – felelt sötéten Strigonius, magához ölelve elrútult leányát, akinek a torkából ekkor sűrűn, bugyborékolva tört fel a zokogás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése