Amint azt a szemfüles olvasó már nyilván észrevette, Serapia tehát nemcsak Fortunatus, a Szellemfejedelem álmában jelent meg; ugyanő az, aki olyan különös körülmények között zavarta meg Fulvio barátunk fejét is. De hát ki ez a különleges leány, és hogyan került kristályszelencébe?
Elmondom most sorban.
Élt Pannóniában egy Tarvos Trigaranus nevű ember, aki egyfolytában csak a világvégét várta. Reggeltől estig másra sem tudott gondolni, mint hogy mikor lesz vége a világnak, ezzel a gondolattal kelt és feküdt. Érezte ő, hogy nem a legszebb gondolat ez, és sokszor fogta el a vágy, hogy ettől a gondolattól megszabaduljon, de hiába próbálta az elméjét más irányba fordítani, az újra és újra visszakanyarodott a világvége komor rögeszméjéhez. Megpróbálkozott pedig mindennel, olvasott, énekelt, az erdőket és a réteket járta, evett medvehagymát, galagonyalevelet, rágcsált ánizsmagot és kipróbált minden főzetet, amit a kuruzslók csak ajánlani tudtak, de hiába, minden hiába, a feje csak az átkozott világvége körül forgott. Mindenki, aki ismerte, nagyon sajnálta, mert Tarvos Trigaranus szemrevaló, szép ember volt, csak hát a tekintete volt állandóan borús a lelkét kínzó sötét gondolatok miatt. Ahány lány csak élt a környéken, mind azon álmodozott, hogy Tarvos Trigaranus majd belészeret, és a szerelemtől elmúlik a szeméből az a sötét szomorúság – de bizony a fiú hiába volt szép, a szíve nem nyílt meg a lányok felé.
Volt azonban egy lány, aki ebbe nem volt hajlandó beletörődni, mert annyira belehabarodott a szép Tarvosba, hogy se éjjele, se nappala nem volt már a nagy szerelem miatt, és az orvosok már komolyan aggódni kezdtek, hogy elemészti magát. A lányt Ancillának hívták, az apja gazdag gabonakereskedő volt, akinek száz hajója járt a Dunán a Fekete tengertől egészen a Fekete erdőig, és a szemefénye volt a lánya, akinek minden kívánságát teljesítette, és mindig a kedvében járt. Amikor Ancilla szerelembe esett, az apját majd megölte az aggodalom, főleg, amikor látta, hogy Tarvos Trigaranus egyáltalán nem érdeklődik a női nem iránt. Ezért aztán fogta magát, és felkeresett egy egyiptomi mágust, aki abban az időben Pannoniában vendégeskedett, és vásárolt tőle egy olyan csodaszert, ami állítólag még a kősziklákat is szerelmessé teszi. Rengeteg aranyat kifizetett a mágusnak a csodaszerért, és már nem volt más hátra, mint a szert valahogy a fiú ételébe csempészni, és várni a hatást – ami nem is maradt el. Tarvos beleszeretett a lányba – de ettől a sötét gondolatai még egyáltalán nem múltak el; összeházasodtak, szép, nagy házba költöztek, amelynek kertjében szökőkutak csobogtak és hársfák susogtak, de Tarvos sötét gondolatai ugyanúgy kínozták, mint korábban. Csak járkált komoran, balsejtelmektől gyötörten, és nem tudta élvezni sem a szépséges feleségét, sem a szép kertet, sem a szép házat, és semmit a világ örömeiből és szépségeiből: abban a pillanatban azonban, ahogy megszületett a kislánya, és a gyönyörű, csupa vidámság kicsi szemébe nézett, a világvége gondolata, mintha elfújták volna, végre elillant a fejéből.
Ez a kislány nem volt más, mint Serapia. Annyi boldogság és öröm sugárzott belőle, hogy aki csak megpillantotta, megtelt csodálatos életkedvvel és derűvel. Akinek már megkeseredett a szíve, és komornak, üresnek és érdektelennek érezte a világot, ahogy megpillantotta Serapiát, újra mindent szépnek, érdekesnek és jónak látott. És ahogy nőtt és okosodott a kislány, ez a csodálatos ereje egyre növekedett. Hét éves volt, amikor megszületett a kisöccse, Nesztór, és akkor valami furcsa dolog történt. Serapia szívében féltékenység ébredt a kis jövevény iránt. Hosszú órákig állt a bölcső mellett, és nézte a békésen szunyókáló Nesztórt, és azon gondolkodott, hogy bizony, minden sokkal jobb lenne, ha ez a kis fickó nem lenne a világon.
- Minek kellett neked ide jönni? Sokkal jobb volt nekem addig, amíg nem születtél meg! Ó, bárcsak továbbra is egyedül lehetnék, és édesapám és édesanyám szeretetén nem kellene veled osztozkodnom!
A kisfiú felébredt, és riadtan nézett Serapiára. Az ajka lebiggyedt, és keservesen sírni kezdett, és hosszú órákig sírt azután, hogy a dajkák már teljesen kétségbe estek.
- Sírj csak! Sírj, te ronda béka! Sírd csak ki mind a két szemed! – gondolta magában Serapia, és a kis lelkét káröröm töltötte el.
Rút dolog, csúf dolog volt ez, és roppantul veszélyes; de hogy mennyire veszélyes, azt csak egyetlen ember tudta a világon, és ez az ember nem volt más, mint Ágoston mester.
Mert úgy volt az akkoriban a szépséges, dimbes-dombos Pannoniában, hogy a világ a szépségét és a derűjét mindig egy csodálatos leánynak köszönhette. Mindig született egy leány, akinek a léte aranyfénybe vonta a világot; őmiatta voltak boldogok a telek, amikor a gyerekek kacagva szaladnak szánkóikat húzva a domboldalakon, és őmiatta voltak boldogok a nyarak, mikor aranykalászokat ringat az alkonyi szél, miatta volt derűs a mustillatú ősz, és a virágpompás tavasz; ha nem lettek volna ezek a csodálatos leányok, a világ szürke, kietlen, örömtelen és sivár lett volna, az emberek pedig szomorúak és ridegek. Ágoston mester volt az az ember, akinek vigyáznia kellett ezekre a csodálatos leányokra. Távolról, észrevétlenül követte a sorsukat, és igyekezett egyengetni előttük az utat, hogy életük boldog, teljes, és hosszú legyen. Ágoston mester már ötszázhetvenöt éves volt, és már tíz csodálatos leány sorsát követte végig a bölcsőtől egészen a sírig. Volt, amelyikük személyesen nem is ismerte őt, és nem is tudta, hogy sorsának alakulásában az ő bölcs és előrelátó gondoskodása érvényesül. Amikor nyolcvanöt éves korában meghalt Hadriana, az a csodálatos leány, aki a történetünk előtti időben betöltötte ezt a különleges tisztséget, Ágoston Mester belenézett a varázsgömbjébe, amely már tízszer mutatta meg neki, ki lesz a következő a sorban, s örömmel pillantotta meg a kis Serapiát, amint a babájával játszik.
- Úgy, úgy, kicsi lány! Játssz csak! Csak arra vigyázz, nehogy a szívedbe harag, féltékenység, és gyűlölet szivárogjon, mert akkor, jaj, akkor oda lesz a világ derűje, és komor, sötét, vésszel, betegséggel és halállal teli idők következnek reánk!
És megsimogatta a lányka képét a gömbben, és ekkor, csodák csodája, a kislány, ott távol, szülei házában, megérezte ezt a simogatást, és csodálkozva nézett körül.
És attól fogva Ágoston mester minden nap hosszú órákat töltött azzal, hogy a kislányt figyelte a varázsgömbjén keresztül. Derű és jókedv töltötte el a szívét, ahogy elnézte a kislány bájos játszadozását, és be kellett vallania, hogy bár az összes eddigi csodálatos leány is szép, kedves és bájos volt, de ez a Serapia alighanem mind közül a legbájosabb. Hát még, ha majd felcseperedik! Jaj lesz a férfinép szívének, az bizonyos!
Amikor megszületett a kis Nesztór, Ágoston Mester határtalanul boldog volt, hogy a kislány játszótársat kap, de mekkora volt a rémülete, amikor azt kellett látnia, hogy Serapia szívében a féltékenység ver gyökeret! Tudta, hogy nem késlekedhet: azonnal cselekednie kell, mert ha nem sikerül a kislány szívéből kiirtani ezt az érzést, oda lesz a világ derűje, ameddig csak Serapia él, s ki tudja, hogy egyáltalán valaha visszatér-e majd!
Felkerekedett tehát, és elindult különleges szekerén, amelyben varázsszereit, varázsgömbjét, csodás gyógyfüveit és ősi bölcsességet őrző tekercseit tartotta. Hűséges szolgája, a jámbor lelkű, de nem különösebben okos Teuto Kabar is vele tartott, aki a mellett, hogy nagyszerű szakács volt, még gyönyörűen tudta énekelni azokat a régi dalokat, amelyek oly igen kedvesek voltak Ágoston mester szívének.
