Mindez hét nappal az előtt esett, hogy történetünk a nagy havazással kezdetét vette volna, egy hűvös és szeles, de napfényes délután. Fulvio végigtapogatta az arcát, a testét, és érezte, hogy a kútmélyi tükörkép nem csalás és nem varázslat: az arca arányos volt, a termete sudár, karjai erősek, lába ruganyos és izmos. Ujjongva szaladt át az erdőn, a réten, vissza a városba, ahol senki sem értette – sem azok, akik visszataszítónak, sem azok, akik szépnek látták a fiút – hogy mi vette el ennyire az eszét. Szökdécselve szaladt át a Fazekasok Terén, és csak akkor torpant meg csodálkozva, amikor megpillantotta a Kisszínház teljes homlokzatát beborító, vörös feliratot, amely a közelgő színielőadást hirdette.
Ekkor már napok óta folytak a Kisszínházban a munkálatok, amelyek Strigonius és társulatának fellépését készítették elő. Az épület már évtizedek óta kihasználatlanul állt, a teteje félig beszakadt, kövei közül fácskák törtek a magasba, amelyeken a madarak népe vert tanyát és szorgosan fészkeket épített. Mióta az utolsó színész is elhagyta a Helytartó városát, az emberek már csak állatviadalokra voltak kíváncsiak, meg a piaci mutatványosok primitív kis komédiáira, de Fulvio, aki csak a régi könyvekben olvasott a színházi előadások pompás és káprázatos világáról, amely egykor birodalom szerte ámulatba ejtette a nézőket, még ennek a kevésnek is örült, ami neki jutott. Órákig bámulta önfeledten a piacon fellépő komédiásokat, és akár tízszer, húszszor végignézte ugyanazt a butácska történetet. A színpadon megelevenedő események valósággal magukba szippantották, úgy érezte, ő maga, Fulvio meg is szűnt létezni, szinte eggyé vált a szereplők sorsával. Valahányszor véget ért az előadás, és eltűnt a mese világa, amelyben addig olyan jól érezte magát, minta varázsporral szórták volna be, a szívét fájdalom szorította össze, és rémülten vette észre, hogy már megint ugyanaz várja egy ugyanolyan világban: egy mocskos, zöldségmaradékokkal teleszórt piactéren egy csúf torzszülött áll, akit messze kerülnek az emberek.
De ahogy az Átokkútba nézett, minden más lett: szívét átjárta a boldog bizonyosság, hogy a dolgok nem csak egyféleképpen vannak, és nem kell örökké úgy élnie, ahogy eddig élt; és a boldogságát tovább fokozta, hogy végre egy olyan színházi előadást láthat, amilyenekről a régi könyvekben olvasott. Ámuldozva sodródott beljebb a Kisszínház épületébe a színpadot építő munkásokkal, akik gerendákat, szőnyegeket, lámpásokat cipeltek. Fulviót megint elfogta az a varázslatos érzés, amit a színpad közelében érzett, a lelke megtelt ujjongással, és már egészen a zenekar számára épült emelvényig jutott, amikor egy erős kar ragadta meg a vállát.
- Fulvio, te átokfajzat! Már réges-rég a palotában kellene lenned!
A durva, reszelős hangban Fulvio munkafelügyelőjére, Pertinaxra ismert, aki oly sok keserűséget okozott már neki kegyetlenségével és állandó gúnyolódásával.
- Igenis, uram – mondta riadtan, miközben a férfi a fülét csavargatta - csak olyan érdekes itt minden…
- A magadfajtának nincs itt semmi keresnivalója! Takarodj vissza a konyhára! – dörrent rá a fiúra Pertinax, és olyan erősen csavarta meg a fülét, hogy Fulvio szeméből kicsordult a könny.
Hát igen! Ez az ő sorsa, az örök megaláztatás, az állandó durvaság! De jó is lenne a mesék, a színdarabok világában élni, ahol a gonoszok pórul járnak, a jókat jutalmazza a sors, és mindenki szépséges, csengő-bongó nyelven beszél! De hát ez a világ elérhetetlen! És mit számít, hogy az Átokkútban megpillantotta a szebbik önmagát, ha az emberek többsége úgyis csak rútnak látja! Ez sem más, mint a színház! Hiszen nem élheti le úgy az egész életét, hogy közben folyamatosan az Átokkút vizébe bámul! Bizony a valóságos tükrök között kell élnie, amelyek átokverte torzképét tükrözik vissza!
Így kesergett magában a fiú, miközben szomorúan kullogott a színházból kifelé, és a földre vetett árnyéka ismét a rút, a torz Fulvio körvonalait mutatták. Ó, hát még ez is! Miféle átok ez rajta, hogy a külseje ilyen szélsőségesen változik, hol szépséges, hol pedig visszataszító? És hogy lehetséges az, hogy az emberek akkor is rútnak látják, ha szép, és akkor is szépnek, ha rút? Képes lesz-e ebben a zűrzavarban valaha is eligazodni?
Miközben könnyezve botorkált kifelé a színház épületéből, nem vette észre, hogy a hátsó kijárathoz támasztott törött szobrok között két sötét árnyék készülődik, hogy elállja az útját. E két árnyék nem volt más, mint Strigonius, a színházigazgató, és Atria, a leánya, aki a társulat szemefénye, és a Strigonius-színház legfőbb vonzereje volt: káprázatos szépségű leány. Ezek ketten fül- és szemtanúi voltak a jelenetnek, ahogy a munkafelügyelő elkapta szegény Fulviót; hallották, hogy a fiú a palotában dolgozik, és ez éppen kapóra jött nekik.
- Ó, milyen kedves, szép ifjú! – lépett elő Atria a sötétből, miközben Strigonius fáklyát gyújtott. – Bizonyára te is színész vagy!
- Jaj, dehogy! – húzta össze magát Fulvio az ijedtségtől. – Én csak…
- Milyen szép, délceg termet! – szólalt meg most Strigonius. A hangja mélyen, öblösen zengett. Zöld szeme volt, szépen ívelt sasorra. Bal fülében smaragdfülbevaló csillogott.
- És milyen szép szemek – folytatta Atria. – Melyik a kedvenc szereped?
- Én nem vagyok színész… és szép sem vagyok...
Atria és Strigonius egyszerre vágtak a szavába; hogy de igenis, a fiú milyen szép termetű, milyen szép a keze, a hangja, a járása, a szája íve; s hogy a színészet belül, a lélekben dől el: aki lelkében színész, bármi is történjen vele, mindig színész marad. És addig-addig mondták és mondták hízelgéseiket Fulviónak, hogy a fiút végül teljesen meggyőzték a szavaik arról, hogy őt szépnek és jónak látják. Szegény Fulvio, alig akarta elhinni, hogy mindez a sok szerencse egyetlen napon történik vele! A kút! A színház érkezése! S hogy most hirtelen ilyen kedves emberekre lel! Nem is múlt el nap attól fogva, hogy meg ne jelent volna a színházban. Amint végzett a munkájával a palotában, vagy ahogy egy félórácskája ideje maradt elillanni, azonnal a színházban termett. Atria szépsége és kedvessége percről percre jobban vonzotta, és pár nap, pontosabban pár álmatlanul töltött éjszaka múlva már fülig szerelmes volt belé; miközben a lány is, úgy tűnt, viszonozza a fiú érzéseit. Akármilyen elfoglalt volt is, mindig szerét ejtette, valahányszor csak a fiú megjelent a színházban, hogy valamivel kedveskedjen neki; ha máshogy nem, hát úgy, hogy rákacsintott, vagy bájosan odaintegetett neki. Fulvio soha nem volt még ennyire boldog, és mohón vágyott arra, hogy még ennél is boldogabb legyen.
Az azt megelőző napon, hogy a nagy havazás rászakadt volna a Duna völgyére, Atria félrevonta a fiút a Jupiter-szobor talapzata mögé. A lány forró ibolyaillatot árasztott, amely a fiút teljesen elkábította. Messziről csilingeltek a fülében Atria szavai.
- Fulvio, te drága, szép, te kedves, aranyos fiú! Olyan nagyon nagy bajban vagyok, és csak te segíthetsz rajtam, senki más! A minap egy gonosz szélvész nem kiszakította a kezemből a császári engedélyt? Kicsavarta a kezemből, mintha egy gonosz varázslat adná az erejét, és az egészet a Duna haragos hullámai közé vetette! De még ha csak az enyémet nyelte volna el a víz! De sajnos, az összes társamé is nálam volt, Strigoniusé és a többieké! Tudod, hogy a császári engedély nélkül egy tapodtat se mozdulhatunk, el se jöhettünk volna Galliából! Tudod, hogy mi jár azoknak, akik engedély nélkül járják az utakat! Tudod, a Helytartó mennyire gyanakvó, tudod, hogy a katonái mennyire durvák, tudod, hogy a város börtöne milyen rideg, nyirkos és mennyi patkány szaladgál odalenn! Kérve kérlek, Fulvio, hozz a Helytartó palotájából nekem hat ívet a császári pecsétes papírból, különben lehet, hogy többé sose látjuk egymást!
Fulvio kábultan bólogatott. Atria a nyakába ugrott örömében, és össze-vissza csókolgatta.
- Köszönöm, köszönöm, drága Fulvio! Tudtam, hogy bízhatok benned!
És még sokáig áradozott, és a kábult fiút simogatta, akinek a lelke mélyén aggodalom és félelem kezdett gomolyogni.
Egész éjszaka le sem hunyta a szemét, és álmatlanul forgolódott. Még soha nem csinált semmilyen törvénytelenséget, nem csent el egy szem almát sem a piacon, soha nem lopott meg senkit, és most meg olyasmit készül elkövetni, amiért akár az életével is fizethet! Viszont, ha nem teszi meg, amit Atria kér, lehet, hogy a lányt soha többé nem látja. Lehet, hogy tömlöcbe vetik szegényt, vagy száműzik egy hideg és távoli országba, ahol a szépsége elfonnyad… nem, ezt nem engedheti! Elvégre nem károsít meg senkit, néhány vacak papirosról van szó, ami százával, ezrével sorakozik a helytartó raktárában! A császár annyit pecsétel le belőle, amennyit nem szégyell! Így igaz! Ártani nem árt senkinek, amit tenni készül, viszont megment egy csomó életet.
Így győzködte magát a fiú, és hol megnyugodott, és erővel telt meg a lelke, hol pedig elgyávult és elbizonytalanodott. Szürkén, kopottan érkezett a hajnal, és Fulvio kialvatlanul, reszketve kuporgott az ágya sarkában. Aztán erőt vett magán, felöltözködött, és elindult a Palotába.
A Helytartó nagy vendégségre készült, ezért mindenki rettentően ideges volt, óriási volt a sürgés-forgás és a kapkodás. A szakácsok átkozódva rohangáltak a lángnyelveket okádó kályhák és sustorogva gőzölgő fazekak között, a kukták izzadva hordták a húst és keverték az üstöket, amelyekben őzragu és fürjleves rotyogott.
Fulvio egész nap zöldséget hámozott: ahogy elkészült egy ládával, már érkezett is a másik; déltől aztán halat pucolt, nagy, kövér pontyokat, végül tésztát nyújtott. Úgy tűnt, egyetlen másodperce sem marad, hogy a tervét végrehajtsa, ezért aztán, ahogy közeledett az este, egyre izgatottabb lett. Nem teheti meg, hogy üres kézzel állít be a színházba! Hiszen megígérte a lánynak! De mi lesz akkor, ha így telik el a nap? Szégyen szemre hogy állítson oda Atriához üres kézzel?
És akkor, mintegy varázsütésre: eleredt a hó. Olyan hatalmas, kövér pelyhekben hullott, hogy mindenki abbahagyta a munkát, és boldogan szaladt ki a szabadba hógolyózni, és megünnepelni e csodás természeti tüneményt. Az első hógolyót ünnepélyesen maga a Helytartó gyúrta és hajította el, egyenesen Pertinax munkafelügyelő orra közepére! Fulvio soha nem örült még ennyire havazásnak. Ahogy elnéptelenedett az épület, titkon felosont a konyhából a palotába. Nem kellett sokáig keresgélni, hiszen pontosan tudta, hol tartja a Helytartó a papírokat, amelyen a császár súlyos ezüstpecsétje fityeg. Gyorsan az inge alá gyűrt vagy egy tucatnyit, és lélekszakadva kirohant az épületből. Zihálva állt meg egy utcasarkon, és megtapogatta az ingét: tényleg ott voltak! Tényleg megtette! És észre se vették!
Boldogan rohant végig az utcákon, amelyeken vidám sokaság tolongott, az első havat ünnepelve. Fulvio átfutott a fórumon, át a piactéren, és épp a színházhoz vezető utcába lépett volna, amikor egy különös jelenés vonta magára a figyelmét.
A tér sarkában egy kocsi állt, olyan társzekérféle, amelyen a vándorló jövendőmondók és kuruzslók szoktak utazni, s amely egyszerre ház, bolt, szekér, és az ördög tudja még, micsoda. Élénk színekben pompázott a kocsi, mint valami egzotikus madár, és a kerekei körül, hogy, hogy nem, kék és zöld szikrák pattogtak. Fulvio sosem látott még ehhez foghatót, ezért megtorpant, és közelebb lépett a különös tüneményhez. Feltámadt a szél, és meglibbentette a függönyt, amely a kocsi belsejét takarta, és a fiú belátott az aranyszínben fürdő szobácskába. A falán egy kép függött, amely egy leányt ábrázolt. Ez volt ám csak a különös kép! Annyira élethű volt, hogy az ember azt hihette, nem is emberkéz festette. A lány csodálatosan szép volt, és a tekintete annyira élénk, hogy a szemlélő nem állhatta meg, hogy bele ne feledkezzen. Fulvio önkéntelenül is közelebb lépett. A lány varázslatos tekintete ellenállhatatlan erővel vonzotta. És ahogy önfeledten bámulta a képet, hangokat vélt hallani; először csak halkan, aztán egyre hangosabban és érthetőbben hallatszott, hogy valaki panaszosan így kiáltozik:
- Kérlek, szabadíts ki, Fulvio! Szabadíts ki a fogságból, kérve kérlek, kedves Fulvio! Szabadítsd ki Serapiát!
És közben a szempár igézően és esdeklően tekintett a fiúra, aki a szembogarában, amely olyan tisztán csillogott, mint egy valóságos leányé, megpillantotta tükröződni önmagát: de nem ám a rút, a torz Fulviót, hanem azt a szép, sudár ifjút, aki a kút mélyéről tekintett rá a minap.
A fiú kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a képet, azonban hirtelen éles fájdalom hasított a kézfejébe, miközben egy rikácsoló hang így kiáltott:
- Tolvaj!
Aki kiáltott, és egyszersmind egy korbáccsal Fulvio kezére ütött, egy töpörödött, gonosz tekintetű emberke volt, aki hirtelen ugrott elő az arany szobácska mélyéről. Hosszú szakálla a földet seperte, a feje búbján hegyes süveg éktelenkedett, amelyből ugyanolyan szikrák pattogtak, mint amilyeneket a fiú a kocsi körül látott, a köpenye kígyóbőrből készült és ezüst csatok díszítették, a lábán pedig furcsa, magas sarkú csizma meredezett, de akkora, hogy a gazdája szinte eltűnt benne.
Fulvio megdermedt a rémülettől, de amikor az ijesztő emberke másodszor is kitátotta a száját, hogy tolvajt kiáltson, a fiú egy ugrással kint termett a szabadban, és eszeveszetten futni kezdett a színház felé. Micsoda balszerencse, hogy épp most kiált rá tolvajt valaki, amikor tényleg lopott holmit rejteget! Már csak az hiányzik, hogy ez az óbégatás odacsődítse a városőrséget! Fulvio lélekszakadva rohant be a színház kapuján, de még akkor is hallotta maga mögött az emberke gúnyos kacaját, amikor zihálva leroskadt a nézőtéren, ahol már hatalmas tömeg gyűlt össze, hogy megtekintse az előadást.
Fulvio még soha nem volt ennyire összezavarodva. Mi volt az a különös hang, és honnan jöhetett? Talán bizony maga a kép kérte arra, hogy kiszabadítsa őt? Talán az a ronda kis emberke foglyul ejtett egy Serapia nevű lányt, és bezárta a képbe? Hogyan is volna ez lehetséges? Vagy valami varázslat lappang az egész mögött? És akárki is ez a Serapia, és akárhogyan is került oda, honnan tudta az ő nevét?
És miközben a gondolatok össze-vissza cikáztak a fejében, a szíve megtelt fájdalommal, és érezte, hogy képtelen szabadulni annak a varázslatos tekintetnek a vonzásától.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése