- Azért az mégse járja, Ágoston mester, hogy ezt a szegény lányt úgy mutogatjuk Pannónia-szerte, mint valami különleges madarat! Nem kanári ez, vagy papagáj! És különben is, tisztelettel bejelentem, hogy elegem van abból, hogy Ön, Mester, soha semmit nem árul el nekem a titkaiból! Tegnap este is, az előtt, hogy az a rettenetes tűzvész kitört volna, három irigy és mogorva festő faggatott órákon át, hogy mivel készült a kép, milyen ecsettel, borzbajusz-ecsettel-e, avagy hódfarokkal, fatáblára-e, avagy rinocéroszbőrre, tartalmaz-e a festék pillangószárnyat, bíborcsiganedvet, tört kagylóhéjat, mandarinolajat, kosszarvreszeléket, messinai aranyport? Nem átallották végigtapogatni Serapia kisasszony képét, és még a szemét is majdnem kinyomták, annyira fúrta az oldalukat a kíváncsiság, vajon hogyan lehet a megszólalásig hasonló az elevenhez?! Én meg, persze, nem tudván egyetlen kérdésükre sem válaszolni, csak tátogtam ott bután, mint a főtt ponty! Ez nem mehet így tovább, Ágoston mester!
- A főtt ponty, kedves barátom, sosem tátog.
- Tudom, hogy nem tátog! Mért kell engem mindig ostobának hinni? Igenis megvan a magamhoz való eszem, és ha végre méltóztatna a híres-neves titkaiból és varázslataiból megtanítani néhányra, ahogy azt annak idején ígérte, amikor jó anyámtól ravasz fortélyaival kicsalt, nem állnék ilyen csupaszon, ilyen védtelenül a világgal szemben, mint a… mint a…! – és Teuto Kabar elnémult, mert már megint csak a főtt ponty jutott eszébe.
- A jó anyád, kedves Teuto, eladott volna a barbár bőrkereskedőknek két rézgarasért, ha én meg nem mentelek. Ami pedig a titkokat illeti, légy csak türelemmel. Egy félig megértett titok sokkal ártalmasabb, mint a teljes tudatlanság. Idő, idő, idő, amit mindig mondok neked. Tanuld meg tisztelni az időt, és hinni az időben! A festők miatt meg ne fájjon a fejed, hiába mondtál volna nekik akármit, úgysem hittek volna neked. A legjobb titokzatosan mosolyogni ilyenkor, és hagyni, hadd főjenek csak a levükben! Az a fontos, hogy Serapiát minél többen megcsodálják, mert egy titkot azért már most elárulhatok: a lányokat a csodálat élteti. Ha csak az életben egyetlenegyszer; ha csak egy futó pillanatra, mintegy véletlenül nem mondja senki egy lánynak, hogy de szép vagy! az a lány, bizony elhervad, mint virág a napizzította grániton, és igazad van, kicsit a főtt pontyhoz is hasonlítani fog! Serapiát most mindenki megcsodálja. Hosszú sorokban állnak az emberek a városokban, ahol megállunk, hogy legalább egy pillantást vethessenek a képre, és aki csak meglátja, annak a szívében örök nyomot hagy; beköltözik az álmaiba, megédesíti a napjait, lelkében sóvárgást ébreszt, és szépség, jóság utáni vágyat. Ezért ne törődj te az irigy kérdezősködőkkel. Már elmondtam neked, hogy nagy veszélyben vagyunk: minél kevesebbet tudnak rólunk, annál nagyobb biztonságban van a mi kis vendégünk.
- Ezért kell összevissza kanyarognunk? Ezért indulunk hajnalban északnak, majd fordulunk hirtelen dél felé, mint aki megkergült?
- Nahát, te aztán szemfüles egy fiú vagy! – csapta hátba Ágoston Mester Teuto Kabart, aki erre a váratlan dicséretre a feje búbjától egészen a sarka közepéig elvörösödött.
- Kérdezhetek valamit, Ágoston Mester?
- Kérdezz csak bátran.
- Nem lehetne, hogy… hogy az emberek előtt is ebben a barátságos és jóságos alakjában mutatkozzék, nem pedig nyakig érő csízmában, csípős ostort csattogtatva? Annyira kellemetlen, amikor a látogatók szánakozva tekintenek rám, amiért a gazdám egy ilyen…. egy ilyen…
- Mond csak ki nyugodtan! Egy szörnyűséges törpe? Egy gonosz kobold?
- Hát… úgy valahogy…
Ágoston mester őszinte jókedvvel felkacagott.
- Néha kedvem támad elmondani nekik, hogy a gazdám egyáltalán nem ilyen, hanem szép szál, erős ember, barátságos tekintettel, zengő hanggal, s ápolt szakállt visel, mint a régi szobrokon a bölcsek, ez az alakja meg, amit az emberek előtt visel, a púpos, gonosz törpéé csak a számtalan varázslatának egyike!
- Kedves Teuto! Hát ennyire szégyellsz engem? Kérlek, ha így van, bocsáss meg nekem, de hidd el, roppantul nagy szükség van rá, hogy az emberek a szépség mellé, amelyet Serapia sugároz, kapjanak valami visszataszítót, valami megmagyarázhatatlant, ami rémálmaikban tér vissza, amivel a rossz gyerekeket ijesztgethetik. Mert akkor majd nem azzal törődnek, hogy a csodás festmény titkára, hanem hogy a gonosz varázslóra keressenek magyarázatot. Kivéve persze a festőket, de hát velük végétre is semmi dolgunk. Ezen kívül meg, tudod, ha az a hír terjed rólunk, hogy egy gonosz kobold, ártatlan tekintetű szolgája társaságában egy varázserejű festményt mutogat, abból még a legravaszabb ellenségünk sem tudja kiókumlálni, hogy azok Serapia elrablóival azonosak.
- Kik azok az azok? – kérdezte összezavarodva Teuto Kabar.
- Azok az azok mi vagyunk, kedves barátom – mondta mosolyogva Ágoston Mester, és megint barátságosan hátba akarta vágni Teuto Kabart, amikor az útjukat szegélyező erdő mélyéből, amely ebben a téli, lombtalan állapotában is sötéten és áthatolhatatlannak tetszőn leselkedett a vándorokra, kiabálás, sőt, inkább ordítozás foszlányai csapták meg a fülüket.
- Ronda, rút, ocsmány…!... fertelmes, gusztustalan, visszataszító!
- Igenis szép! És nemes! Kellemes, rokonszenves, barátságos és vonzó!
- Megőrülök! Megőrülök…! Itt helyben… kitépem a bajszom… nem, inkább a te bajszod, ha erre te képes vagy azt mondani, hogy szép!
- Letépem az orrod!
- Kicakkozom a szád!
- Hát ezek meg vajon min vitatkozhatnak? – kérdezte a távolba fülelve tanácstalan arccal Teuto Kabar.
Ágoston mester elkomorult tekintettel nézett az erdő mélye felé, és megcsattintotta az ostort a csacsi füle mellett.
- Derrida, neteneee!
A derék jószág, mintha maga is megrémült volna az előcsörtető hangoktól, a pattogó ostornak engedelmeskedve, farkacskájával csapkodva ijedten fogta szaporábbra a kocogást.
- Hosszú még az út a következő városig – mondta gondterhelten Ágoston Mester. – Ideje kicsit kapkodni magunkat.
Azzal a kis kocsi a nagy, puha hóban csendben továbbgördült, miközben a kiabálás az erdő mélyén egyre erősödött; mert ott bizony igencsak komoly nézeteltérés volt kialakulóban.
Az történt ugyanis, hogy amint Fulvio kinyitotta a szemét, két alakot pillantott meg, amint fölé hajolnak: az egyikük rút madárcsőrt viselt, a másikon pedig akkora száj éktelenkedett, amelybe egyben befér volna egy egész kenyér, vagy három, egymásra helyezett alma. Amikor a fiú rémületében fel akart kiáltani, mindkettejük lerántotta a csúfondáros álarcot, és éktelen kacagásban törtek ki. Aztán, amikor látták, hogy a fiú nem nevet velük, mindketten lehiggadtak kissé. Egy keskeny, barázdált arc gyanakvóan hunyorgó szemekkel, és egy pirospozsgás, gyanútlan, kicsit bárgyú pofa hajolt a félelmében szinte halálra vált fiú fölé.
- De hát ti… ti vagytok a…
- Antonisz és Dirón, szolgálatára, szépséges uraság! – hajolt meg szertartásosan a pirospozsgás, és a „Antonisz” nevet kimondva magára mutatott.
- Ez az az undorító aquincumi torzszülött, nemde? – kérdezte Dirón – Mért nem lökjük egyből a kútba?
- Mert előbb megsüthetnénk és megehetnénk.
- Ó, de mennyire igazad van! Hiszen már két napja nem ettünk embert!
- De mit is mondtál az előbb? Torzszülött, így mondtad? – kérdezte Antonisz.
- Merthogy rút a nyomorult és visszataszító.
- Én épphogy rokonszenvesnek találom. Az arca arányos, haja dús és szőke.
- Már megbocsáss, komám – mondta Dirón -, de nem vagyok vak.
- Lehet, hogy nem vagy vak, viszont hülye vagy, mint az ülepem.
- Te meg…
Na és akkor elkezdtek ordibálni és vitatkozni és fenyegetőzni, és ennek a rettentő hangzavarnak a foszlányai jutottak Ágoston Mester és Teuto Kabar fülébe. Lehordták egymást mindennek, a derék Fulvio meg rémülten kapkodta a fejét, és épp azon töprengett, hogy oldhatna kereket, amikor a veszekedés Antonisz és Dirón között odáig fajult, hogy Dirón kést rántott, és a fegyvert Antonisz nyakának szegezte.
- Meghalsz, nyomorult!
De Antonisz sem volt rest, a köpenye alól ő is tőrt rántott, amelyet egyenesen Dirón hasának célzott.
- Kilukasztalak, mint a hurkát!
És álltak egymással szemben, vicsorogva, farkasszemet nézve, aztán egyszerre felkacagtak, elhajították késeiket, és egymás nyakába esve, nevetve hemperegtek a hóban.
- Ti vagytok a komédiások a vásárról, ugye? – kérdezte megkönnyebbülten Fulvio.
- Az bizony, kiskomám! – mondta Antonisz. – Én jól emlékszem rád. Mindig te álltál a színpadhoz a legközelebb, és végignézted az összes előadást!
- Az összes kis pénzem arra költöttem, hogy megnézhesselek titeket… - vallotta be pirulva Fulvio.
- Az ocsmány képével állandóan kizökkentett a szerepemből! – méltatlankodott Dirón.
- Ne kezdd megint! Ne kezdd megint, mert begurulok, és akkor…!
- De hát nézz már rá! Nézd ezt a példátlan, uborkához hasonló orrot! Ezeket a pergamenszerű lapátfüleket! Ezt a két felemás szemgolyót, amelyikből a bal szinte fityeg üregéből! A nyáladzó szájat! A sárga kapafogakat! Az arcát borító fertelmes szőrzetet! És nem érzed az elviselhetetlen bűzt, amit áraszt? Hát képes bárki is a szerepére koncentrálni, amikor egy ilyen rémpofa bámul rá közvetlen közelről?!
Na, erre aztán Antonisz is elmondta, hogy milyennek látja a fiút, és minden szépet és jót elmondott róla, mindenben pontosan az ellentétét annak, amit Dirón mondott. És addig-addig tanakodtak, ameddig rá nem jöttek, hogy bizony egyikük sem ugratja a másikat, és nem akar belőle bolondot csinálni, hanem, akármilyen nehéz is elhinni, a helyzet valóban úgy áll, hogy Dirón rútnak, míg Antonisz szépnek látja Fulviót. Aztán amikor ebben megegyeztek, és jól kicsodálkozták magukat, végre Fulvio is szóhoz jutott, és elmondta a két fickónak, hogy alakult eddig a sorsa: hogyan állította megoldhatatlan talány elé lényének titokzatos kettőssége, és mennyi galibát okozott már életében.
- Ó, ha tudnátok, Antonisz úr, és te, Dirón úr, hogy hány csodálatos órát szereztetek nekem, amikor a játékotokat nézhettem! A mókázásotok kiragadott ebből a szürke,ólomsúlyú, reménytelen sorsból, és a szívembe oltotta a vágyat, hogy örökre abban a világban éljek, amelyben a színjátékok és mesék játszódnak!
Dirón arca önkéntelenül is rángatózni kezdett, és ujjaival a köpenyét markolászta.
- A mi világunk a lehető legunalmasabb ezen a földön, barátocskám, de…
Antonisz közbevágott.
- Hagyjuk ezt most, Dirón. Hagyjuk ezt. Inkább… inkább kérdezzük meg a barátunkat, esetleg nem éhes-e. S ha erre igennel válaszolt – mert látom a szemén, hogy már legalább egy napja nem evett, és a gyomra üresebb, mint egy mókus rágta dió, azt is megkérdezzük, hogy nem szomjas-e. Meg egyáltalán, mindenfélét kérdezünk tőle. Elvégre, hallottad, szegény az összes pénzét arra költötte, hogy a te tehetségtelen, ripacs kántálásodat hallja! Aminek a felét a minap szégyen szemre el is felejtetted.
- Micsoda? Ezt pont te mondod, aki néhány napja már egyetlen verssort se tudsz hibátlanul végigszavalni?
Dirón ellilult a haragtól, és gyorsan lehajolt, hogy felvegye a földről az imént eldobott kését, de Antonisz megint átölelte, borostás arcára nagy csókot nyomott, és a két komédiás hirtelen ismét kacagva hempergett a hóban. Amikor aztán megelégelték a bolondozást, Antonisz egy ezüst kancsócskát vett elő, amely hosszú bőrszíjon függött, óvatosan leengedte a kútba, majd amikor érezte, hogy megtelt, felhúzta, ledugaszolta és bőrtarisznyájába rejtette.
- De hát ez elátkozott víz! A madarak lehullanak tőle az égből! Ember és állat messze elkerüli! – mondta riadtan Fulvio.
- Az lehet – válaszolta Antonisz – de mi tudod pelaszgok vagyunk, és a pelaszgok, hát, annyit mondok, kicsit más emberek mint a többi.
- Nagyon más emberek – tromfolt rá Dirón.
Fulvio, aki ebből egy mukkot sem értett, úgy tett, mintha ezzel minden világossá vált volna a számára, és noszogatásuknak engedve, elindult a két komédiás nyomában.
Így történt, hogy a Antonisz és Dirón pártfogásába vette Fulviót, és az utazószekerekhez kísérték, amelyek az erdő túlsó végén, egy szélvédett völgyben várakoztak, és ahol a vidáman lobogó tüzeken rézedényekben illatos kása főtt, s a nyársakon két nyúl forgott a parázs fölött, már majdnem teljesen átsülve, hasukban rozmaringos-szalonnás tojással.
Fulvio csak ekkor ébredt rá, hogy milyen mérhetetlenül éhes. Ahogy megérezte a finom illatokat, alig bírta türtőztetni magát, és csak ímmel-ámmal válaszolgatott a kérdésekre, amelyekkel a szekértábor lakói egyszeriben elhalmozták. Azok pedig ki nem fogytak volna a kérdésekből! Ugyanis Antonisz és Dirón beszámolója, amely pillanatok alatt elterjedt a komédiáskaravánban, heves érdeklődést váltott ki a különleges fiú iránt, aki két alakban képes mutatkozni az emberek előtt. Mindenki próbára akarta tenni magát, hogy milyennek látja az ifjút, és rövidesen a tábor összes lakója ott állt körülötte, szoros gyűrűben: voltak öregek és fiatalok, gyerekek és férfiak és nők, legtöbbjük maga is komédiás, meg a komédiások ija-fia-borja, unokahúga, nagynénje, dédnagyanyja, meg távoli ismerőse, minden féle szedett-vedett kóbor lélek, akik nem találtak örömöt a reggeltől estig folyó tisztes munkálkodás otthonülős nyugalmában, s inkább a bizonytalan, de kétség kívül kalandgazdag vándoréletet választották.
Amikor aztán a fiú jól belakott, nagy bögre gőzölgő forralt bort nyomtak a kezébe, amely olyan kellemesen elzsibbasztotta, hogy szép lassan úgy kezdte érezni, nincs is olyan nagy baj, és a dolgok kisvártatva maguktól helyre jönnek. Most már a nyelve is megeredt, és részletesen elmesélte a köré gyűlt hallgatóságnak, amit korábban dióhéjban Antonisznak és Dirónnak is elmesélt, hogyan is zajlott az eddigi élete, s főképp, hogy mi történt az utóbbi néhány napban, hogyan csalta őt lépre Atria és Strigonius, hogyan kapott lángra a színház, és hogy történt, hogy az egész város őt kiáltotta ki bűnösnek. Végül azt is elmesélte, hogyan pillantotta meg a varázslatos szépségű képet a kék szikrákat szóró bűbájos szekéren; de azt, hogy miféle hangokat hallott, hogyan kérlelte őt Serapia, s hogy szíve legmélyén milyen heves érzelmek kerekedtek, még a forralt bortól kábultan sem árulta el senkinek.
- Szekér… törpe… - morfondírozott Antonisz. – Milyen színű volt az a szekér?
- Smaragdzöld volt… úgy rémlik.
- És ló húzta? Vagy szamár?
- Egészen biztosan emlékszem, hogy egy szamár állt mellette kikötve.
- Akkor tudom, hogy merre mentek! – csapott Fulvio térdére vidáman Antonisz. – Hajnalban láttam, ahogy észak felé indultak, az Ulcisia Castrába vezető úton! Nagy szerencséd van, öcsém, ugyanis mi is éppen arra tartunk!
- Északnak?
- Északnak bizony!
- És veletek tarthatnék?
- Ha hasznod vesszük… - kacsintott rá Dirón.
- Én mindent megteszek, amit csak kértek… bármit… csak, könyörgöm, esedezem, vigyetek magatokkal! Meg kell találnom azt a… azt a képet! – mondta hevesen Fulvio. Serapia neve majdnem kicsúszott a száján!
- Hát, öcsém… akkor üdvözlünk körünkben! – kiáltott fel vidáman Antonisz. – Ha végeztünk a reggelivel, már indulunk is tovább észak felé!
Így történt, hogy Fulvio különös, új barátai társaságában egy óra múlva már az Ulcisia Castrába vezető úton zötykölődött, miközben Ágoston Mester kocsija a szürke téli délelőttben szaporán ügető csacsival gyorsan távolodott dél felé…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése