Fortunatus felemelte a kalapácsot, hogy lesújtson. Átkozott nehéz volt a szerszám, a nyele pedig csúszós a trák tenyerének nyálkás izzadtságától – a Szellemfejedelemnek minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne ejtse: imbolyogva tartotta a feje felett. Már lendült volna a karja, amikor a varázsló egy pillanatra türelmetlenül belenézett Fortunatus szemébe – és elképedve felkiáltott.
- Ne, ne! állj! Mondom állj!
A Szellemfejedelem ijedten ejtette el a kalapácsot, amely akkorát döndült a hajó padlóján, hogy kis híján átlyukasztotta.
- Mutasd csak a szemed! – mondta a trák, és a rácson át kinyúlva közelebb húzta magához Fortunatust. Hosszan, elmélyülten bámulta a Szellemfejedelem szembogarát, s benne önmagát.
- Semmi kétség… igen, semmi kétség… hm, hm… - mondogatta titokzatos arccal.
Fortunatus ingerülten seperte le magáról a varázsló ragadós ujjait.
- Csak semmi ingerültség! – nyerített fel megint a varázsló – Csak semmi heveskedés! Ne vedd zokon, de valami nagyon-nagyon érdekes dolgot láttam meg a szememben. Már nagyon régen láttam utoljára ilyesmit! Annyira érdekes az a dolog, hogy akár ezt az egész bohóckodást itt a kalapáccsal fel is függeszthetjük. Ne haragudj rám, azt hiszem, eléggé önző voltam az előbb: csak azzal törődtem, hogy minél előbb jó alaposan be legyek ide zárva, és eszembe se jutott megkérdezni téged, hogy mi szél hozott? Mi járatban vagy? Úgyhogy ezennel vedd úgy, hogy feltettem mindkét kérdést.
Fortunatus megvonta a vállát.
- Át kell jutnom a barbárokhoz.
A trák elgondolkodva hümmögött, az állát simogatta, és a elhessentette a szemébe hulló fürtöket.
- Nem egyszerű, nem egyszerű. Mondjuk úgy, hogy átkozottul bonyolult. De – de.
- Mondd már, ember, na köntörfalazz annyit!
- Pontosan tudod, hogy én vagyok az egyetlen, aki átvihet, nagyuram. És azt is tudod, hogy ingyen semmi sincs ezen a világon.
- Van aranyam.
- Arany! Arany! – és a trák varázsló megint nyerítve röhögni kezdett, hogy a hajó csak úgy zengett tőle. Aztán amikor kinevette magát, megint magához akarta rántani Fortunatust – de az gyorsabb volt, és még idejében hátra lépett. A trák szeme felvillant.
- Aranyam nekem is van, nagyuram. Aranya mindenkinek van, felesleges játékszer, gyerekeknek való. Én sokkal értékesebb dologra gondoltam.
- Akármi is az, megkapod – vágta rá nagy levegőt véve Fortunatus.
- Na siesd el a választ, Szellemfejedelem.
- Honnan tudod, ki vagyok?
- Ó! Honnan! Honnan is, na lássuk… hát, talán onnan, hogy valamikor én is a nyájadba tartoztam… ültem töprengve az írótábla fölött, és vártam, csak vártam a megvilágosodást, amelynek állítólag tőled kellett volna érkeznie, de helyette mi érkezett, hm? Kérdem mi érkezett a fene nagy megvilágosodás, a pompás ötletek, a zengő hexameter, a suhanó jambusok helyett na mi!? A nagy semmi, az érkezett! Phű!
Azzal a trák egy lendületes köpést lövellt Fortunatus felé, akinek ez alkalommal már nem volt ideje elugrani. Undorodva törölgette az arcát. A trák feje ekkor már egészen kivörösödött, nyakán kidagadtak az erek, és az utolsó szavakat már nem is mondta: inkább sziszegte.
- Hát költő voltál! – mondta csöndesen Fortunatus.
- Nem jutottam odáig, hogy így nevezhessem magam, hát még, hogy mások nevezzenek annak, de igen, eltaláltad, nagyuram! Mégiscsak van még egy mogyorónyi eszed, bár az is csoda, hogy egyáltalán megmaradt belőle ennyi is - ekkora hatalmas szerelem mellett, amekkora a te szívedben lángol. No de hadd vegyünk el egy icipicit abból a szerelemből! Neked úgyis marad elég, még több is, mint amennyi kellene, de engem egy darabka szerelmes szív – hajaj! – épp kihúzna a bajból!
- Mit akarsz? – kérdezte gyanakodva Fortunatus, miközben a szívében éles nyilallást érzett, mintha tőrt forgatna benne valaki.
Hanem a trák nem válaszolt; sejtelmesen, ugyanakkor sunyin, számítóan és gonoszul, elvetélt költősége összes aljasságával meredt Fortunatusra – aki megértette, mit is akar tőle a szánalmas embertörmelék, akit egyes egyedül csak önnön szennyes lelke és kapzsisága akadályozott meg abban, hogy a szellembirodalomba léphessen – s aki most egy maga kovácsolta kalitkában izzad: az bizony ő szerelmes szívéből akar egy darabot. És a Szellemfejedelem tudta, hogy akármekkora ár is ez, akármilyen elviselhetetlenül és felháborítóan nagy ár, ő mégis meg fogja adni a szennyes kezű tráknak. Bólintott tehát, és a varázsló kalitkája nyikorogva kinyílt, s a vékony kis ember kikecmergett a szűk ajtónyíláson. Felegyenesedett, megropogtatta a csontjait, a derekát, a nyakát, szeméből félresöpörte a belelógó csimbókokat, és hangosan, elégedetten felnyerített.
- Hát akkor lássunk hozzá!
A trák leemelte a vaskos tölgyfaasztalról a kalitkát, berakta a sarokba, s az asztal lapjáról leseperte a kacatokat és az ételmaradékot – csak úgy repült minden szanaszét.
- Helyezd magad kényelembe, nagyuram!
Fortunatus alig bírt elvánszorogni az asztalig, úgy megbénította a rettegés. Nem a fájdalomtól félt – a szerelmét féltette. A szerelmét, amely annyi mindent elvett már tőle; amely más emberré tette, s elvette tőle a méltóságát, a hatalmát, s életének eddigi rendjét fenekestül felforgatta; amely utat nyitotta a sötétség évszázadainak, szétrombolta a szellem világát, kétségbeesésbe taszította a szellem embereit, és hanyatlásba lökte Pannoniát, – s amit mégis többre tartott s most összemérhetetlenül jobban féltett, mint bármi mást a világon.
Végigfeküdt az asztalon, s közben a trák egy faládából, amelyet bűzlő harcsabőrök alól húzott elő, egy rozsdás tőrt emelt ki, amelynek pengéje nem egyenes volt, s nem is ívesen görbe, mint a perzsa szablya, hanem hullámos, mint a kobra teste, amint előre siklik a homokban.
- Legutóbb egy néger törpe veséjét vettem ki vele – magyarázta kedélyesen – és úgy látszik, elfelejtettem megtisztítani.
Azzal ráköpött a pengére, és a ruhája ujjában megtörölgette. Elégedetten szemlélte a végeredményt.
- Egy kicsit fájni fog – mondta az asztalhoz lépve, és feltépte a Szellemfejedelem ingét. Aztán a bal kezének középső ujján díszelgő ormótlan gyűrű fedelét felpattintotta, s valami kenőcsöt csippentett belőle az ujjai közé, szétmorzsolta, aztán Fortunatus mellkasára kente. Néhány pillanat múlva a Szellemfejedelem mellkasa kezdett áttetszővé válni: az átlátszóvá lett bőr alatt lüktető erek, hullámzó tüdő látszott, és izzó-vörösen a pulzáló szív. A trák megnyomkodta a mellkast, s az ujjai úgy türemkedtek át a bőrön, mintha sűrű agyagba nyomta volna bele őket. Elégedetten felnyerített, és a kígyóformájú tőrt a mellkasba tolva egyetlen gyors és biztos mozdulattal kimetszett Fortunatus szívéből egy darabot.
A Szellemfejedelem szíve összerándult, hevesen ugrálni kezdett üregében, vakítóan felizzott, majd hamuszínűre váltan összezsugorodott és megállt. A trák szép komótosan fövette a földről a kalapácsot, és egy hatalmasat sújtott vele az aszalt szilványi szívre, mely az ütéstől megremegett, s újra megdobbant.
A Szellemfejedelem felnyögött, és kinyitotta a szemét.
- Ugye, nem is volt olyan vészes!? – kérdezte a trák, miközben a kimetszett szívdarabot egy üvegcsébe rejtette, amelyben szivárványszínű folyadék örvénylett.
- Azt hittem, meghalok – suttogta Fortunatus.
- Meg is haltál – de csak egy pillanatra. Köszönd a derék kalapácsnak, hogy újra élsz.
Azzal felmutatta a kalapácsot, amelynek nehéz és ormótlan fémfején Fortunatus csak most vette észre a két, halványan derengő szemet és a csücsörítő pontyszájat. A kalapács meghajolt, s cuppogva mondani akart valamit, de a varázsló a sarokba hajította.
- Gyűlölöm a fecsegést! – rikkantotta, és a kabin oldalfalán lógó polcról előkotort egy zsírosra fogdosott üveget, amelyben gyanús folyadék lötyögött.
- Igyunk a nagy ijedtségre!
És az üveget Fortunatus szájához tolta. A Szellemfejedelem beleszagolt, aztán öklendezve fordult le az asztalról.
- Na mi az? Nem szereted az erjesztett szalamandravért? – kérdezte kissé sértetten a trák, aztán vállat vont, jó alaposan meghúzta az üveget, és amikor leengedte a szájától, hosszan, elégedetten böfögött. Dögletes bűz terjedt szét a szűk, alacsony mennyezetű kabinban, s a gyertya sercegve kialudt.
- Fényt, fényt, asszonyok! Hol vagytok, gyönyörűségeim?! Gyertek ki az alkonyi rétre, lejtsünk el egy táncot a nimfák tiszteletére! – rikoltotta most a trák, és a kacatok közt botladozva a kijárat felé igyekezett. Közben hallatszott, ahogy a fedélzeten léptek dobbannak, aztán imbolygó fény jelent meg a lépcsőn, s a kabinba sorban leereszkedett a három asszony.
- Óh, de csodálatos rózsaillat lengi be a ligetet! – mondta a magas, csontos asszony, s lapátkezeit úgy mozgatta a levegőben, mintha rózsát emelne az orrához.
- S a fű milyen selymes! – húzta végig meztelen talpát az üvegszilánkokkal fedett padlón a tokás, duci feleség. Csak a harmadik nem szólt semmit, dúdolta tovább a dalt, amit odafönt. Mindhárman elrévedt, üveges tekintettel bámultak a semmibe. A varázsló megragadta a Szellemfejedelem karját, s az asszonyokat félre lökve, maga után vonszolta a fedélzet felé.
- Gyere csak velem, nagyuram! Az őrhajó már elhaladt! Csinálnunk kell egy kis ködöt, ha tényleg át akarsz kelni, különben elkapnak minket a rómaiak, téged minden teketória nélkül lefejeznek, de engem, ha rám bizonyítják a fekete mágiát, lassú tűzön megsütnek, mint a birkát! ! Na, mi lesz már? Vagy már nem is kívánkozol annyira a szépséges Serapia után?
És ahogy Serapia nevét kiejtette, megint öblösen nyeríteni kezdett. Hirtelen annyira jó kedve kerekedett, hogy percekig nem bírta abbahagyni a röhögést.
Fortunatus erőtlenül, kétségbeesetten kapaszkodott fel az imbolygó fedélzetre. Szerette volna megütni, vízbe lökni a fertelmes embert, aki a fájdalmán és a szerelmén gúnyolódott, de annyi ereje sem maradt, hogy a karját felemelje, vagy hogy legalább rákiáltson. Lassan, fátyolosan emelkedett fel a lelkében Serapia képe, s lelki szemei előtt e ködképből kibontakozott a csalogató szépségű, alkonyi táj, akárcsak az első álomban, amely a havazás napján látogatta meg. Serapia mosolyogva szaladt felé a réten, a harmatos fűben, s a szellemfejedelem kinyújtotta a kezeit, hogy átölelje a lányt. Azt már nem is érezte, ahogy a lábaiból kiszalad az erő - a fejében halk zúgást hallott, aztán valami elviselhetetlenül magas és éles sípolást, s mikor más majdnem a karja közt érezte Serapia karcsú testét, ájultan esett össze a mocskos fedélzeten. A trák varázsló undorral rúgta arrébb.
A hajó köré lopakodva köd ereszkedett, amely lassan, gomolyogva terjedt szét a víz felett, és egyre magasabbra emelkedett, a part menti füzek koronája fölé, és egészen elsötétített körös-körül mindent. A csillagok fénye elhalványult, majd egészen eltűnt, csak a hold ezüst korongja látszott egészen sápadt, beteges, zöld színben a Bölényszikla fenyegető körvonalai fölött. A varázsló harcsabőrökbe tekerte Fortunatus alélt testét, majd az árboc mellől egy ezüstostort húzott elő, és háromszor rácsapott a Duna fekete vizére. Csengve-bongva nyílt szét a víz, és három ezüstsisakos viza dugta ki a fejét a hullámokból, s csodálkozva rázták meg fénylő testüket. A trák ismét odacsapott az ostorral, erre mindhárman nekifeküdtek a hámnak, amely a hajóhoz láncolta őket, s a sűrű ködfelhő fedezékében a korhadt tákolmányt sebesen vonszolni kezdték a túlpart felé. A hajótest elszakadt a pallótól, amely a part menti, öreg fűzfa törzsétől vezetett át a víz felett: s ekkor éles sikoly verte föl a folyó éjjeli csendjét, s rögtön utána egy hatalmas csobbanás hallatszott. Aztán két kalimpáló kar nyúlt ki a feketén habzó vízből, s kétségbeesett, fuldokló kiáltások visszhangoztak – majd az egyik kéznek végre sikerülte megkapaszkodnia egy vízbe lógó hatalmas gyökérben, s az elázott, kéken didergő alak nagy nehezen kivonszolta magát a partra, s ahogy elterült a jégmázas kavicsfövenyen, és kiköhögte a félrenyelt vizet, rögtön dühösen szidalmazni kezdte magát.
- Csak én lehetek ennyire szerencsétlen! Ó, istenek, mért üldöztök ennyire? Mivel vívtam ki a haragotokat, mért sújtotok ennyi sorscsapással? Kezdődik ott, hogy az erdőben vérszomjas farkasok támadtak meg, és össze-vissza harapdáltak, hogy csak nagy nehezen sikerült felkapaszkodnom egy fára, ahol egészen hajnalig dideregtem, mire nagy nehezen eltakarodtak; aztán, hogy alighogy leereszkedtem, kis híján a nyakam törtem, mert leszakadt alattam egy korhadt faág, s folytatódik ott, hogy eltévedtem az erdőben, és étlen-szomjan bolyongtam összevissza! Ekkor hirtelen rám mosolygott a szerencse, mert az erdőben botorkálva véletlenül meghallottam, ahogy két, sebek borította, véres gyolcsokba bugyolált emberroncs arról sutyorog egymás közt, hogyan sikerült lépre csalniuk hamis jóslatokkal egy szerencsétlent, aki már útnak is indult a barbárok földjére a szerelme után, és volt annyi eszem, hát persze, hogy volt, hogy egyből rájöttem, a jóslatkérő nem lehetett más, mint Fortunatus! És erre tessék, most, amikor már majdnem célhoz értem, amikor épp figyelmeztethettem volna, hogy rútul rászedték, és visszatarthattam volna attól, hogy valami jóvátehetetlen esztelenséget cselekedjen, tessék, hát nem elhagy megint az a csöppnyi szerencsém is!? Ó, átkozott hajó, átkozott palló, átkozott Duna, és átkozott, átkozott Magimarus, én, én! Ó, bárcsak valami szerencsésebb csillagzat alatt születhettem volna! Itt fogok megfagyni átázott ruháimban a Duna partján! Ó, bárcsak meg se születtem volna! Biztos az én hibám minden, én voltam az, aki nem tudtam megóvni a Szellemfejedelmet, én tehetek mindenről, egyes-egyedül én! Jaj, Fortunatus, Fortunatus, hogy mentselek most meg önmagadtól, amikor már, lám, saját magamon sem tudok segíteni! Mért is szültél engem erre a szomorú világra, édesanyám!?
És Magimarus keservesen zokogni kezdett, és olyan hevesen, olyan vigasztalhatatlanul zokogott, s annyira mélyre merült fájdalmában, hogy észre sem vette, ahogy az őrjárat katonái körbe veszik, s a parancsnok kézjelére egyszerre kardot rántanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése