- Hol van már az az ocsmány torzszülött! Igazán találhattunk volna valaki mást is a palotából, valami épkézláb embert! Hányingert kapok, valahányszor megjelenik! Hát még ha hozzá kell érnem, és úgy kell tennem, mintha tetszene nekem! Egyheti fürdőzés sem mossa le rólam a bűzét!
Így panaszkodott, nyelvén még a színdarab pattogó versmértékeivel, Strigoniusnak Atria, a szépséges színésznő, és miközben panaszkodott, élénken gesztikulált, fintorgott, még köpködött is, végül annyira beleélte magát a szerepébe, hogy valóságos hányinger fogta el.
- Na tessék! Felkavarodott a gyomrom!
- Ugyan már, kedvesem, már nem vagyunk a színpadon! Higgadj le! – mondta Strigonius, és hátat fordított a lánynak. – Inkább gondolj az aranyakra, amelyekkel majd Derkidar a császári papírokért fizet!
Atria rágondolt, és tényleg elmúlt a hányingere.
- Én inkább azon töprengenék, hogyan lehetséges az, hogy ez a fiú meg van győződve saját szépségéről!
- Úgy lehetséges, hogy gyengeelméjű!
Strigonius megingatta a fejét.
- Nem az. Többször észrevettem, hogy vannak emberek, akik nem néznek rá viszolyogva.
- Na és akkor mi van? Nyilván azoknak is elment az eszük! Ne akarj összezavarni, mert megfájdul a fejem!
És dühösen toppantott, mint mindig, ha nem értett valamit. Az az igazság, hogy Atria csak az egészen egyszerű dolgokat szerette, mint a ruhák, a taps, meg a pénz.
Odakintről beszűrődött a színházból távozó tömeg moraja. Sokan még mindig az előadás hatása alatt, a színpadon látott történetet tárgyalták; voltak, akik vitatkoztak, egyesek még mindig a könnyeiket szárogatták, annyira meghatódtak a hősnő szomorú halálán. Egyvalaki állt csak némán, rezzenetlen arccal, gondoktól gyötörve az oszlopok alatt: Fulvio.
A fiú lelkében a legellentétesebb érzések kavarogtak.
Hol Atriára gondolva öntötte el forróság, hol pedig akkor szorult össze a szíve, ha a képen látott lányra gondolt. A két lány képe mintha küzdelembe kezdett volna benne, valósággal birokra kelt: egyszer a színésznőt látta szebbnek, máskor a festett leányt. És ez a harc a bensejében mintha nem másért folyt volna, mint éppen ő érte: mintha mindkét leány teljes egyeduralmat követelt volna a lelke és a szíve fölött. Mindkét érzés teljes odaadást akart, de ezt az odaadást hol az egyik, hol a másik félnek adta. És olyan erős volt bensejében ez a harc, hogy – mint az igazi csatatereknél ez megszokott – szegény fiút szinte halálra taposták, összetörték-zúzták e hadmozdulatok. Mellét perzselte a lopott holmi: most hirtelen mélységesen elszégyellte magát, hogy meglopta a Helytartót, s főleg, hogy ő maga, aki eddigi életét becsületben élte le, ilyesmire vetemedett. Azt érezte, legszívesebben visszarohanna a Palotába, hogy helyrehozza, amit vétett, és visszacsempéssze a császári papírokat eredeti helyükre, de aztán esze tanácsát követve lemondott erről a tervről, hiszen akkora szerencse, amilyen a havazással érte, nem adódhat kétszer egyugyanazon napon. És lassacskán azok a kérdések is eszébe jutottak, amelyeket eddig nem mert feltenni magának: vajon Atria mért nem mer becsülettel kiállni a Helytartó elé, és új papírokért folyamodni? Mért pont őrá, Fulvióra szentel ilyen sok időt, miközben a város telisde-teli van szebbnél szebb fiatalemberekkel? Elég legyen, Fulvio! Csak nem felkapaszkodtál az uborkafára? Talán bizony azt hiszed, amiért egy kút fenekén lebegő képen egy cseppet szebb voltál, mint a tehenek hátsója, neked már egy csapásra mindent lehet? A világ legszebb lányai egyből a te szerelmed keresik? Színésznők omlanak a lábaidhoz, és megelevenednek a festett képek? Büntetlenül meglophatod a Helytartót? Térj vissza a földre, ostoba Fulvio, és gyorsan hozd rendbe, amit lehet!
Így korholta magát a fiú, és futva indult kifelé a Színházból, azzal a szándékkal, hogy az első adandó helyen megszabadul a lopott holmitól. Alig tett meg azonban néhány lépést, egy erős kéz markolta grabancon.
- Hová, hová ilyen sietősen, drága barátom?
A mélyen zengő, mézédes hangról, amelybe most valami fenyegető csikorgás is vegyült, Fulvio egyből Strigoniusra ismert. Bátorsága egyből elpárolgott. Riadtan húzta össze magát, és motyogott valamit, hogy várják otthon, meg már túl késő van… A színész azonban, míg vasmarokkal szorította, mézesmázos, behízelgő hangon kérdezte.
- Drága barátom! Nem hoztál esetleg Atriának valamit?
- De igen… hoztam… - hebegett a fiú.
- Hát akkor mért nem adod neki át?! Ha tudnád, milyen türelmetlenül várt már rád! Mind a két szemét kisírta, szegény, bánatában, mert azt hitte, hogy már elfeledkeztél róla. De te, te derék, szép és jó fiú, ugyebár sosem tennél ilyet, igazam van!?
Fulvio megsemmisülten bólogatott, és azon vette észre magát, hogy - engedve Strigonius noszogatásának -, az épület irányába tart, a színészek szállása felé. Az ajtó kitárult, és a tűzhely lángjainak imbolygó fényében ott állt a fenyegető szépségű Atria. Az arcán az undor, a hízelgés, a kegyetlenség, a mohóság, az önelégült butaság és a saját megfellebbezhetetlen szépségébe vetett hit fintorai örvénylettek és cikáztak. Szemét tágra meresztve, szempilláit rebegtetve hajolt a fiúhoz.
- Fulvio! Kedvesem! Már majdnem azt hittem, elfeledkeztél rólam!
Fulvióval ekkor különös dolog történt. A lelkében pillanatról pillanatra egyre erősebben kelt életre a képen látott lány pillantása: mint két hatalmas lángörvény, úgy izzott a két szembogár, amelyek különös csillogása, még ott, a téren, már az első másodpercben annyira megragadta a figyelmét: és ez az ikerörvény most hatalmas, szinte emberfeletti erővel ajándékozta meg, miközben valami sosem érzett, különös, bizsergető magabiztosság áradt szét a tagjaiban.
- Hazug és gonosz lány vagy, Atria – mondta a fiú vészt jóslóan nyugodt hangon, és miközben a lány arcvonásai a dühtől rút bogokba és gyűrődésekbe torzultak, a fiú előhúzta a ruhája alól a nehéz ezüstpecsétekkel ékes császári papírokat, és egy határozott mozdulattal valamennyit a tűzbe hajította.
A lány, mint az íjról szökkenő nyílvessző, ugrott a papírok után, de már késő volt: a zsíros, nehéz anyag azonnal lángot fogott. Atria belenyúlt a tűzbe, a sötétvörös, de tövüknél már kéken izzó lángnyelvek közé, hogy megmentse a drága kincset, de káromkodva kellett visszahúznia a kezét: a fiú csak most vette észre, hogy milyen csúf, sűrű, fekete szőrzet füstölög a lány karjain. Strigonius találékonyabb volt, egy vasrúddal kotorta ki a tűzből az üszkösödő papírokat, és megpróbálta eltaposni a lángokat, de akkor a tógája, amelyet még a szerepéhez vett fel, s amelyet vastag, illatos fenyőgyanta tett súlyossá és merevvé, lángra lobbant. A lángok olyan gyorsan csaptak fel, hogy a többieknek sikoltani sem maradt idejük. Strigonius fájdalmasan felhördült, és testét kezeivel csapkodva egy ugrással kint termett az épületből, és eszeveszetten rohanni kezdett, hogy valahol egy dézsát, vagy tócsát találjon, de – oh, micsoda rettentő véletlen – épp szembe találkozott egy csapat hispán rabszolgával, akik olajat cipeltek bőrtömlőkben. Fulvio, mire kinézett az utcára, már csak egyetlen, összefüggő tűzfolyamot látott – a kirepedt tömlőkből ömlő olaj végigterült az utcán, és a lángoló patak egyenesen a színház fából ácsolt melléképületei felé tartott.
- Te nyomorult, ocsmány féreg! – ordította Atria, és tíz körömmel ugrott a fiúnak. – Minden a te hibád, te visszataszító torzszülött!
És megpróbálta a földre teperni a fiút, de annak Serapia szemei, amelyek még mindig a lelkében örvénylettek, akkora erőt adtak, hogy könnyűszerrel letaszította magáról a lányt, és egy ugrással kint termett az utcán. Futni kezdett, de ekkor velőt rázó sikoltás hasított keresztül a tűzropogástól szabdalt alkonyi égbolton.
- Fulvio, szerelmem, segíts! Segíts, és örökre a tiéd leszek!
A fiú megtorpant és visszafordult.
Az épület ablakában Atria állt, lángnyelvek csaptak föl mögötte. A kezeit kétségbeesetten tárta Fulvio felé.
- Mentsd meg az életem, Fulvio! Ha nem segítesz, meghalok!
A fiú lelke megesett a lányon, aki e pillanatban szebb volt, mint bármikor korábban. Kezeit kérlelve emelte a fiú felé, aki pontosan látta, hogy ha most nem segít, a lány nyomban a csúfos tűzhalál karmai közé hull; és mivel a lelke legmélyéig jó ember volt, a kezét a lány felé nyújtotta, hogy kirántsa az összedőlni készülő házból: ám Atria ekkor, a helyett, hogy saját testi épségére és életére, lelkecskéjének megmentésére gondolt volna, álnok szívének minden gonoszságával még egyszer, utoljára be akarván csapni a fiút, meg akarta rántani a feléje nyújtott kezet, hogy ha máshogy nem, a közös halálban nyerjen elégtételt: Fulvio azonban észrevette a cselt, és lábát az ablakpárkányban megvetve, visszarántotta a kezét.
Oh, mily rettenetes volt látnia, ahogy a tündöklő szépségű leány – ajkain még a rá kiáltott átokkal – a kavargó és sistergő lángnyelvek közé hanyatlik! Mily szívet tépő volt a látvány, ahogy szépséges haja hamuvá lesz, s fájdalomban összeránduló teste körül kék és zöld szikrák pattognak! Még egy utolsó kiáltás – de ekkor a fiú szemei előtt elhomályosodott a világ, és a rázuhanó, üszkös gerendák szörnyű súlya alatt eszméletlenül rogyott a földre.
*
- A legnagyobb veszteség, Ágoston mester, az elherdált idő! Bárcsak tudomásuk volna az embereknek arról, milyen hatalmas kincs birtokában jönnek a világra! Akkor bizonyára nem fecsérelnék el mindenféle haszontalanságra az egyetlen vagyont, amely valóban a saját tulajdonukban van!
- Kérlek ne olyan hangosan! – szólt suttogva az aprócska termetű férfiú, akit beszélgetőtársa Ágoston mesternek nevezett. – Ne olyan hangosan, mert a végén még felébred a lányunk!
- Óh, csak azt ne! – kapta a kezét a szája elé Teuto Kabar. – Egyáltalán, rendesen betakartad?
Azzal kinyitotta a kristályszelence tetejét, és rövidlátóan hunyorogva hajolt a selyemmel bélelt ágyacska fölé, amely a szelence belsejében rejtőzött. Az ágyacskán egy icipici kislány hevert, takaróját egészen az ajkáig húzva, és szemrehányó pillantással nézett a kíváncsi óriásra. Aztán a következő pillanatban előrehajolt, elkapta a takarócskáját igazgató ujjat, és alaposan beléharapott.
Teuto Kabar fájdalmasan felkiáltott, de persze a kristályszelencét nem merte elejteni.
- Azonnal engedjetek vissza a mamámhoz! – kiáltott a kislány a szelencéből.
- Talán el kellene neki magyaráznunk! – mondta Teuto Kabar Ágoston mesternek, miközben fájdalmas arccal tapogatta lüktető mutatóujját.
- Sajnos, ez most még teljes képtelenség!
Ágoston Mester bezárta a szelencét, amelyből tompa szitkozódás és fenyegetőzés hallatszott. A szelencét bezárta egy ládikába, a ládikát pedig elhelyezte a kocsi belsejében, egy aranyhímzésű, ébenfa doboz belsejében, és alaposan rázárta az ajtót.
- A kislány elméje még nem eléggé fejlett, hogy átlássa azt rengeteg szövevényt, amely sorsának titkát elébe teregethetné. Most még haragvó, elfogult, mérges, indulatos, de talán legesleginkább – mérhetetlenül álmos.
Azzal Ágoston mester egy csipet friss ibolyaszirmot hullatott a tenyerébe, és ráfújva, illatát az ébenfa doboz felé terelte. Az átkozódás és dörömbölés lassacskán elnyugodott.
- Na így. Aludj szépen Serapia. aludj, és addig a lovacskák szorgalmasan tovább zötyögnek velünk. Már nincs messze utunk célja, és ha elértük, akkor majd minden, minden megváltozik.
Kezd izgalmas lenni...
VálaszTörlés