MÁSODIK FEJEZET amelyben a trák varázsló asszonyt rabol, a barbárok a gyerekeiket pofozzák, és Fortunatus tükörbe néz

Miközben Magimarus odaégette Sabbe borzpecsenyéjét, Fortunatus, a Szellemfejedelem kilépett a palotából, és a bokáig érő hóban elindult a városkapu felé, hogy jóslatot kérjen az Ezeréves Tölgytől. Erőtlennek, elveszettnek, gyámoltalannak érezte magát, és rettenetesen fázott. A zsákmányra éhes barbárokra gondolt, akik a Bölényszikla mögött a sötét erdők mélyén gyülekeznek, és csak arra várnak, hogy Pannonia a gyengeség első jelét mutassa, s azonnal lecsapnak; és kétségbeesés töltötte el arra a gondolatra, hogy ha ereje megcsappan, és nem tud többé az embereken segíteni, a katasztrófának ő is az egyik okozója lesz.

A Szellemfejedelem hatalma ugyanis nagyon különös, nagyon érzékeny és nagyon törékeny dolog volt.

Először is ott van mindjárt az, hogy nem a lélek, nem a hit, és legkevésbé sem a szeretet alapozta meg ezt az uralmat, hanem, ahogy a neve is mondja, a szellem: mindaz, amiért gondolatban kell megküzdeni. És – legalábbis akkoriban – nem minden embernek adatott meg, hogy a lelkén túl, amit ugyebár mindenki ajándéka kap, mint a kiscsibe a sárga pihéket, vagy a kiskutya azt a bájos képességet, hogy csóválni tudja a farkincáját: még szelleme is legyen. A legtöbben nem nagyon szerettek gondolkodni – igaz, ha akartak volna, akkor sem ment volna nekik, mert buták voltak és ostobák, e mellett meg még néha gonoszak is. Viszont erőfeszítést tenni bármiért is, ami nem kézzel fogható – na arra aztán még azok sem mindig voltak hajlandóak, akikben másképp amúgy meglett volna a szellem adománya. Egy jókora, kerek, illatos sajtért akár heteken át kora hajnalban keltek, tehenet fejtek, aludttejet főztek, túrót törtek, írót itattak, érlelőt építettek, oltottak, fűszereztek, majd a hatalmas sajtgurigákat nagy nyögve-fujtatva taligára rakták és kínnal keservvel, öreg és reszketeg lábú szamarukat szöges léccel püfölve a piacra szállították; vagy komor, sötét bányák mélyén súlyos csákányukat naponta több ezerszer vágva a kemény sziklába, küzdöttek a fémért, vasért, rézért, ólomért, hogy belerokkant a hátuk, feltört a tenyerük és hajnalonta rozsdát köhögtek; de bizony, ha gondolkodni kellett valamiért, tőlük többnyire csak annyira futotta, hogy: „Az élet nehéz” vagy: „Csak egészség legyen, az a fontos”, vagy: „Amíg meg nem eszed azt a húsos borsót, nem kapsz egy falat süteményt sem, fiam!”.

Ezért aztán Fortunatus jótékony, bölcs és szelíd hatalmát az a kevés ember tartotta fent, akik nem voltak restek, hanem reggeltől estig, és néha késő éjjel, némelyikük pedig, az álmatlanabbja, egész éjszaka - gondolkodtak. Volt, aki a csillagokról gondolkodott, volt, aki a lehetséges világokról, volt, aki az állatok nyelvéről, és volt, aki számokról, és volt, aki hidakról, égbenyúló tornyokról és bevehetetlen várfalakról; aztán volt, aki képekről, megint mások dallamokról, megint más ügyes szerkezetekről, amelyek elvégzik az emberek helyett a munkát; megint mások álmokról, és megint mások arról, hogy mi a helyes és a jó, de olyan is akadt, aki a lábujjairól gondolkodott, hogy milyen furcsán szépek - a lényeg az, hogy szorgalmasan, és olykor bizony fájdalmasan és kínkeservvel és nehezen, de dolgozott a szellemük, hogy a fejük csak úgy izzott tőle.

Senki sem tudta volna megmondani, hányan is vannak ők pontosan[1], és azt se tudta volna megmondani senki, hogy miként függ össze az ő rengeteg gondolkodásuk a Szellemfejedelem létezésével: időtlen idők óta így ment ez a szépséges, dimbes-dombos Pannóniában, így telt az idő nemzedékről nemzedékre. Mindenki tudta, hogy a Szellemfejedelemnél találkozik az összes gondolat. Csak be kellett hunynia a szemét toronyszobája magasában, elefántcsont íróasztala mellett ülve, és abban a pillanatban megjelent benne mindaz a gondolat, amit a szellem emberei éppen a fejükben főztek; és ilyenkor, amikor a Szellemfejedelem rápillantott a gondolatokra, aki elakadt, az hirtelen tovább lendült, aki elcsüggedt, erőre kapott, és akinek üresen, zakatolva járt a feje, mint egy elátkozott malom, az egy csapásra megtelt szép és mély értelmű gondolatokkal, s megmenekült attól, hogy megbolonduljon.

És amíg gondolkodtak, dolgoztak a gépek, épültek a hidak és a tornyok, az emberek jól és helyesen igyekeztek cselekedni, a képtárakban tömegek gyönyörködtek a festményekben, és szépséges zene töltötte be az ünnepi csarnokokat, míg a barbárok, bűzös barlangjaik mélyén, romlott hús szagát árasztó bőrsátraikban hiába dühöngtek, acsarkodtak, irigykedtek és fenekedtek, nem volt bennük elegendő bátorság, hogy mindezt a szépséget tönkretegyék. Tehetetlen dühükben ezért a feleségük haját cibálták, és össze-vissza pofozták a gyerekeiket.

Ám mindezekért a nagyszerű képességekért és jótéteményekért a Szellemfejedelemnek kemény árat kellett fizetnie: soha nem érezhette azt, amit azok érzenek, akiknek csak lelkük van. Sem a fájdalmat, sem az örömöt, sem az aggodalmat, sem a féltékenységet, sem gyűlöletet, sem a gyászt, sem pedig azt az érzést, amelyben minden egyesül: a szerelmet. Az emberek közt járkálva, csodálkozva, értetlenkedve és egy picit utálkozva figyelte, mennyi érzelem tépi-szaggatja ezeket a teremtményeket. Az arcukra hány és hány ráncot, redőt és árkot éget a szívükben gomolygó fekete tűz; a szemükből miféle különös sugarak lövellnek, amikor egymásra tekintenek; értetlenül figyelte a fiatal párokat, ahogy egymás kezét fogva órákon át bámulják egymást tágra meredt, csodálkozó szemmel, mintha bizony a szerelmük arcán valamiféle színielőadás, vagy cirkuszi játék zajlana; értetlenül figyelte az öregeket, ahogy botjukra támaszkodva, összehajolva totyognak a Via Principalis márványoszlopai között; fel nem foghatta, min tudnak órákon át sutyorogni a kislányok az Isis-szentélyre futó szőlő árnyat adó levelei alatt a forró nyári délutánokon, és értetlenül szemlélte az indulatot, a mely a gonoszokat ölni, ártani, bántani, könnyet és vért ontani hajtja.

Látott ő mindent; tudta minden jelenség nevét; pontosan tudta, melyik érzés hol lakik a lélekben, milyen tettekből milyen érzés fakad, tudta, hogy a csillagok járása hogyan ébreszt szerelmet az egymásnak teremtett emberekben, mindent tudott, ami csak tudható: csak éppen nem érzett semmit. Mindig egyformán derűs volt, egyformán megfontolt, egyformán igazságos, hiszen nem akadt benne egyetlen érzés sem, amely befolyásolhatta volna. Az emberek ezért tisztelték, felnéztek rá, elfogadták az ítéletét, követték a tanácsait, de szeretni – hát bizony szeretni egy cseppet sem szerették.

Ahogy a sűrű havazásban szapora léptekkel átvágott a téren, ahol a datolya- és gránátalmaárusok épp vastag ponyvákkal takarták le értékes portékájukat, nehogy a hó kárt tegyen bennük, a Szellemfejedelem láttán egy pillanatra mindenki megtorpant, és abbahagyta, amit épp csinált; volt, aki tisztelettudóan levette a sapkáját, volt, aki csak egy picit meghajolt, de olyan is akadt, aki gyorsan elbújt a szökőkút kávája mögött, ugyanúgy, ahogy eddig bármikor, valahányszor megpillantották; de senki sem tudta, hogy ő már nem ugyanaz, aki tegnap vagy tegnapelőtt, vagy akár ötszáztizenkét esztendeje volt: hanem örökre és visszavonhatatlanul megváltozott.

Fortunatus lelkében sűrűn, sötéten és forrón kavarogtak az érzelmek: a legerősebb ezek közül az álomban látott lány utáni sóvárgás volt, de e mellett a legkülönfélébb érzések száguldottak át rajta, ahhoz hasonlóan, mint amikor egy gyorsan repülő madárcsapatot egy keskeny ablakon keresztül néz az ember. Hol harag öntötte el, hol félelem, hol féltékenység, hol rajongás, a leggyorsabb, legzabolátlanabb, szeszélyes egymásutánban. Amikor a téren átvágva elérte a piacra vezető keskeny és sötét sikátor bejáratát, az egyik oszlop mellett megtorpant.

Az oszlop tövében egy ősz szakállú férfi kuporgott egy zsák dión: a szeme élénk kék volt, az arcbőre sima és rózsás, és ez a fiatal arc olyan különös ellentétben állt az ősz szakállal, hogy az ember azt hihette, hogy csak színházi maskara az öreges külső. Fortunatus szívét azonban, ahogy a férfi mellé ért, olyan fájdalmas érzés kezdte szorítani, hogy nem lehetett egy pillanatig sem kétséges: a férfi egyetlen nap alatt őszült meg. A Szellemfejedelem közelebb hajolt hozzá.

- Ugye, én most azt érzem, amit te érzel?

- Nem tudom, mit érzel, Fejedelem.

- Gyűlöletet érzek, barátom. Gyűlöletet, ami a te szívedből árad. Te most rettenetesen, kétségbeesetten utálsz valakit.

- Ó, igen, uram – mondta a férfi – a vesémbe látsz. Valóban gyűlölök valakit, éspedig jó okkal. Van nekem ugyanis egy szépséges, fiatal, okos és talpraesett feleségem – van, mondom, de lehet, hogy csak volt! - akiért hét évet szolgáltam az apósom gazdaságában: rám bízta a legpiszkosabb, legalantasabb munkákat, hogy próbára tegyen, vajon valóban kellően szeretem-e a lányát. Én zokszó nélkül dolgoztam, minta barom, hét keserves esztendeig, és a nyolcadikban enyém lett a lány. Két évet éltünk örömben, boldogságban és gazdagságban: minden gondolatom feleségemet kereste, mindent megtettem, hogy a kedvében járjak, és ő is hasonlóképpen az én boldogságomért élt. Nem is reméltem, hogy valaha is ekkora gyönyörűségben lesz részem. Aztán egy napon minden megváltozott: a feleségem rám se nézett; ha szóltam hozzá, közönyösen elfordult; ha meg akartam simogatni, ellökte a kezem. Könyörögtem neki, hogy mondja el, mit hibáztam, mit vétettem tudtomon kívül, de ő csak gúnyosan felnevetett, és faképnél hagyott. Így ment ez hetekig, aztán a tavasz első napján, épp mandulavirágzáskor elhagyott. Egyetlen nap alatt megőszültem a bánattól. Hónapok teltek el, mire megtaláltam: egy trák varázslóval élt egy büdös, rendetlen, félig leégett hajón, és reggeltől estig koszos fehérneműt mosott a varázsló hét másik feleségére. Megbabonázta az az átkozott trák, varázsigéivel rabul ejtette, bűvös főzeteivel eszét vette. Elmentem a Helytartóhoz, hogy előadjam a panaszom, de a palotaőrökig sem jutottam, megvertek, kigúnyoltak és kidobtak. És igen, Fejedelem, gyűlölöm, végtelenül gyűlölöm azt az embert, aki elvette tőlem a feleségem.

A Fortunatus szomorúan nézte a férfit.

- És most itt ülsz a hóban, egy zsák dión?

- Ahogy mondod, uram. Ülök a hóban, egy zsák dión. És kérlek, hagyj engem főni a gyűlöletemben.

A Szellemfejedelem a férfi vállára tette a kezét, és a lelkét hasogató fájdalom járta át: tudta, hogy tehetetlen: sehogy sem tud segíteni a férfin. Azon gondolkodott, hogy elmondja neki, mit érez az álmában látott lány iránt, hátha a férfi tud tanácsot adni, hiszen ismeri a szerelem érzésének minden árnyalatát és minden rezdülését; aztán végül mégsem mondott neki semmit, hanem sóhajtva felegyenesedett, és tovább ment a sikátoron át a piac felé. Tudta, hogy számára már csak a Ezeréves Tölgy adhat tanácsot, élő ember aligha.

A szűk kapuboltozatokban a legkülönfélébb tájakról származó sorsüldözöttek húzták meg magukat, akik a piac maradékán tengették nyomorúságos életüket: miközben elhaladt mellettük, Fortunatus mindegyikük lelkének rezdülését megérezte, érezte az elkeseredést, a dühöt, a gyászt, ami ezeknek az embereknek a lelkét betöltötte; nevek és történetfoszlányok kavarogtak benne, mintha ezek az emberek szavak nélkül is elmesélnék neki mindazt, ami fáj nekik; és mire végigment a sikátoron, a Szellemfejedelem megértette, hogy mostantól bezárult előtte a gondolatok világa, de ugyanakkor megnyílt egy másik: az érzéseké: ám míg a szellem emberein tudott segíteni, a lélek emberei közt ő is csak egy lesz a sok közül. Hacsak…

Na és ez a hacsak űzte a palotából a térre, a sikátorba, a piacra, és tovább, a városfalon kívülre a Fortunatust: meg kellett tudnia az igazságot, meg kellett tudnia a jövőt, ezért igyekezett, a fennsíkra, ahol az Ezeréves Tölgy állt.

Egy szélesen elnyúló, majdnem teljesen lapos fennsík magasodott a város fölé a hegytetőn: a népek úgy nevezték, hogy az Úrasztala. Ennek a fennsíknak az északi peremén állt az Ezeréves Tölgy, amelyet már sok száz éve Ezeréves Tölgynek neveztek, úgyhogy biztos öregebb volt ezer esztendőnél. Most levele-vesztetten, feketén állt a hidegben, az ágain, amelyekről ezüsttáblácskák függtek, azoknak a neveivel, akik megköszönték a jóslatot, vastagon ült a hó. A Szellemfejedelem csodálkozva nézett körbe: már kétszázhetven éve nem járt itt, és azóta a hely bizony megváltozott. Amikor legutóbb itt járt, a fa körül csak három szobor és egy korhadt, öreg pad állt: most a fa törzse körül a legkülönbözőbb méretű padok, székek, sámlik, fatuskók, és mohalepte szobrok álltak sűrűn egymás mellett, és egy embermagasságú, fényes ezüsttükör, amelyben a jóslatot kérőnek szembe kellett nézni önmagával. Ez az utóbbi mondjuk már kétszázhetven évvel korábban is itt volt: akkor nőtt ki a földből, amikor Irmint, a félszemű istent felkötötték erre a fára, még egészen az idők kezdetén. De erről majd később – most nézzük, hogyan kért jóslatot Fortunatus az Ezeréves Tölgytől.

Megállt a Tölgyfa előtt, és kezét a törzséhez érintette. Mélyen barázdált, repedezett, vastag kéreg fedte a törzset, a kéreg árkaiban aranyhangyák éltek és smaragd szalamandrák: ők is segítettek a fának, hogy jósolni tudjon. Fortunatus a törzsön tartotta a tenyerét, és lassan, nagyon lassan, éveknek tűnő percek múltán megérezte, hogy a kéreg megmoccan, hullámzani, gyűrődni kezd, és az árkok és gyűrődések lassan értelmes jelekké rendeződnek, betűket formálnak – és végül a mozgás megállt, és ez az üzenet jelent meg a fa kérgén: Ha Serapia viszonozza a szerelmed, amit megmentesz, megmenekül. Ez igazából persze így nézett ki:

HASERAPIAVISZONOZZAASZERELMEDAMITMEGMENTESZMEGMENEKÜL

de én most itt a kolostor magányában, írópultomnál állva szemben az ablakkal, amelyen ha kitekintek, egy virágba borult magnóliára látok, szívemben a mesélés örömével úgy döntöttem, hogy megkönnyítem a dolgotokat.

- Szóval így hívják! Ez a név nem jutott eszembe, amikor felébredtem az álomból! – sóhajtott Fortunatus. – Tehát viszonoznia kell a szerelmem Ez a legelső. Aztán… jaj, a jóslat,a jóslat, mint mindig, megint titokzatos! Érthető így is, úgy is… de egy dolog bizonyos. Az, hogy…

És Fortunatus a tükörhöz lépett, és belenézett. A tükörből egy keskeny, ráncok szabdalta arc nézett vissza rá. Az orra hegyes volt, és épp tűzpiros a fagytól; az ajka keskeny, a homloka magas, apró fülei a koponyájához simultak, mintha oda lennének szegezve, a haja vörösen meredt az világ minden tája felé, mintha valami örök szél lobogtatná, a szemében pedig különös, gunyoros fény csillogott; ő, pont ő lenne az, aki képes elnyerni egy ifjú lány szerelmét?

És a Szellemfejedelem kétségbeesetten nézett szembe önmagával.

---

[1] Ez nem egészen igaz, mert én pontosan, ráadásul név szerint tudom, kik ők, és hogy melyik világkorszakban hányan voltak; még gondolkodom rajta, eláruljam-e.