Egy hétig voltak úton, és amikor megérkeztek, megszálltak egy fogadóban. Ágoston Mester magához intette Teuto Kabart, és így szólt hozzá.
- Nagyra becsült barátom! Mint tudod, meglehetősen kockázatos vállalkozásba kezdünk, hiszen amire készülünk, a világ szemében nem más, mint gyerekrablás, amit bizony keményen büntetnek. Ha a dolog balul sül el, akár még tömlöcbe is kerülhetünk! Úgyhogy rendkívül óvatosan kell eljárnunk, ha nem akarunk galibát. Itt van ez a kristályszelence, amely úgy van megalkotva, hogy a gonoszságot kiűzze az emberi szívből. Ősrégi varázsszerszám ez, még az apám hagyta rám, aki az ő apjától kapta, aki meg az övétől: van már vagy háromezer éves. A régi korokban úgy cselekedtek, hogy annak az embernek a szívét, akit átjárt a gonoszság, kiemelték a mellkasából, és ebbe a szelencébe helyezték. A szív gazdáját addig egy különleges varázslattal tartották életben. Az eljárás egyáltalán nem volt veszélytelen. Nem egyszer történt meg, hogy a szívet annyira átjárta a gonoszság, hogy mire megtisztult, az temérdek idő volt, több év is akár, és még a leggondosabb és legerősebb varázslat sem tudta a gazdáját olyan sokáig életben tartani. Ezért mi most egy másik varázslathoz fogunk folyamodni: ez a kislányt egészen apróvá teszi, akkorává, mint egy egérke, vagy kismadár, és ez a szelence lesz az kis házikója. Ebben fog lakni mindaddig, amíg a szíve teljesen meg nem tisztul. Akkor majd visszanyerheti eredeti alakját, és visszamehet a szüleihez. De addig bizony itt fog velünk lakni, és ez a kocsi lesz az otthona, mert, nagyra becsült barátom, mindaddig, amíg a vállalkozásunk tart, úton leszünk szakadatlanul, nehogy a nyomunkra akadjanak az üldözőink, mert azt tudnod kell, hogy bizony üldözni fognak, és tűvé teszik egész Pannoniát a kislány után. Tehát: számíthatok rád?
Teuto Kabar bólintott, Ágoston Mester pedig elégedetten dőlt hátra a székben.
- Ez a beszéd. Akkor fogd azt a zsákot, nagyra becsült barátom, és amikor leszállt az est, és a kislány kimegy a kertbe, hogy szentjánosbogarat gyűjtsön, te szépen, óvatosan, és nagyon vigyázva, hogy a haja szála se görbüljön, zsupsz, berakod a zsákba, és idehozod nekem.
- És mi van, ha megharap?
- Akkor kibírod, nagyra becsült barátom!
És minden úgy történt, ahogy azt eltervezték, leszámítva, hogy Serapia, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy zsákba akarják dugni, hevesen védekezett, és bizony kétszer is jó erősen beleharapott Teuto Kabar kezébe. Ágoston mester elvégezte a varázslatot, és az apróvá változtatott Serapiát becsukták a kristályszelencébe. Teuto Kabar szép kis ágyacskát készített a kislánynak, meg aprócska asztalt és széket, játékokat és babát, és egyáltalán, mindent elkövettek, hogy a kislány számára kényelmessé tegyék az ott tartózkodást, de hát, az az igazság, hogy Serapia egyáltalán nem örült annak, hogy egy kristályszelencében kell laknia, távol a szüleitől, és bizony mindent elkövetett, hogy megszökjön fogvatartóitól.
Hát még a szülei mennyire megrémültek, amikor imádott lányuk nem tért vissza a kertből, és a virágágyásban megtalálták az idegen lábnyomokat! Tarvos Trigaranos majd az eszét vesztette fájdalmában, s hogy derűt sugárzó kislánya eltűnt, újra rátörtek a nyomasztó víziók a közelgő világvégéről. Ancilla nagy hatalmú édesapja, Serapia nagyapja pedig saját hadsereget toborzott, hogy szeretett kisunokája elrablóinak a nyomára akadjanak. Hatalmas volt a veszély, amely Ágoston Mesterre és Teuto Kabarra leselkedett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése