2009. december 26., szombat

HARMADIK FEJEZET
amelyben a színészek elfelejtik a szerepet, Szíriában égnek a városok és a madarak lehullanak az égből

Ugyanabban az órában, amikor Gradium városában Magimarus Sabbéhez, A Szellemfejedelem pedig az Ezeréves Tölgyhöz sietett, Pannonia-szerte különös események történtek. Melchior hídépítő, aki egy dunai átkelőn dolgozott, és éppen a leghosszabb hídpillér ívét kellett volna kiszámolnia, hirtelen ráébredt, hogy képtelen megoldani a feladatot, és mérnökszerszámait, úgymint ezüst szögmérőjét, smaragdokkal ékesített körzőjét, amelyet magától a Császártól kapott, továbbá értékes plajbászkészletét földhöz vágva, világgá ment, az építők meg ott álltak tehetetlenül a malterosládák között. Sulpicius, a festő, aki egy gazdag úr házában az ebédlőt díszítő freskón dolgozott, és épp egy szarvasra támadó oroszlánt festett, hirtelen olyan ügyetlenül kezdte húzni a vonalakat és festeni a színeket, hogy az oroszlán előbb tevéhez, aztán egy szomorú kisgyerekhez hasonlított, aki nagyon kancsít, végül egyszerűen lefolyt a falról. A papok belesültek az imákba, az írnokok összekeverték a betűket, de volt, aki el is felejtette az összeset, a zenészek olyan hamisan kezdtek játszani, hogy a közönség először morgolódott, aztán dühösen megdobálta őket, a színházakban pedig a színészek fejéből kiment a szerep, és ott álltak tehetetlenül súlyos jelmezeikben, és csak tátogtak, tátogtak kétségbeesetten, mint a partra vetett halak. És így történt ez mindenkivel, akinek a szelleme által kellett volna dolgoznia, és fejetlenség és kétségbeesés támadt szerte Pannoniában. Így történt ez mindenkivel, de azért persze kivétel most is akadt.
A Helytartó városában, az aquincumi kisszínházban ugyanis Strigonius és színtársulata éppen Seneca szomorújátékát adta elő, és mondhatom, a színészek valósággal brillíroztak. Hát még, amikor a hősnő, feláldozva életét a szerelméért, kést döfött saját szívébe! A nézőknek csak úgy záporozott a könnye, de még az öreg légióskatonáknak is, akik a bejáratnál őrködtek, megremegett a szája széle, pedig ők már sok mindent láttak életükben. A legeslegjobban azonban egy vékony termetű, hirtelenszőke fiú sírt, aki a legeslegutolsó padsorban ült, félig elhúzódva egy oszlop mögé. Szívét olyan erősen szorongatta a színpadon látott történet, hogy előadás közben többször is felkiáltott, ha a hősnőt valami veszély fenyegette, sőt, egyszer majdnem a színpadra is felrohant, és csak a színházszolgák lélekjelenlétének volt köszönhető, hogy nem történt valami kínos galiba. Ők tuszkolták oda hátra, és ültették az oszlop mögé, és megfenyegették, hogy ha moccanni mer, letépik a fülét. Örülhetett, hogy egyáltalán ép bőrrel megúszta! Most, hogy véget ért az előadás, végre felállhatott a helyéről, és a színpad mögötti épülethez igyekezett, ahová a színészek előadás után visszavonultak átöltözni.
De hát ki volt ez a fiú, kik voltak ezek a színészek, mért nem szállt el a fejükből a szerepük, mint a többieknek, és miért őrködtek légióskatonák a színház környékén?
Elmondom most sorban.
Aquincum városában a Helytartó képviselte a Császár távoli, ködös, és mind bizonytalanabbá váló hatalmát. A Császár messze volt, olyan messze, hogy talán már azt is elfelejtette, hogy van neki egy távoli országa, Pannonia, és abban a távoli Pannoniában egy magára maradt és rosszkedvű helytartó az ő hatalmát képviseli.
De nem a Császár hibája volt, hogy nem maradt már ideje mindennel foglalkozni: mert az úgy volt, hogy évtizedek óta már ellenséges népek tucatjai harapdálták a birodalom szegleteit, sőt, már nem csak a szegleteit, hanem egyre beljebb és beljebb rágták magukat a korábban ép szövetben. Britanniában égtek a városok, és égtek Szíriában és Egyiptomban, a tengereken kalózok garázdálkodtak és jóformán már abban se lehetett biztos az ember, hogy aki korábban a barátja volt, reggel nem az ellenségeként ébred-e. Itt is-ott is lázadások kezdődtek, éjszakánként bandába verődött rablók törtek a békés házakra, és minden mozdíthatót elvittek. De a lázadók nem elégedtek meg ennyivel: nem csupán morzsákat akartak, hanem az egészet; s ennek a célnak az érdekében nemcsak a barbárokkal, hanem a barbároknál sokkal sötétebb erőkkel is szövetkeztek.
A Helytartó városában még nem volt olyan nagy a baj; még úgy-ahogy rend volt, az élet rendben zajlott, a gyerekek iskolába mentek, a pékek sütöttek, a hentesek kolbászt és hurkát töltöttek, a fémművesek műhelyiből éktelen kalapálás zengett, de a lelkekben már ott bujkált a bizonytalanság és a félelem. Már megtörtént, hogy a békés színházi közönségen rablóbanda ütött rajta, a bejáratokat eltorlaszolták, és addig nem engedtek ki senkit, amíg az összes ékszerétől és pénzétől meg nem szabadították, de bizony olyan is volt, akitől a ruháit is elszedték, és szégyen-szemre anyaszült meztelenül kellett hazaosonnia a városon keresztül. Egy templomból távozó csoportot meglökdöstek és lelocsoltak festékkel; a tűzoltóegylet báljának résztvevőit pedig alighanem elvarázsolták, mert hajnalban valamennyien meztelenül szaladgáltak a mocsárban és vészjóslóan huhogtak. Ezért döntött úgy a Helytartó, hogy mindenhol, ahol nagyobb sokaság gyűlik össze, katonáknak kell őrködniük, így kerültek hát az öreg, érzékeny lelkű légiósok a kisszínházba, ahol Fulvio – mert így hívták a szőke fiút - olyan szertelenül és furcsán viselkedett.
Fulvio konyhainas volt a Helytartó palotájában. Hordta a zöldséget, a húst, töltögette a fügeszörpöt meg a málnabort, hordta a szemetet, a maradékot, és egyáltalán, mindent kénytelen volt megcsinálni, amit csak parancsoltak neki. Történetünk idején töltötte be tizenötödik évét, és a városfal tövében, egy rogyadozó házikóban lakott részeges apjával és gonosz, veszekedős és pletykafészek mostohájával, aki egész nap csak szapulta és szidalmazta a fiút.
- Te rusnya féreg te, hát elfacsarodik ez ember lelke, ha rád néz! Miféle félresikerült torzszülemény vagy te! Nem is csoda, hogy anyád itt hagyta ezt a világot, hát hogy is tudott volna élni azzal a tudattal, hogy neki van a legrondább gyereke a világon! Szegény apádnak is, nézd csak meg, azért nincs egy józan perc se, nehogy azon kelljen töprengenie, melyik istent sértette meg, hogy ilyen rút tréfát űztek vele! Ó, bár meg se születtél volna, te átokfajzat, te, rondább vagy a döglött bölénynél, a rohadó halbélnél te, te, teeeeee!!!!!
És szidta a mostohaanyja így, és szidta úgy, szidta a haját, az arcát, a szemét, a száját, az alkatát, a lábait, a kezeit, azt, ahogy beszél, és azt, ahogy jár, még azt is, ahogy alszik; kifogyhatatlan volt a szidalmakból, és szegény Fulvión minden nap újabb és újabb szidnivalót talált. És bizony a fiú, valahányszor csak otthon volt, átkozottul rondának találta magát, sőt, ha az ebédlőben álló réztükörbe nézett, onnan bizony egy visszataszítóan rút valaki nézett vissza rá: az egyik szeme dülledten lógott lefelé, a másik pedig hunyorogva az ég felé kacsintgatott; a feje olyan volt, mintha ráléptek volna, két oldalt belapított és felül csúcsos; az orra az állát verte, a nyelve a mellkasára lógott, az ajkai lilás-feketék voltak és cserepesek. Kezei girbegurbák, ujjai göcsörtösek és karmosak; lába felemás, és itt–ott koszlott szőrcsimbókok fityegtek róla.
A fiú sírva rohant az apjához, aki kábultan heverészett ablaktalan szobácskájában, és kétségbeesetten térdelt az ágyához. Az apja nagy-nehezen kinyitotta a szemét.
- Apa! Apa! Én olyan ronda vagyok!
- Dehogy vagy te ronda, fiacskám! – mondta az apja, és megsimogatta a fiú fejét. – A hajad szép szőke, mint a napfény az Adria hullámain; a szemed kék és csillogó, mint Itália hegyei; a bőröd selymes és egészséges, mint a babérfák a Tiberis partján, a termeted délceg és erős, mint római őseidé. Mért gondolod, hogy rút vagy, fiam?
De erre Fulvio csak még jobban zokogott, mert azt gondolta, hogy az apja csak gúnyt űz belőle, és a sötét szobában amúgy sem látja, amit – ó borzalom! – bár sose látna senki. Sírva rohant ki a rogyadozó kis házból, végig az utcán, ki a városkapun a csodálkozó őrök között ki, csak el, messze, messze el ebből a világból.
De a dolog nem volt ilyen egyszerű. Mert a fiú egy idő után észrevette, hogy nem mindenki néz rá undorodva, ha az utcán jár-kel, sőt, amikor tizenkét éves lett, rettenetesen megrémült, amikor a piacon egy szép, gömbölyű, termetes kofaasszony amúgy becsületesen-rendesen rákacsintott. De valahányszor tükörbe nézett, onnan bizony ugyanaz a torz emberke bámult vissza rá, aki a kopott, otthoni réztükörből; és nem talált a városban egyetlen tükröt, egyetlen tócsát, egyetlen üvegpoharat sem, amely ne azt az arcot tükrözte volna vissza. Egészen addig, amíg a város körül bolyongva, el nem vetődött az Átokkúthoz, amely egy vízmosás mellett, ijesztően suttogó feketenyárfák árnyékában állt. Valamikor varázserejű kút volt ez, még az ősi korokban, de a varázsereje aztán elszivárgott valahová a nagy időben. A vize megposhadt, kávája leomlott, tetejét elhordta a szél. Ember és állat messze kerülte; aki közelített hozzá, azt furcsa balsejtelem fogta el, és önkéntelenül is más irányba fordult; ha pedig a vihar mégiscsak föléje sodort egy madarat, az holtan zuhant le az égből. De Fulvio annyira búskomor volt, amikor egy újabb szidás után a mostohájától menekülve az erdőben bolyongott, hogy lelke tanácsát nem hallotta meg, és a kút környékét borító madártetemek sem riasztották visszaCsak akkor torpant meg, amikor már majdnem a kútba zuhant: a vízbe csobbanó kövek zaja lökte vissza a káva peremén.
Amikor aztán kisimult a víz felszíne, a fiú csodálatos jelenést látott odalent: a víz fölé, feje fölött az égen vágtató felhőkkel, egy szép, tiszta tekintetű, szőke fiú hajolt. Fulvio csak a sokadik kísérletre hitte el, hogy valóban a saját tükörképe integet, tátog és hajlong ott alant. És ahogy a tükörképét nézte, eszébe jutott, hogy ezt az arcot már sokszor látta: mégpedig azoknak az embereknek a szembogarában, akik mosolyogva és jóindulattal, vagy tetszéssel néztek őrá; és Fulvio megértette létezése titkát, vagy legalábbis e titok egyik felét: az ő szépsége vagy rútsága attól függ, hogy hogyan néznek rá a többiek. De a titok másik felének megértéséhez még sokat kellett várnia. Én innen, az idő távolából nem látom se szépnek, se rútnak, sem erősnek, sem gyengének: ezért írtam le úgy, hogy vékony termetű és hirtelenszőke fiú volt.

2 megjegyzés:

  1. KÖSZÖNÖM GERGŐ!
    ELGONDOLKODTATTÁL.
    BABA

    VálaszTörlés
  2. Még mindig nagyon vonzó, de kisssé széttartó... Egyelőre annyi új szereplő, és annyiféle helyszín, és annyi indulónak tűnő és félbeszakadt történet... hogy majd meglátjuk, mi lesz belőle! De tudja ezt egy gyerek követni?

    VálaszTörlés