2009. december 10., csütörtök

PANNON MESE
Első fejezet - amelyben lehull a hó, a babilóniai griffre paca cseppen, és a borzpecsenye tüzet fog


Azon a napon, amikor Fortunatus, a szellemfejedelem felébredt végtelennek tetsző álmából, hatalmas havazás borította be a Duna völgyét. Jéghideg fuvallat hátán érkeztek a szürke felhők, amelyek alkonyatkor még a barbárok földje fölött gyülekeztek, és éjszaka szinte észrevétlenül buktak át a hegyek gerincén. Mire hajnalodni kezdett, már olyan sűrűn kavarogtak a hópelyhek a folyó fölött, hogy a hajósok tapsolva, ujjongva ugráltak a kavicsos fövenyen, és azt kiabálták, hogy „Derreme tarrar affarar elolme!”, ami hajósnyelven annyit tesz, hogy:

- Ma bizony nem bontunk vitorlát, barátaim!

Ez amolyan őseiktől örökölt, hagyományos kiáltás volt, és nem is nagyon értették már, mit kiabálnak, mert a valóságban réges-rég nem bontottak vitorlát, hiszen annak a folyó sodrában nem sok hasznát vették volna. Ha el akartak jutni valahová, evezőt kellett ragadniuk, amely sokkal jobban feltörte és megkeményítette a tenyerüket, mint a hajókötél és a vitorlavászon hajdanvolt őseikét, akik a déli tengereken hajóztak; azon a derűs, napfényben fürdő vidéken, ahonnan a Fortunatus is származott – aki most, kipillantva az ablakon a kavargó hópelyhekre, fájdalmasan, hosszan felsóhajtott.

- Mi bánt uram? Mért sóhajtozol? – kérdezte a szolgája, Magimarus. Amíg a Szellemfejedelem aludt, ott ült, az ágyától nem messze, egy tölgyfából faragott, egyszerű íróasztal mellett, apró képeket festett egy pergamenszagú, ősrégi könyvbe, és ura álmát vigyázta.

- Álmot láttam, Magimarus, nagyon különös álmot – mondta a Szellemfejedelem, és felkönyökölt az ágyban. – De mintha nem is álom lett volna, annyira eleven volt, olyannyira élénk. Egy lányt láttam, aki egy tóparti házban lakott…, sokat beszélgettünk… és sétáltunk… és talán egy egész életet leéltünk. Úgy hívták, hogy… na… na, az előbb még emlékeztem… nem, az nem lehet, hogy… de lehet! Elfelejtettem!

- Majd eszedbe jut, uram – mondta Magimarus megnyugodva, mert azt hitte, hogy ezzel véget is ért a Szellemfejedelem ébredés utáni zavarodottsága. Nem ez volt az első eset, hogy az ura gondoktól gyötörten, furcsa álmokból menekülve ébredt, de a feje mindig hamar kitisztult, és rövidesen visszanyerte jókedvét és derűs magabiztosságát. Magimarus megmártotta az ecsetjét a cinóber festékben, hogy folytassa a munkát – épp egy babilóniai griff szárnyát készült megfesteni – de a Szellemfejedelem ingerülten pattant föl az ágyból. A szolga keze az ecsettel együtt megállt a levegőben.

- Nem! Nem fog eszembe jutni! Ez most nem egy szokványos álom volt! - dohogott a Szellemfejedelem, aztán megállt a terem közepén, és a mellkasára tette a kezét. Arca fájdalmasan eltorzult.

- Itt bent – mondta aggodalmas arccal – valami nagyon fáj.

Magimarus riadtan nézett az urára.

- Nincs ott bent semmi olyan, uram, ami fájhat – mondta nyugalmat erőltetve a hangjára, de a keze közben megremegett, és a griffmadár mellkasára, amelyet kék és arany sávok díszítettek, egy cinóberszín, kövér paca hullott a levegőben tartott ecsetről. Magimarus a pacát nézte elkomorultan, de közben másra, egészen másra gondolt.

- Ez talán nem is álom volt… talán valóban ott jártam – folytatta a Szellemfejedelem. – Sokáig, nagyon sokáig mentem, vagy inkább bolyongtam egy rengetegben. A fák ősöregek voltak, törzsük hatalmas, és mohával fedett. Lombjukon alig sütött át a nap. Az avar néhol térdig ért, minden süppedős volt és puha. Többször kétségbe estem, hogy már soha nem jutok ki az erdőből, és olyankor egy fának dőltem, és sírtam, de aztán mindig újra erőre kaptam, jókedv töltött el és bizakodás, és újra nekivágtam az útnak anélkül, Magimarus, anélkül, hogy tudtam volna, hová megyek és miért. Hát nem különös?

- De, uram, az. Roppant különös.

- Aztán kiértem egy sziklás hegyoldalra, ahonnan messze el lehetett látni, végig a derűs, dimbes-dombos tájon, ahol erre is, arra is gyümölcsöskertek, méhesek, halastavak és szent ligetek váltakoztak; a tanyaházak kéményeiből vidáman tekergett elő a reggeli tüzek füstje, mert csípős volt a hajnal, mint koratavasszal. És ahogy végigtekintettem ezen a tájon, a szívem megtelt boldogsággal és békével, és valami édes vágyakozással, amilyet még sosem éreztem. Futva indultam lefelé a domboldalon, futottam a patakok partján, a ligetek füvén, a zsombékok közt kanyargó tanyautak keréknyomai közt, rügyeiket bontogató sárgabarackfák alatt, amíg el nem értem a házhoz, amely a tó partján állt. Tudtam, hogy haza érkeztem: tetőtől talpig átjárt a bizonyosság és a nyugalom. Beléptem az ajtón, és ott volt az a lány… nem tudom neked elmondani, mennyire szép, mennyire bájos volt, a lénye milyen véghetetlen pajkosságot és mennyi titokzatos bölcsességet sugárzott… Ó, Magimarus, ha láttad volna, te is értenéd, miről beszélek… ez a legtökéletesebb lány volt, akit valaha láttam. Ő megfogta a kezem, én beléptem, és onnan kezdődött minden: egy egész élet, amit ketten éltünk le ott a tóparti házban, és a vidéket járva, örök békében, egyetlen másodperc unalom nélkül.

A Szellemfejedelem emlékeibe merülve, mosolyogva meredt a levegőbe, aztán az arca hirtelen fájdalmasan eltorzult.

- Aztán hirtelen egy erő kiszakított abból a világból, és ide vetett, vissza ebbe a mostani életbe, komor hófelhők alá, de a lány emléke olyan fájdalmat hagyott bennem, Magimarus, hogy a testem szinte szétég tőle…! Azt hiszem, szerelmes vagyok.

- Óh, uram – ugrott föl most már Magimarus is a helyéről – na nem, na nem!… nem! Ne is mondj ilyet! Szerelem, olyan nem létezik. Ez valamiféle legenda, amely az emberek közt él, de hidd el, ennek aztán igazán semmilyen alapja nincs, csak részeges kocsmatöltelékek, csavargók, a színház romos árkádjai alatt sündörgő bérgyilkosok és tüdőbeteg, takonykóros vándorszínészek terjesztik ezt a hitvány babonát, amit néhány ostoba, tanulatlan gyereklány és nincstelen költő is elhisz… de ilyen dolog, uram, hogy szerelem, tényleg, hidd el, lelkemre mondom, nincs, nem volt, nem is lesz…

Magimarus izzadtan, lihegve állt. Kifogyott a szóból.

- Szóval nem létezik – kérdezte a Szellemfejedelem. A hangja most egészen halk volt, és ijesztő.

- Nem létezik – dadogta a szolga, és lehajtotta a fejét. A cinóber paca a rézsútosan álló könyvön megfolyt, és már a babilóniai griff lába alatt csordogált, egyenesen egy díszesen színezett, nagy G betű irányába, amelyet egy aprólékos munkával megfestett szögmérő és egy körző foglalt arany keretbe. Két egész napig dolgozott ezen az egyetlen, apró iniciálén, és különösen büszke volt rá: nem hagyhatta, hogy kár essen benne. Apró, oldalazó léptekkel közeledett az asztalhoz, nehogy a Szellemfejedelem megneszeljen valamit, és köntöse szegélyét hüvelyk- és mutatóujja közé csippentve megpróbálta felitatni a festékcseppet, mielőtt az elérné a szögmérő szárát. Nagy igyekezetében azonban nem vette észre, hogy a díszes köntös nehéz ezüstfonalakkal hímzett, bő ujja ezzel a mozdulattal ugyanakkor felemelkedik, a festékes állvány felé lendül, amelyen apró üvegcsékben sorakoztak a szivárvány összes színében pompázó, drága tinták, és abban a pillanatban, ahogy a pacát fel tudta volna végre itatni, az egész tákolmány – placcs! – rádőlt a könyvre, amelyet azon nyomban elárasztottak és beterítettek az egymással vidáman összekeveredő, színes tintapatakok. Magimarus nagyot kiáltva vetette magát a könyvre, és eszeveszett gyorsan törölgetni kezdte, hogy mentse a menthetőt. A Szellemfejedelem elkomorultan, csüggedten bámulta.

- Áh. Szóval így állunk – mondta kedvetlenül, és bal tenyerét sajgó mellkasára tapasztva kiment a szobából. Az ajtó nagy dördüléssel csapódott be mögötte.

- Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! – korholta magát kétségbeesetten Magimarus, és két öklével ütögette a homlokát. – Hogy lehet, hogy már hetek óta üldöz a balszerencse! A minap is, amikor a piacon észrevettem azt a csinos lányt, és virágcsokorral próbáltam megajándékozni, hát nem elbotlottam egy óriás céklában, és arccal estem a lótrágyába, hogy az összes faragatlan teherhordó és kofa rajtam nevetett? És múltkor, amikor jó anyámnak vittem a fejedelmi konyháról a maradék túrós lepényt, utam nem épp egy forraltbor-árus keresztezte-e, és én meg, balga mód nem tudván ellenállni a csábításnak, a lepényt egy kőre téve borozni kezdtem, hogy meg ne fagyjak, és mire feleszméltem, egy kóbor kutya már el is szelelt a lepénnyel? Hogy azt már ne is említsem, hányszor botlottam meg a lépcsőn, összezúzva a térdem, kislábujjam hányszor vertem be gonosz küszöbökbe, hányszor ütöttem a fejem búbját a szekrényajtó sarkába! Most meg nem elég, hogy sok napnyi munkám veszett kárba, még a Szellemfejedelem is a lehető legaggasztóbb tüneteket mutatja! Ha képes, és valóban szerelembe esik itt nekünk, szörnyű bajoknak nézünk elébe!

Így dohogott magában a fiú, miközben az udvaron vágott keresztül, ahol a térdi érő hóban a boldog gyerekek épp hóembereket építettek, és vad hócsatát vívtak. Magimarusnak igencsak ügyesen kellett hajlongania, hogy elkerülje a felé süvítő hógolyókat. Sértetlenül érte el a palota északi szárnyát, és a kőfal szegletében, egy öreg kőrisfa törzse mögött kinyitott egy apró faajtót, és eltűnt a mélybe vezető lépcsőkön.

A föld alatt dohos, fülledt meleg volt. A falfülkékben pislákoló mécsesek világították meg a folyosót, amelyen Magimarus keresztülsietett, ügyet sem vetve az oldalfülkék sötétjében gubbasztó alakokra, akik halvány gyertyafény mellett gyöngyfüzéreket készítettek. A fiatalember hamar elérte a folyosó végét, amelyet ugyanolyan faajtó zárt el, mint amelyen bejött. A lehullott hó miatt nem volt egyszerű dolga, de némi tusakodás árán sikerült végül kinyitnia, és kilépett egy tölgyligetbe, amely jótékonyan elrejtette a vár titkos bejáratát. Lesietett a domboldalon, és egy kis kőhídon átkelve felkapaszkodott a sziklafal oldalában megbúvó romos, füstös szentélyhez, ahol Sabbe, az öreg papnő lakott. A szentély kéményén fekete füstoszlop gomolygott: az öregasszony épp borzot sütött nyárson.

- Magaimarus! – kiáltott örömmel, és borzzsírtól fényes kezét kötényébe törölgetve betessékelte a fiút a szentélybe. – Tegnap nem jöttél, pedig megígérted!

- Tudom, Sabbe, ne haragudj – hadarta a fiú. – Nagyon elmaradtam a munkával, és már besötétedett, mire észbe kaptam.

- Jól van, jól van – mondta az öregasszony. – Nem maradtál le semmiről. Pompás mókuscombot sütöttem, eltettem a részed. Megeszed most, vagy inkább elviszed? Fenyőmaggal és rozmaringgal fűszereztem, meg egy egész kevés sommal…

- Majd inkább elviszem, Sabbe, de… kérlek, hallgass meg!

- Nocsak, mi a baj? – nézett aggódva a fiúra az öregasszony.

- Azt hiszem – mondta a fiú -, bekövetkezett az, amitől már oly rég óta rettegünk. A szellemfejedelem ma reggel elmesélte az álmát… egy lányról. És azt hiszem, most valóban szerelembe esett. Pedig hidd el, Sabbe, én mindent megtettem, mondtam én neki hirtelen összevissza mindent, hogy szerelem így meg úgy, nem létezik, legenda, babona, de láttam az arcán, hogy nem hisz nekem.

- És a fájdalom? – kérdezte gondterhelten az öregasszony, aki a hírek hallatán még apróbbá, még töpörödöttebbé vált.

- Fájlalta szívét.

- Nagy baj, nagy baj. Nagyon nagy baj – mormolta az öregasszony, és leroskadt a kis sámlijára. – Sok száz éve rettegek ettől a pillanattól, fiam, de tudom, hogy ennek a percnek elkerülhetetlenül el kellett egyszer érkeznie. A Szellemfejedelem mostantól megérzi mindazt, amit mi emberek érzünk: emberré lesz ő maga is, mi pedig itt maradunk elárvultan, fejedelemsége jótékony, szelíd ereje nélkül, védtelenül és magányosan. És mindez pont most történik velünk, amikor a folyón túl, a Bölényszikla mögött már gyülekeznek a barbárok, hogy elpusztítsanak és kiraboljanak bennünket…

- Ó, jaj, mit tegyünk? – kiáltott fel kétségbeesetten a fiú, és kérlelve nézett az öregasszonyra. De az csak ingatta a fejét.

- Nem tehetünk semmit, Magimarus. A Szellemfejedelem olya sokáig élt a szellemvilágban… most már neki is emberré kell lennie. Nem tehetünk mást, mint várunk, amíg nem érkezik valami útmutatás. De bármi is történik – ezt te is jól tudod – attól csak bölcsebbek lehetünk.

De Magimarust ez a lehetőség most nem vigasztalta meg. Bánatában kinyújtotta a kezét, hogy lecsippentsen egy darabkát a nyárson sülő borzból, de véletlenül meglökte a nyársat tartó fémvillát, és a borz, úgy, ahogy volt, beleesett a vastag, pattogva izzó parázsba. A fekete füst olyan gyorsan borította be a szobát, hogy mire kiszaladtak a szabad levegőre, majd megfulladtak a köhögéstől. Az öregasszony belenyomta a füstölgő, és itt-ott lángot fogott borzot a hóba, és szomorúan nézte a lucskos, nem éppen étvágygerjesztő szénkupacot, ami maradt belőle.

6 megjegyzés:

  1. Kedves Gergely!

    Tanári életem egyik felejthetetlen élménye, amikor meghallgatthattam 17 éves korodban, az igényes, felnöteket is lepipáló erdekes előadásodat, amit a szankszkritekről tartottál az osztálytársaidnak egy délután. Nagyapád baráti társaságom jellegzetes alakja volt. nagyanyád balladamondása ma is a fülemben cseng. Magam, abban az iskolába jártam, ahol a háború előtt dédapád volt az igazgató. Fanatsztikus volt, mikor Erdélyben a múzeumban egyszerre láttam a Baar-Madas virágos udvarát, és Édesanyádat kb. 16 évesen, tündöklő ífjúságában egy csoportképen.
    Hallottam Borit, íszonytató hangerővel bőgni két évesen, mert megijedt a Mikulástól a Jóskában.
    Visszatérve Hozzád, rohanok, mint mindenki, de mégis elcsábulta, hogy elovassam a blogodat, már csak azért is, mert a lányoddal jegyzed.
    Varázslatos hangulata van. Várom a folytatást.
    A mai világban már azért is élvzetes, mert hihetelen nagy szókészlettel dolgozol.
    Édesanyád hogy van? A 94-ben érettségizett osztályom üdvözli.
    Minden jókat! Fodor Erika (Jóska-kémia)
    efodor@mail.datanet.hu

    VálaszTörlés
  2. Nagyon erős szöveg, szeretem az ilyet (tőled is:))

    VálaszTörlés
  3. Szia, jó, hogy van mese, ami mesélhető. És az is jó, hogy van kinek mesélni. Ezért várjuk a folytatást a lányommal.

    VálaszTörlés
  4. nem rossz, persze - de egy kicsit hosszú...

    VálaszTörlés
  5. Nagyon vonzó világa van, beszippant.. Olvasom tovább, mert csak most jutottam hozzá, mikor már megérkezett a harmadik fejezet is. (Pedig nem szeretek számítógépen olvasni!)

    Varsányo Anikó

    VálaszTörlés