Elérkezett az idő, hogy tegyünk egy pihenőt, mint a vándorok, akik meredek hegyoldalon kaptatnak felfelé, és lélegzetük a nagy igyekezetben akadozni kezd, lábuk izmai pedig sajognak. Aggaszt a gondolat, hogy talán túl gyors tempót diktáltam eddig Nektek, s hogy ezért már az út elején túlságosan kifáradtatok, de ha így volt, csak azért tettem, mert számtalan csodadolog van még előttünk, amelyet mind-mind szeretnék megmutatni, s mint mindenkit, aki kincseket tartogat, hajt a türelmetlenség. Tudnotok kell, hogy e történet hegycsúcsai még messze magasodnak, és még sok utat kell megtennünk fölfelé, amíg elérkezünk odáig. Az is lehetséges, hogy olyan tájon járunk, amelyen előttünk már ezredévek óta senki sem, és mindazok a legendák, amelyek arról beszélnek, mi vár bennünket a hegység másik oldalán, tévesnek bizonyulnak. Bármi lehet odaát. Az ösvények haloványak, benőtte őket a gaz, elmosta őket a zápor; az is lehet, hogy rossz irányba megyünk, és később majd vissza kell fordulnunk, hogy más irányt keressünk. Utunk célja még messze van, de végül bizonyosan megérkezünk. Egyet megígérhetek: nem mi leszünk azok, akiket - céltalan bolyongás után - elnyel a sötét rengeteg.
Nem tehetek mást, mint arra bíztatlak benneteket: bízzatok bennem.
Tudom, hogy jó felé megyünk, de én sem vagyok csalhatatlan.
Most minden esetre megállunk, lepihenünk, és végigtekintünk az úton, amelyet eddig megtettünk fölfelé.
Itt az ideje, hogy bemutatkozzam: Gregorius vagyok, Petrus fia, szerzetes a Duna szigetén, Rus Minor kolostorában, mely dél felől Quadriburgium hegyeire, északról Marissos gyümölcsöskertjeire tekint. Ha a szobám ablakán kinézek, két folyót látok, a Duna szélesebb, s a keskenyebbik ágát. Negyvenharmadik évemet taposom, és már tíz éve élek itt: az előtt a világban bolyongtam, és harcos voltam, mint népem összes többi férfitagja; de megcsömörlöttem a világtól, nyugalomra vágyva kolostorba vonultam, és alávetettem magam bölcs apátunk útmutatásának. Ő rótta rám azt a feladatot, hogy gyűjtsem össze a régi történeteket, amelyek ezen a tájon születtek, gyűjtsem össze és írjam le vastag kötetekben, mielőtt még végképp feledésbe merülnének. Én a tőlem telhető igyekezettel végigjártam minden roskadozó, öreg villát, ahol régi könyvek példányai lapulhatnak; kikérdeztem az öregeket, akik még emlékeznek a múltra, és elolvastam azokat a könyveket is, amelyeket a bölcs apát adott a kezembe: így jutottam e történet nyomára Serapiáról, Ágoston mesterről, Fortunatusról, Fulvióról és a többiekről, akikről már szóltam, és azokról, akiket majd még csak ez után mutatok be Tinektek.
Most tehát lássuk, hol is tartunk; mi az, amit már magunk mögött hagytunk, s merre indulunk tovább, ha kifújtuk magunkat!?
Két ember lelkében gyújtott tehát lángoló szerelmet Serapia: az egyik Fulvio, a másik Fortunatus. Fortunatus, a szellemfejedelem, a lányt – biztos emlékeztek -, álmában látta meg: azt álmodta, hogy egy csodaszép tájon érkezik haza hozzá, és felhőtlen, csillámló boldogságban élnek le egy egész életet. Fulvio pedig – mint ezt bizonyára kitaláltad már, szemfüles olvasóm - Ágoston mester szekerében pillantotta meg őt, amint épp egy festmény alakjában rátekintett, és segítségért könyörgött. Hogy mindez hogyan volt lehetséges, hogyan vált Serapia festménnyé, és mért látta őt a két fiú két különböző helyen, majd a maga idején részletesen elmondom: most legyen elég annyi, hogy Fortunatus az Ezeréves Tölgytől kapott jóslatban megismerte Serapia nevét, és Fulvio is megtudta, hogyan hívják a lányt, hiszen Serapia maga súgta meg neki. Ágoston mester azért ragadta ki a kislányt otthonából, mert a lelkében gyökeret verő féltékenység azzal fenyegetett, hogy végül teljesen elpusztítja a kislány csodálatos varázserejét, amelytől a világ derűje és szépsége függ. Serapiának persze fogalma sem volt, mi történik vele és miért, és ugyanígy nem tudhatták a valódi okokat a szülei sem, akik azonnal kétségbeesve keresni kezdték. A kislány nagyapja, a nagy hatalmú ember, katonák százait fogadta fel, s azok most minden utat, várost, falut, hegyet és völgyet átkutatnak, Ágoston mester szekere pedig városról városra jár, s minden lehetséges módon igyekszik üldözőit kicselezni. Fortunatus, a Szellemfejedelem mindjárt elindul, hogy megkeresse a lányt, mert sem éjjele, sem nappala nincs azóta, hogy vele álmodott, és lelkét édesen kínzó sóvárgás emészti, miközben a szolgája, Magimarus az utolsó, kétségbeesett kísérleteket teszi, hogy urát megmentse a szerelemtől, amely, olvastuk, milyen kétségbeejtő következménnyel járt a szellem embereire nézvést. Fulviót, ezt a különös fiút, akit hol szépnek, hol pedig rútnak látnak az emberek, s aki maga is hol szép, hol pedig rusnya, akkor láttuk utoljára, amikor üszkös gerendák zuhantak rá a lángba borult színházban, miközben az álságos Atriát igyekezett megmenteni. A lány lecsapott a fiú gyanútlanságára, és félelmeit kihasználva, csúf bűnre, lopásra vette rá, mert apjával, Strigoniussal együtt gonosz és sötét terveket szőttek.
De hagyjuk most Fortunatust, hagyjuk Magimarust, hagyjuk Strigoniust és Atriát, sőt, hagyjuk Ágoston mestert Teuto Kabarral, amint épp felkerekednek, és a színház füstölgő romjai mellől útnak indulnak dél felé, és hagyjuk Serapiát is, aki kis szívében nagy kétségbeeséssel, szerencsére most épp édesdeden alszik a kristályszelencében az aprócska ágyban, miközben a szekér lágyan ringatja, és Teuto Kabar csengő hangon énekel fent a bakon – hagyjuk őket azzal, hogy majd nemsokára az ő sorsukat is követjük, de most vége a pihenőnek, kerekedjünk fel tehát, és lássuk, mi történt Fulvióval azon a rettenetes napon, vajon megmenekült-e a szörnyű tűzvészből?
*
Hajnalban a színház üszkös romjai még mindig füstölögtek. Az emberek csákánnyal, gereblyével húzták szét az izzó gerendákat, vödrökből, tömlőkből locsolták a parazsat, és havat lapátoltak rá. Itt is, ott is sírás és jajveszékelés hangjai hasítottak a csöndbe: sokan voltak ma éjjel a városban, akik soha többé nem értek haza, s hozzátartozóik bizony vigasztalhatatlanok voltak. Sokan megégtek, s most sajgó sebeiket kötözték. A Helytartó maga is részt vett az oltásban és a mentésben, és megígérte az embereknek, hogy új színházat építtet: de hiába próbált erőt és reményt önteni beléjük, kétségbeesés és félelem lett úrrá Aquincum lakóin.
Már hajnalodott, mire Fulvio magához tért.
Először azt se tudta, hol van, és mi történt. A homloka rettenetesen sajgott: meg akarta tapogatni a fejét, de a kezét képtelen volt megmozdítani. Akkor kiáltani akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Megpróbálta kinyitni a szemét, aztán rájött, hogy az már rég nyitva van, csak olyan mélységes a sötét, amely körülveszi, hogy abban képtelenség akár a legcsekélyebb fényfoltot is fölfedezni. Aztán lassanként eszébe jutott minden: a fellobbanó tűz, Atria könyörgése majd álságos cselvetése, a lezuhanó gerendák ropogása; és ahogy az emlékezete visszatért, azt is megértette, mi az a súly, amely most rá nehezedik. Minden erejét összeszedve hatalmas erővel lökte le magáról a roppant terhet, és épp kidugta a fejét a karok és lábak szövedékéből, de abban a pillanatban vissza is húzta, ugyanis a téli hajnal rózsaszín fényében, a színház füstölgő romjai előtt Pertinaxot, a goromba lelkű munkafelügyelőt pillantotta meg, amint épp kivörösödött fejjel üvöltözik.
- Mi az, hogy nem találjátok? Tegyetek tűvé minden szögletet, minden pincét, bokrot, kutat, háztetőt, a lovak hátsójába is nézzetek bele! Nem tűnhetett el! Itt van a képe, tessék, beleégett a Helytartói Hivatal állami tulajdonú tükrébe! Tessék! Persze nem hiszem, hogy akadna ember ebben a városban, aki ne ismerné az ocsmány ábrázatát!
Azzal felemelte a méretes réztükröt, amelyben, csodák csodája, tényleg Fulviót lehetett látni, amint épp az ingébe rejti a pecsétes papírokat! Abban a pillanatban történhetett ez a csodadolog, amikor Fulvio szíve a lopás pillanatában a leghevesebben dobogott, és lelke jobbik részének hangos tiltakozását az Atria iránt érzett szerelemmel hallgattatta el. Ó, boldogtalan fiú, ha tudta volna abban a pillanatban, hogy ezzel bűne egyértelmű bizonyítékát adja rosszakaróinak és üldözőinek!
- Mi ez, ha nem boszorkányság, varázslat, feketemágia, felségsértés és államellenes felforgató cselekedet!? Mindig tudtam, hogy az a rút torzszülött mesterkedik valamiben! Nem elég, hogy meglopja a Helytartót, még a színházat is felgyújtja! És fordítva! Nem elég, hogy gyújtogat, még lop is! És még ki tudja, mi mindent követett el korábban, amit még nem tudunk! Eeejjjj, azzzzonnnnal kerítsétek elő, akárhogy, egyben, vagy darabokban, élve vagy holtan! Bár akkor járna a legjobban, ha szénné égett volna, mert embert olyan csúnyán még nem büntettek meg ebben a birodalomban, mint ami rá vár, ha végre a kezeim közé kaparinthatom!
Így dühöngött tehát Pertinax, és toporzékolva káromkodott, kiosztott néhány nyaklevest, aztán trappolva elrohant katonái élén. Lassan elcsendesedett a környék, és Fulvio előkászálódott szerencsétlenül járt embertársai testei alól. Bizony, ha a nagy kavarodásban nem hiszik őt is halottnak, mér régen Pertinax kezei közt vergődne! Véresen, vacogva, zúgó fejjel és kábán, rogyadozó lábakkal, a falhoz lapulva osont háztól házig. Tudta, hogy nem mehet haza, és tudta, hogy egyetlen percet sem késlekedhet: azonnal meg kell szöknie a városból, és menekülnie kell messzebb, minél messzebb, különben az életével fizethet. Óvatosan belesett az utcába a városfalnál, ahol az édesapja háza állt: a kapujuk előtt a hóban toporogva két katona posztolt. Tehát el sem búcsúzhat az öregtől! Biztosan azt hiszi majd szegény, hogy a gyermeke bennégett a tűzben, s ráadásul mindenki azt mondja majd neki, hogy a fia egy utolsó gonosztevő, hitvány tolvaj és gyújtogató! Biztos csak a mostohája örül majd ennek titokban, és gyűlölködve végigpletykálja majd a szomszédságot valahogy így, hogy: „én mindig sejtettem, hogy ebből a gyerekből egyszer gonosztevő lesz! hányszor mondtam az apjának, hogy fogja keményebben, büntesse gyakrabban, verje, zárja pincébe, koplaltassa! bezzeg, ha hallgatott volna rám, ma nem itt tartanánk! talán rendes embert faraghattam volna belőle, ha hagyja! na de hallgatott rám az a vén borostömlő!? dehogy hallgatott! most aztán itt van a következménye, tessék, meg lehet nézni, micsoda szégyent hozott a fejünkre az a szörnyeteg! hiába, az anyja vére!...” – bizonyára valami ilyesmiket mond majd a mostohája, gondolta Fulvio, és a keze önkéntelenül is ökölbe szorult a gondolatra, ahogy elképzelte apja tehetetlen, örvénylő bánatát.
Egy csókot dobott hát az atyai ház felé, és óvatosan, észrevétlen surrant tovább az öreg körtefához, amelynek ágain felkapaszkodva át szokott ugrani a városfalon, ha nem akarta, hogy szemet szúrjon a távozása, s ha nem akart embereket látni – márpedig ez igencsak gyakran fordult vele elő.
Sikerült észrevétlenül átjutnia, és rövidesen a városfal melletti vízmosás fedezékében, a rókák és farkasok járta ösvényen osont az éjszaka csendjében dél felé.
Félelmetesen csendes tud lenni egy téli hajnal. Mintha a hideg és a hó minden hangot csapdába ejtene, a madarak röpte, az állatok lépte se hallatszik a nagy, fehér ünnepélyességben. Nincs magányosabb lény a földön ilyenkor, mint az az ember, aki egyedül vándorol. Fulviot már csak a lába vitte: a lelkét már minden remény elhagyta. Mit kezd most az életével, egyedül, kitaszítottként, üldözőkkel a sarkában, akik gyújtogatónak bélyegzik – és tolvajnak nevezik – s ez utóbbinak sajnos joggal! Hol szerez élelmet? Hol szerez szállást? Kinek sírhatná el a bánatát? Senki sincs, akire számíthatna: Strigonius és Atria nyilván bennégtek a tűzvészben, a város lakói pedig egytől-egyig az ellenségeivé váltak!
Ó, bárcsak még egyszer megpillanthatná azt a csodálatos szempárt, amely abból a varázslatos kocsiban függő képről tekintett rá, abból biztos erőt merítene! Igen, Serapia, aki a nevén szólította őt, Fulviót, és segítségért könyörgött hozzá, ő az egyetlen most a világon, aki társa lehet a bajban! Ha a nyomára akadna, és megmentené a fogva tartóitól, az élete újra értelmet nyerhetne! Serapia biztos megértené, mért cselekedett úgy, ahogy cselekedett, neki biztos elmesélhetné, hogy szedte rá a gonosz Atria, és hogy hogyan keletkezett a tűzvész! És – jaj, ki tudja, ki tudja, de hátha – talán ő lenne az, akivel együtt végre megérthetné, miféle különös átok és varázslat üldözi születésétől fogva! Hiszen a lány ugyanúgy sorsüldözött, mint ő maga! Serapia gonosz fogva tartói rabságában senyved, Fulvio pedig üldözői elől menekül! Ó, igen, nincs más lehetősége ezen a világon, mint nyomára akadni Serapiának!
Miközben így morfondírozott a fiú, észre sem vette, hogy lábai tudtán kívül, önkéntelenül is az Átokkút felé viszik, ahol a titokzatos víztükörben először pillantotta meg a szebbik önmagát. Kimerülten rogyott össze a kút romos kávájánál, a tenyérnyi menedéket kínáló, korhadt tetőcske alatt, és összekucorodva azonnal mélységes álomba szenderült. Mély és sötét kábulat szállt rá, amelyben nem laknak álmok, amelyben a test nem moccan, s szinte a lélegzet is leáll: az ilyen álom a legnagyobb gyógyító, a legpihentetőbb. Már zenitjén járt a téli nap, amikor arra ébredt, hogy valaki a vállát rázogatja.
- Hé! Kispajtás! Élsz még?! Hé! Ébresztő!
Fulvio nagy nehezen kinyitotta a szemét, de mekkora volt a döbbenete, amikor nem mást pillantott meg maga előtt, mint…
messze van még a jövő vasárnap, alig várom :)
VálaszTörlés